Az Ujság, 1912. április/1 (10. évfolyam, 79-90. szám)
1912-04-02 / 79. szám
Kedd, 1912. április 2. AZ ÚJSÁG szinte fáradhatatlanul. Kossuthék kissé fanyarul nézték ezt az ünneplést, amelyet Justhék pisszegéssel, csúfolódó közbekiáltásokkal törekedtek ellensúlyozni. Amikor a kormány tagjai már helyet foglaltak, egy lojális munkapárti szenvedélyes lendülettel elkiáltja magát: — Éljen a király ! A miniszterelnök feláll, a munkapárt követi példáját és erre percekig hangzik a hódolat : — Éljen a király ! Zboray Miklós, a néppártnak ez a kissé nyugtalan tagja erre a lelkesedésre azzal próbál ráduplázni, hogy éles hangon rikácsolja: — Éljen a trónörökös ! Einnek a nem hódoló, hanem inkább kötekedő kiáltásnak már nem terem visszhangja, amit Zboray ezzel a gúnyos biztatással akar megtorolni : — Fogjátok ti még éltetni a trónörököst is ! Az előjáték ezzel véget ért, következik maga a színdarab : nem valami hatásos, nem éppen izgató ; meglepetésekkel nem szolgál; a szereplők úgy viselkednek, ahogy mindenki várta. Miután egy jegyző nagy hévvel elszavalta a kormány kinevezéséről szóló királyi kéziratokat, Khuen-Héderváry Károly gróf miniszterelnök beszélt. Nem mondott bőséges tartalmú, szépen kiesztergályozott parádés beszédet, hanem beérte néhány keresetlen formájú mondattal. Előadta a kormány lemondásának és újra hivatalba lépésének okait. A lemondás okai nagyon ismeretesek. Az új vállalkozásról pedig, a lapok legutóbbi közlései alapján, tudhatni, hogy a kormány azért maradt hivatalban, — még azon az áron is, hogy rezolucziós politikájáról le kellett mondani — mert végzetessé válható komoly bonyodalmakat akart elkerülni. Ezekre hivatkozott a miniszterelnök újságot nem tartalmazó beszédében is. Azt persze nem mondotta el, ami pedig nyílt titok, hogy ezeket a bonyodalmakat az agg király lemondó szándéka támasztotta volna. A kötelességtudó jobboldal zajosan megéljenezte és hevesen megtapsolta a miniszterelnököt. Ezután ellenzéki bírálatok következtek. Kossuth Ferencz, akit hosszas betegeskedés igen sokáig távol tartott a parlamenttől, ma pártjának megbízásából ítélte el a kormány viselkedését. Rossz néven vette a kormánytól, hogy a válsággal kapcsolatban nem ő fedezi a királyt, hanem — minden parlamentáris szokással ellentétben — a király személyével takarózik A király iránt hódolatát fejezte ki, de a kormánynak kijelentette, hogy miután a kormány elejtette a rezolucziós politikát, a Kossuth-párt is egészen visszanyerte a szabad kezet. Kossuthék megtapsolták vezérüknek ezt a fenyegetését, Justhéknak azonban nem tetszett, hogy Kossuth ezélzást sem tett az obstrukczióban való részvételre. Kossuth végül határozati javaslattal állott elő. Ebben bizottság kiküldését kéri oly felirat megszerkesztése végett, melyben el kellene oszlatni a királynak a rezulvczióval szemben támadt aggodalmait. Kossuthnál jóval hosszadalmasabb és untatóbb volt a Justh-párt szónoka. A pártvezér beteg, a Házban se jelent meg, így hát helyette az egyik alvezér, Holló Lajos támadta meg pártja megbízásából a kormányt. Ezt a feladatát meglehetősen gyarlan végezte. Ahelyett, hogy éles és tömör lett volna, lapos és bőbeszédű volt. Eleinte figyelemmel hallgatták, de utóbb már csak legszűkebb párthívei érdeklődtek az ólomlábon czammogó fejtegetések iránt. A sok szószaporításnak az volt a sovány veleje, hogy a kormánynak, ha rezolucziós politikájához nem tudta megszerezni a király jóváhagyását, ragaszkodnia kellett volna lemondásához és nem lett volna szabad újra hivatalt vállalnia. Egyébként az általános, egyenlő, titkos választójog szükségességét fejtegette ismert fárasztó pátoszával. Kossuth határozati javaslatához hozzájárult a néppárt nevében Zichy Aladár gróf, a legkevesebb szavú szónokok egyike, a pártonkivüli negyvennyolczasok megbízásából pedig Egry Béla, a ki ide-oda bukdácsoló fejtegetésféléinek végén az iránt kíváncsiskodott, igazak-e azok a hírek, hogy a király a miniszterelnök pénteki audiencziáján lemondással fenyegetőzött ? Ezután a mai nap legérdekesebb, de a legutóbbi napok eseményei után szintén nem meglepő beszéde következett el: Andrássy Gyula gróf valósággal elárasztotta elismerésével a kormány! Kijelentette, hogy mindenképpen helyesli a miniszterelnök eljárását. Lelkiismeretes magyar ember a mostani helyzetben másképpen nem is viselkedhetett, mert ha megteszi, az bűn lett volna a király és a nemzet ellen. A miniszterelnök dicséretet érdemel azért, hogy nem erőszakolta a rezolucziót, nem vágta ki magát semmiféle formulával és számolt a király hangulatával. Kossuth indítványát, amely czéltalan, nem fogadja el. Hogy a munkapárt a legmelegebb tapssal és a leglelkesültebb éljenzéssel hálálta meg Andrássy támogatását, azt szinte fölösleges idejegyezni. Ezután ismét kiváncsiskodás következett. A néppárti Zboray Miklós tudni szerette volna, mik azok a sokat emlegetett komoly veszedelmek, a melyeket a kormány vállalkozása elhárított. Az utolsó szónok Apponyi Albert gróf volt. Kissé fakó beszédében elismerés is, gáncs is volt a kormány iránt. Elismeréssel adózott a kormánynak azért, hogy a királyt meg akarta kímélni lelkiismereti megrázkódtatásoktól. Elismeréssel fogadta a miniszterelnöknek azt az információját, hogy súlyos konfliktus hárult el a mostani megoldással. De viszont megkövetelte, hogy a konfliktusra Hátha mégis az vagyok, akinek ők tartanak ? Hiszen én már régen kételkedem abban, hogy ki vagyok, ti honnan tudom magamról azt, amit tudok ? Emberek mondták, kik közé épp oly váratlanul, öntudatlanul csöppentem, mint ezek közé. S miért hinnék azoknak inkább, mint ezeknek ? Ennyi nagynevű, tiszteletreméltó, komoly ember tanúsága csak elég bizonyíték. S mind felismernek. Ráismernek az arcomra, a járásomra, ismerik a gyermekkoromat, az ifjúságomat, a szerelmemet, s mindegyik szeméből, sugárzik a meggyőződés, hogy nem csalódik. Miért tévedne ennyi ember, miért ne tévedhetnék én ? S foszlani kezdtek a laza pántok, melyek régi egyéniségemet még összetartották, hogy utat nyissanak egy új egyéniségnek, kinek életét kell folytatni tovább, de a régi személyem még egyszer megkísérelte a küzdelmet az életért, s erőszakkal akarva elűzni magamtól a kétségek egyre növekvő ostromát, elszántam megszólaltam: — Uraim, önök boldog emberek, mert mindnyájan tudják magukról, hogy kicsodák, sőt azt is egész bizonyosan tudják, hogy én ki vagyok. Engem, sajnos, örökös kételyek nyugtalanítanak ebben az irányban, úgyhogy igazán nem tudtam még véglegesen tisztába jönni magam felől. Én szeretnék hinni önöknek, szeretném magamra ölteni azt a jóleső, erős biztosságot, mely önökből árad felém, de ne vegyék rossz néven, nekem oly sokan és régóta mondják, hogy én Lóth István vagyok, s olyan távol éltem önöktől, olyan más volt az életem, mint amilyent önök lefestettek, hogy mégis inkább azt hiszem, hogy önök tévednek .. . hogy én talán mégis Lóth István vagyok ... és hogy én most már igazán nem tudom, hogy ki vagyok. Lamotte tábornok, megfeledkezve az illemről, boszosan csörrentette össze sarkantyúját, de Bazil bibornok szemrehányó pillantást vetve rá, nem engedte meg, hogy megszólaljon, hanem ő kezdett beszélni. — Felség, Isten bölcs rendelése, hogy sohase tudhassuk meg magunkról, hogy kik vagyunk, hanem mindig mások állapítsák meg rólunk. Higgje el nekünk, hogy mi nem tévedünk, s sohasem lesznek többé kételyei. A hitben rejlik a bizonyosság. A csöpp ember mélyen meghajolt, s míg szemei nagyot villantak, három szemöldöke egy vonalba szaladt. Nem tudtam már tovább ellenkezni, s sóhajtva feleltem: — Legyen hát, amint kívánják, rendelkezzenek velem. A tisztek gyorsan magyarázni kezdték, hol támad a déli hadsereg, s hol nyomul előre az északi sereg, az államférfiak felosztották maguk közt a kormányzás súlyos tisztségeit, s miközben szapora beszéd közt kioktattak a támadás minden eshetőségeiről, félénken kérdeztem : — És a nép, uraim, a nép kívánja, hogy a számkivetésből visszatérjek ? Mindnyájan csodálkozva néztek rám, s a bibornok megütődve mondotta : — A nép ? Hiszen ez a népre nem tartozik. Ez a felséged dolga és a miénk. Tovább kérdeztem : — És vér is fog folyni ? Sok vér ? Lamotte gróf felelt : — Elpusztul vagy százezer ember. De aztán hosszú ideig rend és béke lesz az országban. S a nép boldog lesz felséged uralkodása alatt. S én, most már egész bizonyossággal érezve magamban a királyt, határozott hangon szólottam: — Most már tudom, hogy nem tévedtek. Az vagyok, akinek tartanak. S a végső bizonyságul elrendelem, hogy bocsássák haza a sereget, s tegyék le a fegyvert. Maradok tovább a számkivetésben, mert tudom, hogy ha száz évig ül egy király a trónon, akkor sem használhat annyit népének, mint egy ilyen tettes. Mindnyájan némán meghajoltak, s Valmont ezredes karonfogva felvezetett a lépcsőn, de még hallottam, amint Bazil atya odasugta a tábornoknak : — A gondolkozásáról ismerjük meg az embert. Mennyire hasonlít minden vonása, s én mégis azt hiszem, hogy talán csakugyan Lóth István. Az ajtó bezárult mögöttem, s én most itt ülök az ágyam szélén, töprengve, hogy mi lesz ezután! Járni fogok az emberek közt, mint egy száműzött király, egyedül, társtalanul ? Elhinnék-e nekem mindazok, kik gyermekkorom óta ismernek, hogy én nem Lóth István, hanem egy trónvesztett király vagyok ? Azt hinnék, hogy megőrültem, vagy becsuknának mint szélhámost. S igy akkor, midőn végre nyitjára jöttem, s tisztába jöttem magammal, hogy ki vagyok, örökre rejtve marad az emberek előtt. Addig, mig én is másoktól hallottam, hittek a szavamnak, de most, hogy hosszú tusakodás után megfejtettem a rejtélyt, senki sem hinne a szavamnak. Pedig bármit mond is a bíbornok, én azt hiszem, hogy az ember csak maga fejtheti meg magáról, hogy kicsoda. Nem kívülről lehet azt megállapítani, hanem benn kell lenni valaminek az agyban, a lélekben, ami összetartja, ami meghatározza az ember lényegét. S én már bizonyos kezdek lenni magamban, én nem az vagyok, nem az a Lóth István, akinek tartanak. Egy nagy jótett, egy fejedelmi cselekedet súlya nehezedik Telkemre, s e jótett nyomásában érzem igazi lényemet. De miért mondta Bazil atya, kinek három szemöldöke van, s akit ezért a szemöldök nélküli tábornoknak nevez a nép, hogy talán mégis Lóth István vagyok ? Új kétségek fognak el, mert úgy látszik, hogy nincs király, ki helyemben úgy cselekedett volna, mint én. ... De hát akkor ki vagyok ! 3