Az Ujság, 1911. július (9. évfolyam, 154-166. szám)
1911-07-01 / 154. szám
o dalmi város lassú elhorvátosodását már maga a város geográfiai helyzete is előmozdítja, joggal aggódhatott mindenki a kényes provizórium határszéleinek lassú letöredezése miatt. Mert az az egy már egészen világos, hogy a horvátországi közgazdasági erők, a horvát tőke és munka inváziója Fiume városába semmi kívánni valót nem hagy többé maga után. Már tudniillik annak, aki Fiume elhorvátosodását kívánatosnak tartja. Nagyon természetes, hogy ebben az egyre nehezebbé alakuló helyzetben a közjogi állapot szoros őrzése s lehetőleg az állami egység javára való rendezése volna kívánatos. Mindenki tudja azonban, hogy e részben az 1870. évi provizórium nagyon szűk területet hagyott meg a magyar kormánynak és törvényhozásnak. A magyar törvények lehető életbeléptetése és némely fiumei municzipális intézmény államosítása (mindenesetre az olasz nyelv jogainak sérelme nélkül), ez volna az, ami e városnak az anyaországhoz való szorosabb odacsatolását lehetségessé tenné. Sajnos, hogy a legutóbbi ideig ez is erős, de fölötte indokolatlan ellenzéssel találkozott az olasz lakosság részéről, mely még nem ismerte föl egészen azt az igazságot, hogy a magyar állami intézmények hovatovább éppen az ő megmentése végett szükségesek. Másképpen áll ez a fiumei egyházhatóságok dolgával. Fiuménak a zenggi horvát püspökség karmaiból való kiszabadítása abban az arányban válik mind égetőbb kérdéssé, amilyen arányban emelkedik Fiuméban a kreatizálás veszedelme. Ez pedig ma már igen magas fokot mutat. Sőt nagy kérdés, hogy a magyar állami egység szempontjából reá (az ártatlan lélek!), rendre elutasítja őket. Ő egy ismeretlen fiatalember iránt érez szerelmet, aki csakhamar be is toppan Dick Johnson álnéven, holott valósággal nem más, mint Ramerrez, a zsivány vezér, akire már régen fáj a bányászok foga. Mimié az ősi naivok természetességével már-már az idegennek ajándékozza első éjszakáját, amikor Rancé megtudja, hogy Johnson Ramerrez-szel azonos, és bányászaival beront a leány lakására, így értesül róla Minnie is, hogy milyen múltú ember az, akit a szeretőjének választott. Alig hogy távoznak az üldözők, kiutasítja Johnsont, jóllehet tudja, hogy odakint a lesen álló bányászok golyója várja. A fiatalember vezekelni akar, fel akarja áldozni magát, és kirohan a havas éjszakába. Lövés dördül, emberi test vágódik az ajtónak, s Minnie bebocsátja a vérző ifjút. Sőt mindent elfeled szenvedéseinek láttára, és elrejti szobája padlásán. De Rancé nyomon követi áldozatát. Egy vércsöpp, amely a padlás résén át a sheriff kezére csöppen, mindent elárul, s a félhalott Johnson a békebíró nekiszegett pisztolya elé kénytelen levánszorogni. Minnie minden áron meg akarja menteni szerelmesét. Azt ajánlja Rance-nak, hogy döntsék el kártyán az ő meg Ramerrez sorsát. Ha a sheriff győz, Minnie az övé lesz. Ez a sehogysem színpadi ötlet valósággá is lesz a színpadon. Minnie egy kis hamis játékkal megnyeri szerelmesét, és Rance elrohan. Johnson fölépül, de a bányászok mégis elfogják s már nyakában a hurok, amikor Minnie megjelenik és visszarimánkodja bányászaitól azt az embert, akit mindenkinél jobban szeret. Azután elbúcsúzik a bányateleptől és új hazát megy keresni szerelmesével. A bányászok sírva néznek utána. A szövegkönyv Belasco Dávidnak, a népszerű amerikai írónak drámává átdolgozott regényéből készült, csak úgy mint annak idején a Pillangókisasszony-é. Gusztus kell hozzá, hogy zeneszerző az amerikai írónak selejtes történeteit válaszsza operaszövegnek: nem volt-e már az is helyrehozhatatlan mulasztás, hogy Fiume városát és kerületét a magyar kormányok már kéthárom évtized előtt nem választották külön a zenggi egyházmegyétől. Hogy 1870-ben igy maradt, azt már magát is amaz idők közjogi abnormitásának kell tekintenünk. A különválasztásnak közjogi akadálya ugyanis nem volt soha. Az egyházhatóságok kérdése nem tartozott az 1870. évi királyi rendelet után sem a megoldatlan, vitás kérdések közé, s azóta is Horvát-Szlavonország hozzájárulása nélkül volt rendezhető. Az 1870. évi Statútum harmadik czikke, azzal, hogy a fiumei vallási és közoktatási ügyeket (az akkori horvát gimnázium kivételével) a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter és a »közös országgyűlés«, vagyis a magyar országgyűlés hatáskörébe utalta, megjelölte már azt a közjogi hatóságot is, amely az egyházmegye rendezésére illetékes. Hogy ennél akkor a rendezés tovább nem ment és a kihasítás már akkor meg nem történt, azt ma sokkal jobban fájlaljuk, mint amakor vezéremberei fájlalhatták, akik a tengerpart végelkorvátosodását még nem is sejtették, annál kevésbé volt fogalmuk arról, hogy Horvát-Szlavónország »államot« akar majd csinálni autonóm jogaiból. A kihasítás joga magyar királyi jog s mint minden hasonló »ius circa sacra«, alkotmányosan gyakorlandó. A király a kormány ajánlatára legfőbb kegyúri jogánál fogva rendelheti el a fiumei egyházmegye fölállítását. A zenggi egyházmegyéhez való csatolása is igy történt. Fiume eredetileg az isztriai pedenai, majd a pólai egyházmegyéhez tartozott s az utóbbi föloszlatása előtt, 1787-ben csak Agusztus azonban egyéni dolog, arról kár vitatkozni. Bizonyos ellenben, hogy az olyanféle hazug érzelmességü, mesterkélt lélekrajzú történetekre, mint a Belascóéi, nem lehet őszinte és igazán megható zenét írni. Érthető, ha a zeneszerző is mesterkedésre adja magát és hazug szentimentálizmusba esik. Mind a kettőnek bővében van a vezérkönyv, s az ember nem tudja, hogy melyik az ellenszenvesebbik közöttük. A puccinias szentimentalizmus itt is az olcsó dallamok hoszszán elnyújtott tagolásában nyilvánul de kárpótlásul még épkézláb dallamokat sem kap a fül. Megdöbbentően szegényes invencziójú munka a »Fanciulla del West«. Egymást váltogatják benne a jelentéktelenebbnél jelentéktelenebb motívumok, amelyek sem a helyzeteket, sem a lélekállapotokat nem kísérik, önmagukban véve pedig egészen üresek és szétfolyók. Nem oly triviálisok ugyan, mint Puccini többi operájában, de karakter még annyi sincs bennök, mint azokban. S az invenczió szegénysége nemcsak a dallamkitalálásban mutatkozik meg, hanem a zene szimfóniái szövésében is. Puccini keresve kereste össze az olyan helyzeteket, amelyeken keresztül jutni csak a legnagyobb raffinériával lehet. Az első felvonás például szinte végig környezetrajz, amelyben a bányászéletnek kellene megelevenednie. Minnie kárjában a bányászok isznak, szerencsejátékokat játszanak, összeösszeverekesznek, revolvert fognak egymásra, majd ellágyulnak, a honvágy kerülgeti őket, azután Minnie-ért rajonganak, szerelmet vallanak neki. Csupa nyüzsgés ez a felvonás, apró mondatokra szakadozott dialógus és összevissza-beszéd. Igazi vérbeli zeneszerző futva menekült volna előle. De Puccinit a technikai nehézségei izgatták. Mikor azután a nehézségek legyőzésére került volna a sor, akkor félretért az útjukból. És nem győzte le őket, hanem valami kellemetlen monotóniába fulasztotta őket, a mely csaknem elaltatja a hallgatót. toltatott a zenggi egyházmegyéhez, még pedig m. kir. rendelettel, mivel Fiume már 1779-ben lett Magyarország alkatrészévé. A kir. jog nem változott azóta sem és megmaradt az a régi jogszokás is, hogy a király e jogát Rómával egyetértésben gyakorolja. Bizonyos azonban, hogy Rómának sohasem fájt volna a fiumei olaszság megmentése a glagolit liturgiától és a horvátoktól. A kihasítás a koalíczió alatt 1907-ben aktuálissá is vált. Az izgága horvát papok propagandája következtében maga a lakosság kérte azt és jól emlékezünk rá, hogy Via Ferencz podesta s az akkori képviselő , Zanella Richárd Rómába is elzarándokolt, hogy a szentszéknél előkészítse a fiumei külön egyházmegye felállítását. Azonban még ma is titok, hogy mi történt az Apponyi Albert gróf akkori kultuszminiszter kezéhez adott kérelemmel ? Úgy kell lennie, hogy Bécsben nem volt kedves ennek a kérdésnek a feszegetése és maradt minden a régiben. Legfölebb egy-két nagy horvát papot hivott vissza az uj zenggi püspök Fiuméból. Ez a kérdés tehát nyitva van és nincs befejezve. Időszerű-e, jó-e annak a továbbszövése ezt inkább a fiumei hazafias lakosság ítélheti mg, mint mi. Az az egy azonban bizonyos, hogy Horvát-Szlavónországoknak ebbe a kérdésbe abszolúte semmi beleszólása nincsen. És éppen ezért részünkről ezúttal is inkább a zágrábi kívánság határozott visszautasítását tartottuk volna helyénvalónak, mint a félhivatalos mentegetőzést, mely majdnem azt a benyomást ébresztette, hogy Horvát-Szlavónországnak a fiumei egyházmegye kérdésében igenis van valamely beavatkozási joga, holott az egészen ki van zárva. A második felvonás a dereka az operának. Wagner, Strauss Richárd, meg Debussy feje ütközik ki ugyan majd minden taktusból, de legalább van benne néhány akcentus, amely megrázza az embert. Ilyen az a vad szimfóniás kitörés, amelyről már fönnebb volt szó. Minnie szobájában a »Nyugat gyermeke« egymagára marad késő hó viharos éjjelen Johnson-nal. — Un bacio, un bacio almeno ! — kiáltja szomjasan a fiatalember. És Mimnie a karjába rohan. A zenekar néhány akkordot ismétel frenetikus erővel. A rendező pedig szerencsés ötlettel légvonatot bocsát a színpadra, hogy a függönyök repkednek, a lámpa tánczol bele. A helyzethez ugyan nem illik a nagy erőkifejtés, de a zene vehemencziája elállítja a hallgató lélekzetét. Némi idő múltán persze a Walkürs a Trisztán motívumaira emlékszik benne az ember. A harmadik felvonásbeli kártyázási jelenet zenei megfestésére különösen kiváncsi voltam. Nagy csalódás ért, mert itt derült csak ki igazán, hogy mennyire nem jutott eszébe semmi Puccininak ezúttal. Azt a kínos lelkiállapotot, amelyben két emberéletért folyik a szótalan viaskodás, Puccini néma zenekarral intézi el. Azaz hogy a nagybőgőket zümmögteti, és ezzel a malomzugásszerű zajjal kiséri az élet-halál küzdelmet. Csupa szegénység ez az opera, a tartalmatlanságnak fényes külsőségekkel való takargatása. Kevés motívumát minduntalan s modulálás, ritmikai változatosság nélkül ismétli bennte Puccini. Hogy a közönségnek mégis mi tetszik rajta, nem keresem. E sorok írójának régi meggyőződése az, hogy a közönségnek soha sincsen igaza. A közönség, igaz, hatalmas valami, buktat és égig magasztal. De tisztára véletlen az, ha az érdemet jutalmazza, s az érdemetlenséget ítéli el. Mennyire sajnálni valók az olyan művészek, a kik ezért az areopágusért lelkesednek. AZ ÚJSÁG Szombat, 1911. július 1.