Az Ujság, 1911. június/1 (9. évfolyam, 128-140. szám)
1911-06-01 / 128. szám
Budapest, 1911. IX. évfolyam. 128. szám Előfizetési árak a Egész évre „ ... 28 k. — 1. Félévre 14 » — » Negyedévre 7 » —• * Egy tóra_____ 2 » 40 * Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. SZ. Telefon 66-16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 162-63 és 58-03. Megyeren hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS: ’ Szinte föllélegzünk, hogy a sok általános ürelemprédikálás mellett megszólalt az igazi magyar politikai hang, a helyi érdekű. Bakonyi Samu a harmadik egyetemet Debreczen számára kéri. Ha kérelme teljesül, mi fogadnánk ezt a döntést a legnagyobb megnyugvással és örömmel, mert Debreczenben az egyetemnek méltó helye lenne. Csakúgy, mint Pozsonyban, vagy Szegeden, vagy más magyar nagyvárosban. Nem is erről és nem is az egyetemről mint olyanról van szó, hanem a jellegzetességről. Az általánosságok ködéből mindig a helyi érdek bontakozik ki, s amikor ennek akad szószólója, akkor nyugodtan konstatálhatjuk, hogy a vita visszatért normális medrébe.* " Hunyad megyéből második Maros-Torda lett. Dehogy is akarunk a háborús felek között dönteni: ki kezdte és melyiknek van igaza. Olykor pozitív élvezet, hogy az ember nem belügyminiszter, akinek muszáj döntenie. De mégis föl kell vetni a kérdést : igazán olyan fontos az igazság, hogy meg kell kockáztatni a politikai okokból való feláldozását ? Kellett-e a hunyadmegyei főispánnak az igazság szent nevében felpaprikázni a vármegyét, mikor már látta, hogy Maros-Tordán milyen jó lett volna nem vallani a főispáni igazságot ? Ott addig tartották a jogot és törvényt, mig egy vad és kegyetlen emberhajsza után kisütötték, hogy az okosabb enged. S azóta Maros-Tordán csend van, ha esetleg nincs is békesség. Még néhány ilyen kitartó provokálás az igazság mellett, s Hunyadmegyében is csak úgy lehet a nyugalmat megmenteni, ha feláldozzák, amit igazságnak, vallottak : az államnak és a többségnek tekintélyét és akaratát. * Nem a krónikás tehet róla, hogy az országos jelentőségű események nem a politika középpontján esnek meg. A székesfehérvári eset bizony Székesfehérváron esett meg. Semmi közünk most szoczialistákhoz, kongreganistákhoz, nem a liberalizmust és nem a klerikalizmust nézzük. De az egyik népgyűlést kér és kap a rendőrségtől, s ekkor a másik verekedéssel fenyegetődzik, minek következtében az egyiktől visszavonják a megadott engedelmet. Meg vagyunk róla győződve, hogy ha a kongregácziósok kaptak volna engedelmet és a szoczialisták fenyegetődztek volna, a székesfehérvári tanács szintén így határozott volna. Tehát nem klerikalizmust kiáltunk, hanem jogérzéketlenséget. A népgyűlésre kapott engedély szerzett joggá vált, melyet meg kell védeni a fenyegetés ellen, nem pedig feláldozni neki. S ki kell ezt emelnünk, mert ami Székesfehérváron bevált, abból kész reczipe lesz mindenfelé, és sehol sem lehet majd népgyűlést tartani, mert a másik nem lesz sehol bolond, hogy ne fenyegetődzzék. Mirko úr háreme. írta Szekula Jenő. Tatári Mirko kulai földesur elhatározta, hogy selyemfonógyárat épít a faluba. Eperfa terem elég a csatorna fekete partjain : a falánk kombix-lepke királyilag megélhet rajtuk, a rácz hajadonok és az asszonyok is szívesen kötik föl a hajukat színes selyemmel, pántlikával. Minek a pénzt idegenbe kiszórni. Adják meg a rácznak, ami a ráczé ! (Ez Tatári kedvenc mondása volt, amit különösen italozás közben nem győzött elég sűrűn emlegetni , bár nyilvánvalóan arra a jeligére formálódott, hogy : Amerika az amerikaiaké.) Tatári gazdag bunyevácz földesur volt. De a télen százezer forintot vesztett kártyán a szabadkai kaszinóban. A nagy vérveszteség fájt neki erősen s szabadkai mulatozásáról a későbbi időben is csak úgy emlékezett meg, hogy ez volt a Tatári család mohácsi része. Úgy gondolom, a gyáralapítás eszméje is olyképp vetődött föl esetlen és kövér koponyájában, hogy a formás kis selyemhernyók hozzák azt vissza neki, amit a négy disznók elraboltak tőle. Eperfái ott nőttek föl vadul a kastélya körül a vizenyős réten. Ne zöldeljenek azok a fák sem hiába ! A gyár tehát fölépült. Alacsony, alig emeletnyi, sárgára meszelt épület volt. De egyelőre ez is jó. Ott terpeszkedett az új ház, kevélyen, mint egy kifeszített szárnyú fáczán, a városka főutczáján. Homlokán nagy, ormótlan aranybetűkkel a czimszó. Délvidéki selyemfonógyár. Most még munkásnőket kellett keresni. Akik megmossák és kifésüljék a selymet. Az idevaló lányok ezt nem értik (ők csak páváskodni szeretnek benne). Különben is lusta, henye nők, még mezei munkára sem igen járnak, csak a szőnyeget hímezik immel-ámmal. De ha be is lehet majd csalni a gőgös bunyevácz és sváb kisasszonykákat a gyárba, akkor is előbb ki kell még tanítani őket. Pestre utazott. Fölfogadott egy komolyképű, törekvő, szőke fiatalembert. Ez jó lesz gyárvezetőnek. Ennek tanácsára azután Olaszországból rendelt munkáslányokat. Valahonnan a kies Piacenza vidékéről. Egyelőre csak tíz darabot, a mintának, de ezek majd kitarthatják a kulai lányokat is. Azután átment a minisztériumba is, hogy egy kis államsegélyt járjon ki. Kapott pénzt és gépeket is. (Furcsa formájú esetlen gépek voltak azok : gyűrűs orsójú fonógép, gubóbontó fésű, selyemfésülő osztovák.) Nem is ment nehezen a dolog. Tatári befolyásos kortesnek bizonyult az elmúlt választásokon. Meg kellett azt hálálni. Mire hazaért, már otthon voltak a lányok is. Mind a tíz darab. Egy sem hiányzott. Hajón utaztak idáig, meg vasutakon. Történetesen nagy eső verte föl a kulai határt, áthatlan dágványnyá dagasztva az országutat. Lóval nem lehet azt megjárni. Tatári ökrösszekereket küldött az állomásra, hogy azokon hozzák be a lányokat a városkába. A gyárfelügyelő fogadta őket a vasútnál. Csinos, szépséges és szemrevaló kis teremtéskék voltak. Rövid szoknyácskát viseltek, virágos pruszlikot és száz szalagból font kötényecskéket. Jóképű és vidám gyermek valamennyi. Az után, hogy megindult a menet toronyirányba, a szénaillatos mezőn — énekeltek és vadul^5reraSjj^jtogtatták formás tenyerecskéiket. syábjCnarasztlegény még a kalpagját is kidj&H^iáQí^éből, úgy elbámész- t kodott ijedtében. Honnan jött ez a sokfurcsa fehércseléd ? * # Még az ökrök is — azok a hóarczu bácskai ökrök, a milyenek csak a telecskai dombvidék síkjain legelésznek, — komoran rázták meg ünnepies szarvaikat. Mintha neheztelnének. — Minek oda virágot vinni, ahol még a búzában is virág terem ? Hát nem bolond ez a Tatári ! * De a lányok itt voltak mégis és elszállásolták őket a faluba. Györgyfy, a városbiró örvendezőn dörzsölte össze a kezét. — Eddig is szép számmal voltunk más nemzetek, — svábok, sokáczok, rutének, ráczok, — még magyarok is akadtak — elvétve mint az almafa a rozsvetésben — az olasz fehérnépet is elbírjuk majd valahogy. Nem árt egy kis vérkeresztség. De a gyárban megkezdték a munkát. Serényen dolgoztak a piacenzai kisasszonykák, égett a kezük alatt a szakállas selyemfejtő kerék. Az ablak magas üveglapján át kicsendült a verőfényes utczára messze csattogó nótázásuk. Furcsa és érthetetlen dalokat dudolásztak. A falusiak, akik naphosszat elbámészkodtak a keskeny pallón a gyárkapu előtt, neheztelően csóválták meg a fejüket. — Vájjon ki miatt vannak szegénykék így megveszekedve ? A délezeg és gőgös Wéber Krisztina, a legszebb német leányzó a faluban (olyan volt a haja, mint az érett aranykalász), nevetve utánozta pörgekalapos udvarlói sorában a gyári lányokat : Che bella cosa é una giornata al sole ... Amerikai pénz. /Kiviteli statisztikánk hallgat Magyarország legnagyobb és legértékesebb exportjáról, az emberanyagról. Annál hangosabban beszélnek erről a belügyminisztérium adatai, a kivándorlási statisztika és a határrendőrség jelentései. Semmiféle produktumból annyi értéket nem szállítunk ki az országból, mint a magyar vérből. Fájdalom, ez az az exportczikk, amely nemzeti vagyonértékünknek állandó és egyre fokozódó veszteségét jelenti. Mint minden exportczill értek,-ennek is van azonban némi ellenértéke. Elenyésző csekély az exportanyag értékéhez képest, de mégis csak valami: az Amerikába kivándorolt magyarok megtakarított és hazaküldött pénzecskéi. Apró kis pénzek egyenként; szomorú és keserves elgondolni, hogy mennyiféle s mennyifelől eredő kis munkaérből verődik össze mégis az a néhány millió, mely évenként Amerikából hazakerül. Összeszorul a szívünk, ha elképzeljük, mennyi tengernyi vér és verejték hull el emberpusztító, álsatnyító, keserves munkában, míg a szájtól elvont falatokból azok az összegek kerülnek ki, amelyeket a posta évenként az amerikai magyarok itthon maradt családtagjaihoz szállít. De ezeknek a szállítmányoknak nemcsak a pénzértékük jelentős reánk nézve , hanem az a tudat, hogy tengerentúlra szakadt honfitársaink hazagondolnak, szövögetik az idetartozás szálait és sokszor egyengetik visszatérésük útját. Akik hazaküldik megtakarított dollárjaikat, lélekben, érzésben még a mieink, azokban él még a remény, hogy az édes haza földjére teszik egykor lábukat s élesztik bennünk is a reményt, hogy visszanyerjük a bennük rejlő nemzeti erőt és értéket. (Ezért szent az a pénz, amelyről a száraz postastatisztika mint a kivándorlók küldeményeiről tesz említést. Ennek a Lapunk 32 oldal