Az Ujság, 1912. február/2 (10. évfolyam, 40-51. szám)

1912-02-16 / 40. szám

a politikai tyilcseség. A­míg békéről be­széltek az urak, nem akartunk hozzá­­szólani,­­ hadd legyen vívmány minden, a­minek alapján leszerelnek. De most már igazán és őszintén megmondhatjuk, hogy ezek a módosítások nem érik meg a bécsi költséget, de azok az eredeti követelések, melyekkel Apponyiék telje­sen beérték volna, szintén nem érték volna meg. Mert szavakról és formákról volt szó és semmi másról. Hogy Apponyi irodalmi evangéliuma szerint beszéljünk : a forma kecsesebb volta nem menti azt a gyilkos jelentéktelenséget, melybe nem a véderőj­avaslat dönt bennünket, hanem a­melyben egyáltalán vagyunk. Nem vagyunk közjogilag érzéketlenek, de fak­tumokban szeretnék közjogunkat meg­óvni, nem szavakban. E szempontból hiába hagynák ki a perrendtartásból a német szolgálati nyelvet, azért mégis csak német a szolgálati nyelv. S ha arra kerülne a sor, hogy képesek lennénk áttérni a magyar szolgálati nyelvre, abban a legkisebb akadályt sem jelentené, hogy a szolgálati nyelv a perrendben meg­említve van. Hiszen van erről példánk. Micsoda nagy garral hirdették Kossu­­th­ék, hogy a­ vámszövetség helyett ők vámszerződést csináltak Ausztriával, s ezzel útját egyengették a vám­önállóság­nak. Hát most beszéljenek a tisztelt urak: 1917-ben fognak-e ráhederíteni erre a szerződéses formára, s nehezebb lesz-e a vámközösséget föntartani, mintha ugyanannak az írásnak vámszövetség lenne a neve ? Ebből a szempontból éppenséggel nem esünk kétségbe, s a szolgálati nyelv­ért tovább obstruálni ugyanolyan bor­­nírtság, mint lenne a leszerelés pusztán a szolgálati nyelv kifejezés kihagyásáért. A törvényben lehet ma már akármi, sem jogbiztosítást, sem jogfeladást nem jelent az írás. Ezek a jogok becsesek, ha az életben meg tudjuk őket óvni, vagy szerezni. Ehhez pedig nem kodifikác­ió, hanem erő kell. Egy erős ország és egy ügyes kormány, mely az illető hatalmi körök érdekévé tudja tenni a magyar közjog tényleges respektálását és kiszol­gálását. Erre a Khuen-kormány nem képes, s a bécsi tárgyalásoknak megbocsát­hatatlan bűne, hogy ezt szégyenszemre még olyan pic­i dolgoknál is demonstrálta, a­milyenek az Apponyi-féle kívánságok. A sovány eredményt nem a véderő­javaslat szempontjából tudjuk be neki, hanem a nemzet sértett presztízse miatt. Nem volt joga olyan kívánságokkal elő­­állani, melyeket nem tud érvényesíteni, s így ismét kimutatni, hogy minden papiros-önállóság mellett hogyan pacz­­kázhatik velünk a legutolsó osztrák új­­ságocska is. Ausztriával szemben is áll a tétel : nem győzni akarni, hanem győzni kell ! Hogy Justhékat sem fogja leszerelni a választójogi reformról szóló kijelen­téseivel, azzal is tisztában volt Khuen. A­mit akart, azt mai beszédével nyilván elérte. Az ellenfelei megmaradtak ellen­feleknek, a híveit pedig tagadhatatlanul föllelkesítette s egynapos mámoros op­timizmusban egységessé tudta kovácsolni. A hétfői ellennyilatkozatokra nem kell kiváncsinak lennie. Ellenben, hogy a most maga választotta h­arczba mi­csoda meglepő fegyvereket fog belevinni, arra igazán kiváncsiak vagyunk. . . -­­ AZ ÚJSÁG Péntek, 1912. február 16. SILFÖLD. · A képviselőház ülése. A képviselőház leg­közelebbi ülése hétfőn, február 19-én, délelőtt 10 órakor lesz. A véderővitát folytatják. — Az uj magyar püspökség. A balázsfalvi görög katolikus érsek hivatalos lapja, az lírirca ma hosszasan foglalkozik a hajdúdorogi görög katolikus magyar püspökség kérdésével. Azt han­goztatja, hogy ha a szentszék beleegyeznék abba, hogy az új püspöki egyházmegyében csakugyan magyar legyen a liturgia, akkor ennek hatása első­sorban nem a román görög katolikusokat, hanem a római katolikus egyházat érintené, mert akkor ott is mozgalom indulna meg a magyar liturgia érdekében.­­ Nyugdíj Zágrábból jelentik: A király meg­engedte, hogy Jankovics Gyula pozsegai, Kukuljevics Ferencz eszéki és verőczei és Milankovica Vukanin ogulini főispánok, saját kérelmükre, állandó nyugdíjba helyez­tessenek. Mit hozott a miniszterelnök? — A képviselőház ülése. — Hetek óta hirdetett, újra meg újra el­halasztott »béke-beszédét«, a melyhez ismételt bécsi utakon gyűjtögette az anyagot, ma végre elmondotta Khuen-Héderváry gróf miniszter­­elnök a képviselőházban. A kulisszák, a­melyek között a beszéd lehömpölygött, a megszokott ünnepi díszletek voltak. A kapuk előtt hatalmas tömeg irigyen leste azokat a kiválasztottakat, a­kiknek ba­ráti összeköttetés, képviselői protekczió, vagy másfajta előkelő ismeretség utat nyitott az ülésterem karzatára. Ezek a karzatok már jóval az ülés megnyitása előtt szinte roskadoz­tak a közönség súlya alatt. Az érdeklődő hall­gatóság legnagyobb része a szemnek kedvesen hízelgő látvány volt : elegáns toalettes szép asszonyok, bájos fiatal leányok. De jócskán akadtak férfiak is, a­kiket szenzácziók édes reménysége vitt föl a karzatokra. Magáról az ülésteremről lódítás nélkül föl lehet jegyezni, hogy padsorai az utóbbi idő­ben még sohasem teltek meg annyi képviselő­vel, mint ma. A­mikor a Khuen-kormány be­mutatkozott, ez a premier keveseb­ érdek­lődőt vonzott a Házba, mint a miniszterelnök mai monológja. A munkapárt tanusította a legnagyobb buzgóságot. A terem jobboldalán és közepén, a horvátok padsorát leszámítva, üres hely egyáltalában nem akadt. A­ki te­hette, megjelent, hogy szaporítsa a tapsolok­ i fejezéssel fordítható (lásd tar koponya, le­tarol), lett belőle Tarpatak. A Tarajka minden nyári Tátra-vendég Mekkája. A Rózsamenház tündérvidéke a legcsalogatóbb közeli kirándulás. Magam is ezt a csodaképet hordtam és őriztem emléke­zetemben. Most viszontlátom menyasszonyi ruhában, csillogó hókoszorúval örökzöld fején és hosszú ködfátyollal rejtelmes ábrázatán. A kápolna mögött pöfékel már az állomás kályhája, s egynéhány tipegő szánkós tánczol fel s alá a meneteles előcsarnokban. Odaczipeljük a szánunkat és várakozunk, hidegen, párafuvó lehelettel, hallgatva az an­gol, franczia, lengyel diskurzust, a­melybe itt­­ott félve suttog bele a magyar is. Most az idegen elem dominál. Csak hadd domináljon. Lassan, nyugodt gördüléssel indul fölfelé a masina. Jobbra-balra a nyári Tátra jól is­mert sétái. Bent, a csöndes rengetegben törpe, vastag hótakaróval borított borókabokrok, előttünk a felmeredő szikla. Megyünk, lassú emelkedéssel, kanyarogva, hol egyenesen neki­kapva az egyenes meredeknek. Kis félóra, míg fölérünk. Ott a Tarajka, a régi Kämmcken, a­mely­ről letekintünk a Rózsamenházra, a Tarpatak sziklazugos völgyére, a messze szepesi síkra. Tiszta, jéghideg lehelet ömlik alá a szirt­­totokról, a­mikor egy Ida élesebb szárny­­legyintése éri a bérczoldal havát, megindul az, kanyarogva a téli levegőben, mint egy fehér, foszló, meg összetömörülő fátyol, a mely hol ezt a hegycsoportot takarja el, hol amazt. Alant valami halk csörgés, mintha lopva szöknék a Tarpatak vastag jégtakarója alatt messze vidékekre. Itt-ott csillan­­d az aczél­­kék viz a hókeretből, s mélyén álmodja téli ábrándjait a nyilsebes pisztráng, oldalán haj­togatja elszáradt fejecskéjét a tavalyi ne­felejts. Eltelünk a látványnyal s lassan lépve a síkos havon, keressük a szánkópálya induló­­pontját. Ott van az, nem messze a bástya­­szerű czukrászbolttól, a­melynek terméskő­­terraszán nyáron könnyű toilettes, lengő hajú, kipirult arczú asszonyok és leányok cseveg­nek vígan, s lesik az alulról érkezőket, a­kik részint megülnek a c­ukrászbástyán, részint továbblibegnek a vízesésekhez. A nyár emléke h­alovány rózsákat pingál a téli hóra. Mintha most is nyílnának. Felülünk a szánkára. Egy fatorony olda­lában ereszkedik az út első része, onnan indul­nak a szilaj bobok, a szerény ród­lik, a pre­­tenziózusabb lenkerek és a havon sikló sport­­szerzet minden rendű és nevű csodabogarai. Ráereszkedem a sikos talpú masinára és Istennek ajánlom öreg lelkemet. Mint a feccsenő forgatag az örvénybe jutott hajós, ragad meg az esés nyílsebes ereje. Rohan velem a szán, akárcsak a meg­vadult paripa. Hiába szegem ellene a hónak mind a két sarkamat, a szán nyakas eről­ködéssel azt mondja : viszlek. És repül, repül két hófal között, tündérgyorsasággal, a­mint nekiszegem a két kormányzó sarkat, felszisz­­szen az éles beleszántásra és felfeccsen millió kis hó­ atomban, felhő vesz körül, beborít hóval, köddel, a szemem előre van szegezve azzal a kétségbeesett gondolattal, hogy hová a pokolba visz engem ez a szán? Se előttem, se mögöttem más nincs. No hiszen csak az kellene, hogy még arra is gondom legyen . . . De ni, ott, vagy ötven méterrel alább egy fel­fordult szán aláborult embere gondolkozik, hogy itt aludjék-e a havon, vagy koszolód­jék tovább ? Hahó ! Hahó ! Vigyázz ! Rémülten szedi-veszi magát s négykéz­láb mászik az oldalfalra, melynek hava be­süpped alatta s szánkója csúszik alá, magá­ban, mint a gazdátlan ló . . . Most hallom mö­göttem egy Kobsleigh kormányosának a ha­ragos hangját: Bahnfrei ! Valami német. Persze hogy nekem is az kell, szabad pálya. Azalatt az én szánom — egy végső karmolás­­sal a mélyebb hóba — felszalad az oldalfal közepére, elkerüli a hajótöröttet, mialatt a bob szédítő sebességgel röpül át a köztem és a szánkótlan utas közötti résen. Én meg le­kanyarodva a ferde hófalról, nyugodtan csú­szom alább. Csak úgy vág a hideg, a kezem meg van gémberedve, a­mint a két madzagot tartom vele, a lábam reszket, a­mint karmoló sarok­kal végigszántom a ragyogó hólej­tőt vele, de mindegy, most már én vagyok az úr, a szán nem oda megy, a­hová ő akarja, hanem a hová én parancsolom. És nyugodtan nézek alá, az egyre merészebb és merészebb hir­telen kanyarulatokra. Megtettünk már vagy négy kilométert. Még hátra van egynéhány. Nekem úgy tetszik, hogy ezalatt Bécsbe ér­hettem volna, szerencsére nem erre van. Ha­nem már sokáig nem tarthat. Csak nem megy Poprádig ez a pálya ? . . . Nem. Mellettem látom nyugodt lassúság­gal haladni fölfelé a siklóvasutat. Azok, a­kik rajta ülnek, már leértek és Isten tudja há­nyadszor kapaszkodnak fölfelé, egy koroná­jával számítva az utat, a Tarajka halmára, hogy onnét megint őrült sebességgel szánkóz­zanak alá. Smint a fülem mellett a szél és tele-teleször felkavart hóval. Már olyan vagyok, mint egy igazi hóember. Még a hajamat sem kell hóval

Next