Az Ujság, 1911. február/1 (9. évfolyam, 27-39. szám)
1911-02-12 / 37. szám
4S 57. Röptiben nézik meg az egész vidéket. Fura város! Sose láttak ilyen képet. 39. A Hold-tenger vizén tévelyeg egy sajka, Fogast szed a halász, s mosolyra nyíl ajka. 41. Alant látnak, a nagy kelkapusztaságon Kis csengödény-párt egy bicziklámen-ágon 38. Sárgarépalota, oldalfala torma, S mellette nyúlik két minaretek tornya. 40. Majd egy alvó vulkán kráterébe néznek: Vájjon mit álmodik ? Vigyázz még felébred! 42. Végre feltűnik a látképe egy várnak, Ott már le is szállnak a jövő vasárnap, a holokány is mosolyos. Irta Gaál Mózes. Egy kis falusi fiú a küszöbön ült. Édesanyja evett az asztal fiókjából egy félkenyeret.. A kenyér barna volt és kemény. Az édesanya leszelt egy jó karéjt a kenyérből, odaadta a fiúcskának, s így szólott: •— Egyél lelkem ! Én elmegyek dolgozni. Este almát hozok neked. Jó lesz ? — Jó lesz. — Maradj az udvaron, ne menj ki az utczára! Ezt mondotta, megcsókolta és elment dolgozni, hogy estére almát hozzon a fiának. A fiúcska ült a küszöbön s harapott a kenyérkaréjból. Sajó, a házőrző kutya, odament hozzá, leült vele szembe a földre és nagyokat nyelt. A fiúcska letört egy darabkát a kenyérkaréjból, a odaadta a kutyának: — Egyél te is, Sajó! Ezt meglátta a három lyuk s a büszke járású kakas. A kakas kényesen odalépegetett a fiúcskához és csipegetett a kenyér-karéjból. A fiúcska ujját is megcsípte. A fiúcska szomorúan gondolta magában: — Ez a kakas nem is kér, csak csipeget a kenyérből... De azért nem mondotta neki, hogy »hess kakas«... Nem bizony. A kakas nagy volt és csőre volt. A tyúkok félszemmel néztek a fiúcskára. Nekik morzsát szórt a földre: — Egyetek ti is, tyúkok. Mikor aztán a fiúcska, a kutya, a kakas és a tyúkok az egész karéj kenyeret megették, a fiúcska a kapuhoz ment. A kapu deszkájának a hasadékán kikukucskált az utczára. Nagyon vidám élet volt az utczán. A gyerekek pompásan mulattak. Éppen a vak koldusasszonyt csúfolták. A vak koldusasszony szidta a gyermekeket, futott utánuk, de nem érte utol. Aztán sírt, s a gyermekek kaczagtak. Nem is tudom, hogy mi jutott a fiúcskának eszébe, hogy hirtelen kifutott az utczára, s az egyik gyermeket, aki a vak asszonyt kővel akarta megdobni, mellbe ütötte és kiabálta : — No bántsd, te !... No bántsd ! Erre aztán a gyermekek nem is bántották a vak asszonyt, hanem nekiestek a fiúcskának. Az egyik hátba ütötte, a másik leteperte a földre, a harmadik lekapta fejéről a kalapot s elszaladt vele... A fiúcska felkelt a földről, nagyon megijedt s futott a kalapja után. A hídnál a biróék kutyája mérgesen megugatta. A fiúcskának nagyot dobbant a szive és elkezdett erősen zakatolni. Várjon miért ugatja őt a kutya ? Mit vétett ő a biró kutyájának ? Szaladt... szaladt. A patika előtt egy csomó lúd gágogott. Egyik sziszegve jött vele szembe, előre nyújtotta a nyakát, s kitátotta a csőrét. Meg akarta csípni. A fiúcska a patika falához húzódott. Nagyon félt a sziszegő ládtól. Várjon miért akarja őt megcsípni ? ... A fiuk pedig kiabáltak: —• Füss, mert megesznek a ludak ! Gigága ! Fuss ! Beledobjuk a kalapodat a vízbe ! Gigága ! Futott... futott! A kastély kertjének a kőfalánál megállottak a gyermekek, s egyik bedobta a fiúnak kalapját a kastély kertjébe. Csufondárosan kiabálta : — Gigága ! Repülj keresztül a falon a kalapod után ! És ott hagyták őt egyedül. A fiúcska megállóit a kastély vasrácsos kapuja előtt, de az be volt zárva. Oda neki nem volt szabad bemenni. Belekapaszkodott a rácsba és sírt. Egy bársonyruhás fiú egy iczipiczi kocsiban ült, a kocsi elé két apró tarka ló volt fogva. A lovakat hajtotta. De a lovak olyan szépen emelték a lábukat, szépen, kényesen, urasan. És a bársonyruhás fiú látta őt, de nem vette észre. Aki kocsin ül, az nem veszi észre a gyalogjárót!... A fiúcska még szomorúbb lett. Szólani nem mert, lekuporodott a földre, s a könyv hulldogált a fehér és fekete kavicsokra. És a nap lesütött a fejére, s a haja szálai csillogtak, mintha csupa merő aranyszálak lettek volna. — A kalapom ... A kalapom !...— ezt mondogatta a fehér és fekete kavicsoknak. A kastély udvarán szaladgált egy szép, fehér kutya. Nem ugatott, mert ő tanult, művelt kutya volt. Odament a rácsos kapuhoz, a hátsó lábára állott, s a két előlábával belekapaszkodott a rácsba. Nézte a fiúcskát. Az pedig csak sírt és mondogatta: — A kalapom ... Adjátok ide a kalapom !... A fehér kutya mindjárt megértette a dolgot. Nagyon tanult egy kutya volt. Elfutott s nemsokára visszajött, hozta a kalapot a szájában. Körülszaladt vele az udvaron. Tetszett neki ez a játék. Ekkor egy piros bársonyruhás leányka jött ki a kastélyból. Meglátta a gyűrött kalapot a kutya szájában, s rákiáltott vékony csengettyű hangon a kutyára: — Fújj, Fifi, fújj !... Nem szégyenled magad? Fifi mindjárt elszégyelte magát. Nagyon tanult kutya volt, s letette a kalapot a földre. A fiúcska pedig felkapaszkodott a rácsra, sírva kiáltotta: — A kalapom! Erre egy inas felvette a földről a gyűrött kalapot s kidobta az útra. — Pusztulj imien a rongyos kalapoddal! Hogy merted ide bedobni? A fiúcska felvette a földről a kalapot, végigsimitgatta a kezével, s elpusztult. Már jó messze volt a kastélytól, mikor a fejére feltette. — Vájjon miért volt olyan mérges az a bácsi? — gondolta magában szomorúan. — Hiszen nem én dobtam be a kalapomat? — És elindult a mezőre, hogy megkeresse az édesanyját A kenderáztatónál verekedtek a fiúk. Egyik elvesztett egy krajczárt, a másik megtalálta, s futott a faluba, hogy czukrot vegyen. Ebből nagy verekedés lett. A fiúcska letért az útról, hogy ne lássák meg őt. Az ám, de mégis meglátták és mindjárt utánaszaladtak. AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1911. február 12.