Az Ujság, 1912. december/1 (10. évfolyam, 285-297. szám)
1912-12-01 / 285. szám
a maga számára a kormány mozgósítás vagy háború esetére. Azt mondja a kivételes intézkedésekről szóló javaslat indokolása, hogy ez régóta érzett szükség, s hogy e czélból a kormány kebelében már évek hosszú sora óta folytak tárgyalások, amelyek azonban csak a legutóbbi időben nyertek befejezést. Ha ez megnyugtatás akar lenni az irányban, hogy nem a jelen külpolitikai helyzet tette sürgőssé e javaslatokat, akkor meglehetősen fölösleges volt ez a kijelentés. Senki sem fogja elhinni, hogy pont akkor lett kész a régóta tervezett javaslat, amikor a szerbek és oroszok ellenünk mozgósítanak. Nem látunk benne semmi rendkívülit, hogy ilyen helyzetben iparkodnak biztosítani a modern hadviselés ama lényeges előfeltételét, hogy a fegyveres erő hadműveletei és egész működése a polgári hatóságok, sőt az állam egész lakossága részéről hatékonyan támaogattassanak. Hiszen tudja minden józanul gondolkozó ember, hogy ily kivételes intézkedésekre nem csupán a katonai műveletek szempontjából van szükség, hanem a polgári lakosság, az egész ország, a közgazdasági élet, a jogbiztonság, a személy- és vagyonbiztonság szempontjából is, amelyeket a háború súlyos veszélyekkel és károkkal fenyeget. E kivételes intézkedések jogosultsága abban van, de egyúttal határuk is csak addig terjedhet, hogy a jogrendet és a közbiztonságot fokozottan hatályos eszközökkel védjék, s ez után az említettük veszélyeket és károkat lehetőleg enyhítsék. A döntő momentum itt nem a hatalom kivételességében, nem is az intézkedések rendkívüli szigorúságában, hanem abban rejlik, hogy csakis a kívánt czélt szolgálják őszintén, s ne szolgáltassanak ürügyet, vagy alkalmat a szabadságjogok önkényes vagy kelletén túl való megszorítására. A legsúlyosabb hibát követné el a kormány, ha például mozgósítás ürügye alatt politikai czélzattal, indokolatlan esetekben is kimeríteni akarná kivételes hatalmát. Az oly kormány kezében, mely a katonai szükséges érdekeket a kivételes hatalommal arányba nem tudja hozni, könnyen veszedelmes fegyverré lehet a kivételes törvény, s gyűlöletes politikai hajszákra, vagy ami ezzel egy, gyanúsításokra szolgáltatna okot. Nem akarjuk feltételezni, hogy e gondolatnak csak árnyéka is lebegett a jelenlegi kormány előtt, mert ellenkező esetben a legrutább reakció gyanúját el nem háríthatná magáról. Mi a ma benyújtott javaslatokban nem látjuk azt az ártatlan véletlent, amit a kormány úgy fejez ki, hogy a javaslatok tárgyalásai épp most nyertek befejezést, hanem úgy veszszük, mint égető sürgősséget a minden eshetőségre való készenlétre. Elég komoly a külpolitikai helyzet, hogy e sürgősséget indokoltnak lássuk. De ahogy még mindig bízunk abban, hogy háborúba nem keveredünk, épp úgy hiszszük, hogy ezeknek a kivételes törvényeknek csak elvi jelentőségük marad meg, s nem kerül sor a gyakorlatra. Hiszen már maga e törvények életbeléptetése is súlyos bajokat és károkat idézhetne elő ; kóstolót adnának a háború keserveiből és nyomorúságaiból, többé . . . Hát különben elmondom az egészet. Hallgass csak ide. A czigarettázó : Hallgatok. A szivarozó: Hát, barátom . . . tavaly őszszel a feleségemnek el kellett mennie délvidékre, hogy a tüdőgyulladását egészen kiheverje. Elvittem Beaulieube ; elhelyeztem; hazajöttem. Tudtam, hogy neki egész télen ott kell maradnia ; tudtam, hogy nekem egész télen Budapesten kell maradnom, akkor volt, tudod, a nagy birtokrendezés, minden másodnap ott voltam az ügyvédemnél, de hidd el, nem gondoltam én a világon semmire, aminek szerelem a neve . . . A czigarettázó : Hanem ? A szivarozó : Igen , ha nem . .. A czigarettázó : Egyszerre csak ! A szivarozó : Egyszerre csak észreveszem, hogy az én ügyvédem a külső irodájában tart egy kislányt. Tizennyolcz éves, nem is nagyon szép, de olyan melegszemű, hogy valami furcsa melegséget" érzel, ha rádnéz . . . (Elbámul a levegőbe.) Ezt a melegséget még most is érzem, ha csak rá is gondolok . . . A czigarettázó : No . . . és aztán egy napon . . . A szivarozó : Igen . . . Hát egy napon persze elkezdek vele beszélgetni. Hát kedves, nagyon kedves. Persze, csak pár szót váltok vele . . . ■ »itthon van-e az ügyvéd úr«, — nincs, — »mikor jön haza«, — egy félóra múlva — »megvárhatom-e ?«, — tessék . . . Leülök. Nézem. Nem néz fel. Leveleket kopogtat a gépen. A feje, a nyaka, a kemény fiatal teste elragadó, tudod, valami egészen különös tiszta szépségű, valami rendkívüli üdeségű, lányos, lányos . . . A czigarettázó : Jó. És ? A szivarozó : Hát kérlek, én persze keresgéltem az alkalmat, hogy egyedül találjam. Beszélgettem vele. Megbarátkoztunk. Az apja pénzbeszedő , neki száz korona fizetése van, százötvenet vagy kétszázat is kapna, ha németül tudna, most tanulja a német gyorsírást, de nagyon nehéz. . . A czigarettázó : Te rábeszélted, hogy ne fáradjon. A szivarozó: Hát, öregem, nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy én szédítettem azt a lányt. Tudom is én miért , talán mert olyan . . . lányos volt, megsajnáltam. Inkább..., még kímélni akartam. Segíteni akartam rajta, de, hidd el, egészen önzetlenül. Inkább — hiszen mondom én : öregszem — inkább az apjának éreztem magamat, mint . . . (Szünet.) A czigarettázó : Hanem azután mégis történt valami, ami. . . A szivarozó: Nem, kérlek, nem történt semmi. Ha nem esküszöm neked, én hozzá sem nyúltam volna ahhoz a lányhoz, ha ... ő nem akarta volna. Hidd el, hogy ő bátorított. A czigarettázó (fanyarul) : Ö bátorított ? A szivarozó : Nem, ne értsd félre , hiszen majd meglátod , milyen furcsa.. . milyen tiszta teremtés volt ez. Ö bátorított , de ezt úgy értsd, hogy . . . hogy amikor már szerelmes volt belém, akkor valami gyönyörű nyíltsággal megmutatta... és a mellett mégis csodálatosan lányos maradt . . . soha én ilyet még nem láttam : egy ilyen csodálatos, szemérmes bátorságot, — hiába, te ezt nem értheted. A szigarettázó : Mna ... jó. Aztán ? A szivarozó : Aztán , amikor én aztán, mikor egyszer egyedül voltunk, megfogtam a kezét, szó nélkül engedte ; amikor megöleltem, szó nélkül engedte ; amikor hittam, szó nélkül eljött hozzám. A czigarettázó : Noha ez ilyen egyszerűen bonyolódik le . . . A szivarozó : Várj csak. Ez a drága, kedves, egyetlen teremtés pontosan tudta, hogy én ki vagyok. Tudta, hogy feleségem van. Sőt tudta, hogy a feleségemet szeretem. De azonfelül, én lelkiismeretesen, gondosan és pontosan el is mondtam neki mindent. Megmondtam, mire számíthat és mi az, amire nem számíthat. Megmondtam, hogy pár hónapom van az ő számára és azt mondtam neki, hogy ha szeret, tekintse ezt a pár hónapot a sorstól való ajándéknak , legyen ez a pár hónap a boldogságnak, a gondtalanságnak, a vidám szerelemnek a pár hónapja, amely után jön . . . Istenem, majd jön valami, férjhez adom, tudom is én . .. A czigarettázó : No ... és ? A szivarozó : És a csodálatos az, hogy ő mindebbe jókedvvel, vidáman és boldogan belement. Az az öt hónap nekem olyan felejthetetlen lesz . . . hidd el, itt érzem a számon az ajka édességét . . . megborzongok a gyönyörűségtől, ha rágondolok ... ha száz esztendeig élek még, akkor sem tudok felindulás ... és megindulás nélkül rá emlékezni. Mert... A czigarettázó . Jó. Tovább. A szivarozó . Mert ez az édes, üde és tiszta lány minden odaadásával és egész mámoros asszonyvoltában olyan jó, egyszerű, hálás, nyugalmas, engedékeny és engedelmes volt, a művennek én soha még a legszerelmesebb nőt sem láttam. Soha egy ellentmondás. Solya valami ingerlékenység. Soha valami szeszély, vagy türelmetlenség. Mindig : hála, boldogság, öröm, mosolygó tiszta száj, a melyet megcsókolhatsz, ha kedved van rá és a mely... AZ UJSA. Vasárnap, 1912. deczember 1. Ayugdíjjavaslathoz. Irta Doleschall Alfréd dr. egyetemi tanár. I. Az áldatlan belpolitikai helyzetben, annak — mondhatni — züllöttsége közben szinte kellemes disszonáncziaként vegyül bele az a törvényjavaslat, mely uj alapokon szabályozza az államtisztviselőknek és családtagjaiknak nyugdíj-, illetve ellátási igényeit. A legelkeseredettebb politikai antagonizmus nézőpontján sem lehet kétségbe vonni ennek a törvényjavaslatnak általánosságban nemes, humánus, éltető szellemét, hogy kiváltképpen az özvegyek és az árvák ellátása körül a jelenhez viszonyítottan majd hogy a várakozásokat is meghaladó helyzetjavítást képvisel. Az sem baj, ha a politikai féltékenység, vagy ha úgy tetszik, irigység a törvényjavaslat előterjesztésében és letárgyaltatásában taktikai sakkhúzást szimatol. Ha úgy is volna, bizonyos, hogy ügyes és háladatos taktika. Hozzá még erkölcsös is. Amelyet ha mielőbb az államtisztviselők szolgálati pragmatikájának törvénybe iktatása is követni fog, az ez idő szerinti kormánynak valójában a gyakorlati exigencziák iránt való oly méretű fogékonyságáról teend tanúságot, melynek ismét gyakorlatilag nagyon is hasznosítható, kézzelfogható visszhangja lesz. Csúnya ildomtalanság volna éppen azok részéről, kik nem tolják a kormány szekerét, ily nagyjelentőségű törvényjavaslat kapcsán is a gáncsoló bírálat álláspontjára visszavonulni, a mikor az annyi alkalmat és támpontot szolgáltat a legteljesebb méltatásra. Melylyel készségesen behódolva a tárgyilagos kritikának nemcsak joga, első rendben kötelessége a javaslatnak oly fogyatékosságaira figyelmeztetni, melyeknek megszüntetését akár a közérdek követeli, akár annak sérelme nélkül a jogos magánérdek megóvásának szempontja sürgeti. Ebből a nézőpontból belső indokoltság nélkül valónak vallom már azt is, hogy a javaslat — igaz, bel- és külföldi precedensek nyomán — bizonyos korhatárt állít föl, melynek elérésével az államtisztviselő ipso facto akarata ellenére is nyugdíjazható. Mert ebben a rendelkezésben a természet törvényeinek törvényhozási, tehát mesterséges értelmezése foglaltatik. Annak általánosságban föltételezése, hogy amelyik államtisztviselő egy bizonyos életkort elért, az többé nem képes hivatalbeli kötelességeinek teljesítésére. Ez a feltételezés pedig önkényes. Tapasztalat szerint van akárhány olyan államtisztviselő, aki akár 65-ik, akár 70-ik életévében értékesebb, hasznosíthatóbb munkaerő, mint egyik-másik, aki ez életkoron messze alul van. Ily tisztviselőnek akaratán kívül nyugdíjaztatása minden körülmények között felesleges költséggel terheli meg az államkincstárt ,és a még munkabíró tisztviselőre is sérelmes. Mert nemcsak hogy a további előlépés alkalmától megfosztja, hanem akkori javadalmazásában is megszorítja, miután még a törvényjavaslat értelmében is nyugdíjaztatásával lakbérilletményének tekintélyes részét elveszti. Ha mégis a korhatárt a kényszerű nyugdíjaztatás czíméül fentartjuk, akkor úgy az állam financiális érdekei, mind a tisztviselők