Az Ujság, 1912. február/2 (10. évfolyam, 40-51. szám)
1912-02-16 / 40. szám
a politikai tyilcseség. Amíg békéről beszéltek az urak, nem akartunk hozzászólani, hadd legyen vívmány minden, aminek alapján leszerelnek. De most már igazán és őszintén megmondhatjuk, hogy ezek a módosítások nem érik meg a bécsi költséget, de azok az eredeti követelések, melyekkel Apponyiék teljesen beérték volna, szintén nem érték volna meg. Mert szavakról és formákról volt szó és semmi másról. Hogy Apponyi irodalmi evangéliuma szerint beszéljünk : a forma kecsesebb volta nem menti azt a gyilkos jelentéktelenséget, melybe nem a véderőjavaslat dönt bennünket, hanem amelyben egyáltalán vagyunk. Nem vagyunk közjogilag érzéketlenek, de faktumokban szeretnék közjogunkat megóvni, nem szavakban. E szempontból hiába hagynák ki a perrendtartásból a német szolgálati nyelvet, azért mégis csak német a szolgálati nyelv. S ha arra kerülne a sor, hogy képesek lennénk áttérni a magyar szolgálati nyelvre, abban a legkisebb akadályt sem jelentené, hogy a szolgálati nyelv a perrendben megemlítve van. Hiszen van erről példánk. Micsoda nagy garral hirdették Kossuthék, hogy a vámszövetség helyett ők vámszerződést csináltak Ausztriával, s ezzel útját egyengették a vámönállóságnak. Hát most beszéljenek a tisztelt urak: 1917-ben fognak-e ráhederíteni erre a szerződéses formára, s nehezebb lesz-e a vámközösséget föntartani, mintha ugyanannak az írásnak vámszövetség lenne a neve ? Ebből a szempontból éppenséggel nem esünk kétségbe, s a szolgálati nyelvért tovább obstruálni ugyanolyan bornírtság, mint lenne a leszerelés pusztán a szolgálati nyelv kifejezés kihagyásáért. A törvényben lehet ma már akármi, sem jogbiztosítást, sem jogfeladást nem jelent az írás. Ezek a jogok becsesek, ha az életben meg tudjuk őket óvni, vagy szerezni. Ehhez pedig nem kodifikáció, hanem erő kell. Egy erős ország és egy ügyes kormány, mely az illető hatalmi körök érdekévé tudja tenni a magyar közjog tényleges respektálását és kiszolgálását. Erre a Khuen-kormány nem képes, s a bécsi tárgyalásoknak megbocsáthatatlan bűne, hogy ezt szégyenszemre még olyan pici dolgoknál is demonstrálta, amilyenek az Apponyi-féle kívánságok. A sovány eredményt nem a véderőjavaslat szempontjából tudjuk be neki, hanem a nemzet sértett presztízse miatt. Nem volt joga olyan kívánságokkal előállani, melyeket nem tud érvényesíteni, s így ismét kimutatni, hogy minden papiros-önállóság mellett hogyan paczkázhatik velünk a legutolsó osztrák újságocska is. Ausztriával szemben is áll a tétel : nem győzni akarni, hanem győzni kell ! Hogy Justhékat sem fogja leszerelni a választójogi reformról szóló kijelentéseivel, azzal is tisztában volt Khuen. Amit akart, azt mai beszédével nyilván elérte. Az ellenfelei megmaradtak ellenfeleknek, a híveit pedig tagadhatatlanul föllelkesítette s egynapos mámoros optimizmusban egységessé tudta kovácsolni. A hétfői ellennyilatkozatokra nem kell kiváncsinak lennie. Ellenben, hogy a most maga választotta harczba micsoda meglepő fegyvereket fog belevinni, arra igazán kiváncsiak vagyunk. . . - AZ ÚJSÁG Péntek, 1912. február 16. SILFÖLD. · A képviselőház ülése. A képviselőház legközelebbi ülése hétfőn, február 19-én, délelőtt 10 órakor lesz. A véderővitát folytatják. — Az uj magyar püspökség. A balázsfalvi görög katolikus érsek hivatalos lapja, az lírirca ma hosszasan foglalkozik a hajdúdorogi görög katolikus magyar püspökség kérdésével. Azt hangoztatja, hogy ha a szentszék beleegyeznék abba, hogy az új püspöki egyházmegyében csakugyan magyar legyen a liturgia, akkor ennek hatása elsősorban nem a román görög katolikusokat, hanem a római katolikus egyházat érintené, mert akkor ott is mozgalom indulna meg a magyar liturgia érdekében. Nyugdíj Zágrábból jelentik: A király megengedte, hogy Jankovics Gyula pozsegai, Kukuljevics Ferencz eszéki és verőczei és Milankovica Vukanin ogulini főispánok, saját kérelmükre, állandó nyugdíjba helyeztessenek. Mit hozott a miniszterelnök? — A képviselőház ülése. — Hetek óta hirdetett, újra meg újra elhalasztott »béke-beszédét«, a melyhez ismételt bécsi utakon gyűjtögette az anyagot, ma végre elmondotta Khuen-Héderváry gróf miniszterelnök a képviselőházban. A kulisszák, amelyek között a beszéd lehömpölygött, a megszokott ünnepi díszletek voltak. A kapuk előtt hatalmas tömeg irigyen leste azokat a kiválasztottakat, akiknek baráti összeköttetés, képviselői protekczió, vagy másfajta előkelő ismeretség utat nyitott az ülésterem karzatára. Ezek a karzatok már jóval az ülés megnyitása előtt szinte roskadoztak a közönség súlya alatt. Az érdeklődő hallgatóság legnagyobb része a szemnek kedvesen hízelgő látvány volt : elegáns toalettes szép asszonyok, bájos fiatal leányok. De jócskán akadtak férfiak is, akiket szenzácziók édes reménysége vitt föl a karzatokra. Magáról az ülésteremről lódítás nélkül föl lehet jegyezni, hogy padsorai az utóbbi időben még sohasem teltek meg annyi képviselővel, mint ma. Amikor a Khuen-kormány bemutatkozott, ez a premier keveseb érdeklődőt vonzott a Házba, mint a miniszterelnök mai monológja. A munkapárt tanusította a legnagyobb buzgóságot. A terem jobboldalán és közepén, a horvátok padsorát leszámítva, üres hely egyáltalában nem akadt. Aki tehette, megjelent, hogy szaporítsa a tapsolok i fejezéssel fordítható (lásd tar koponya, letarol), lett belőle Tarpatak. A Tarajka minden nyári Tátra-vendég Mekkája. A Rózsamenház tündérvidéke a legcsalogatóbb közeli kirándulás. Magam is ezt a csodaképet hordtam és őriztem emlékezetemben. Most viszontlátom menyasszonyi ruhában, csillogó hókoszorúval örökzöld fején és hosszú ködfátyollal rejtelmes ábrázatán. A kápolna mögött pöfékel már az állomás kályhája, s egynéhány tipegő szánkós tánczol fel s alá a meneteles előcsarnokban. Odaczipeljük a szánunkat és várakozunk, hidegen, párafuvó lehelettel, hallgatva az angol, franczia, lengyel diskurzust, amelybe ittott félve suttog bele a magyar is. Most az idegen elem dominál. Csak hadd domináljon. Lassan, nyugodt gördüléssel indul fölfelé a masina. Jobbra-balra a nyári Tátra jól ismert sétái. Bent, a csöndes rengetegben törpe, vastag hótakaróval borított borókabokrok, előttünk a felmeredő szikla. Megyünk, lassú emelkedéssel, kanyarogva, hol egyenesen nekikapva az egyenes meredeknek. Kis félóra, míg fölérünk. Ott a Tarajka, a régi Kämmcken, amelyről letekintünk a Rózsamenházra, a Tarpatak sziklazugos völgyére, a messze szepesi síkra. Tiszta, jéghideg lehelet ömlik alá a szirttotokról, amikor egy Ida élesebb szárnylegyintése éri a bérczoldal havát, megindul az, kanyarogva a téli levegőben, mint egy fehér, foszló, meg összetömörülő fátyol, a mely hol ezt a hegycsoportot takarja el, hol amazt. Alant valami halk csörgés, mintha lopva szöknék a Tarpatak vastag jégtakarója alatt messze vidékekre. Itt-ott csilland az aczélkék viz a hókeretből, s mélyén álmodja téli ábrándjait a nyilsebes pisztráng, oldalán hajtogatja elszáradt fejecskéjét a tavalyi nefelejts. Eltelünk a látványnyal s lassan lépve a síkos havon, keressük a szánkópálya indulópontját. Ott van az, nem messze a bástyaszerű czukrászbolttól, amelynek terméskőterraszán nyáron könnyű toilettes, lengő hajú, kipirult arczú asszonyok és leányok csevegnek vígan, s lesik az alulról érkezőket, akik részint megülnek a cukrászbástyán, részint továbblibegnek a vízesésekhez. A nyár emléke halovány rózsákat pingál a téli hóra. Mintha most is nyílnának. Felülünk a szánkára. Egy fatorony oldalában ereszkedik az út első része, onnan indulnak a szilaj bobok, a szerény ródlik, a pretenziózusabb lenkerek és a havon sikló sportszerzet minden rendű és nevű csodabogarai. Ráereszkedem a sikos talpú masinára és Istennek ajánlom öreg lelkemet. Mint a feccsenő forgatag az örvénybe jutott hajós, ragad meg az esés nyílsebes ereje. Rohan velem a szán, akárcsak a megvadult paripa. Hiába szegem ellene a hónak mind a két sarkamat, a szán nyakas erőlködéssel azt mondja : viszlek. És repül, repül két hófal között, tündérgyorsasággal, amint nekiszegem a két kormányzó sarkat, felsziszszen az éles beleszántásra és felfeccsen millió kis hó atomban, felhő vesz körül, beborít hóval, köddel, a szemem előre van szegezve azzal a kétségbeesett gondolattal, hogy hová a pokolba visz engem ez a szán? Se előttem, se mögöttem más nincs. No hiszen csak az kellene, hogy még arra is gondom legyen . . . De ni, ott, vagy ötven méterrel alább egy felfordult szán aláborult embere gondolkozik, hogy itt aludjék-e a havon, vagy koszolódjék tovább ? Hahó ! Hahó ! Vigyázz ! Rémülten szedi-veszi magát s négykézláb mászik az oldalfalra, melynek hava besüpped alatta s szánkója csúszik alá, magában, mint a gazdátlan ló . . . Most hallom mögöttem egy Kobsleigh kormányosának a haragos hangját: Bahnfrei ! Valami német. Persze hogy nekem is az kell, szabad pálya. Azalatt az én szánom — egy végső karmolással a mélyebb hóba — felszalad az oldalfal közepére, elkerüli a hajótöröttet, mialatt a bob szédítő sebességgel röpül át a köztem és a szánkótlan utas közötti résen. Én meg lekanyarodva a ferde hófalról, nyugodtan csúszom alább. Csak úgy vág a hideg, a kezem meg van gémberedve, amint a két madzagot tartom vele, a lábam reszket, amint karmoló sarokkal végigszántom a ragyogó hólejtőt vele, de mindegy, most már én vagyok az úr, a szán nem oda megy, ahová ő akarja, hanem a hová én parancsolom. És nyugodtan nézek alá, az egyre merészebb és merészebb hirtelen kanyarulatokra. Megtettünk már vagy négy kilométert. Még hátra van egynéhány. Nekem úgy tetszik, hogy ezalatt Bécsbe érhettem volna, szerencsére nem erre van. Hanem már sokáig nem tarthat. Csak nem megy Poprádig ez a pálya ? . . . Nem. Mellettem látom nyugodt lassúsággal haladni fölfelé a siklóvasutat. Azok, akik rajta ülnek, már leértek és Isten tudja hányadszor kapaszkodnak fölfelé, egy koronájával számítva az utat, a Tarajka halmára, hogy onnét megint őrült sebességgel szánkózzanak alá. Smint a fülem mellett a szél és tele-teleször felkavart hóval. Már olyan vagyok, mint egy igazi hóember. Még a hajamat sem kell hóval