Az Ujság, 1912. december/1 (10. évfolyam, 285-297. szám)

1912-12-01 / 285. szám

a maga számára a kormány mozgósítás vagy háború esetére. Azt mondja a ki­vételes intézkedésekről szóló javaslat in­dokolása, hogy ez régóta érzett szükség, s hogy e czélból a kormány kebelében már évek hosszú sora óta folytak tár­gyalások, a­melyek azonban csak a leg­utóbbi időben nyertek befejezést. Ha ez megnyugtatás akar lenni az irányban, hogy nem a jelen külpolitikai helyzet tette sürgőssé e javaslatokat, akkor meg­lehetősen fölösleges volt ez a kijelentés. Senki sem fogja elhinni, hogy pont akkor lett kész a régóta tervezett javaslat, a­mikor a szerbek és oroszok ellenünk mozgósítanak. Nem látunk benne semmi rendkívülit, hogy ilyen helyzetben ipar­kodnak biztosítani a modern hadviselés ama lényeges előfeltételét, hogy a fegy­veres erő hadműveletei és egész műkö­dése a polgári hatóságok, sőt az állam egész lakossága részéről hatékonyan tá­ma­ogattassanak. Hiszen tudja minden józanul gondolkozó ember, hogy ily ki­vételes intézkedésekre nem csupán a katonai műveletek szempontjából van szükség, hanem a polgári lakosság, az egész ország, a közgazdasági élet, a jog­­biztonság, a személy- és vagyonbizton­ság szempontjából is, a­melyeket a há­ború súlyos veszélyekkel és károkkal fenyeget. E kivételes intézkedések jogosultsága abban van, de egyúttal határuk is csak addig terjedhet, hogy a jogrendet és a közbiztonságot fokozottan hatályos esz­közökkel védjék, s ez után az említettük veszélyeket és károkat lehetőleg enyhít­sék. A döntő momentum itt nem a hatalom kivételességében, nem is az in­tézkedések rendkívüli szigorúságában, ha­nem abban rejlik, hogy csakis a kívánt czélt szolgálják őszintén, s ne szolgál­tassanak ürügyet, vagy alkalmat a sza­badságjogok önkényes vagy kelletén túl való megszorítására. A legsúlyosabb hibát követné el a kormány, ha például moz­gósítás ürügye alatt politikai czélzattal, indokolatlan esetekben is kimeríteni akarná kivételes hatalmát. Az oly kor­mány kezében, mely a katonai szükséges érdekeket a kivételes hatalommal arányba nem tudja hozni, könnyen veszedelmes fegyverré lehet a kivételes törvény, s gyűlöletes politikai hajszákra, vagy a­mi ezzel egy, gyanúsításokra szolgáltatna okot. Nem akarjuk feltételezni, hogy e gondolatnak csak árnyéka is lebegett a jelenlegi kormány előtt, mert ellenkező esetben a legrutább reakc­ió gyanúját el nem háríthatná magáról. Mi a ma benyújtott javaslatokban nem látjuk azt az ártatlan véletlent, a­mit a kormány úgy fejez ki, hogy a javaslatok tárgyalásai épp most nyertek befejezést, hanem úgy veszszük, mint égető sürgősséget a minden eshetőségre való készenlétre. Elég komoly a kül­politikai helyzet, hogy e sürgősséget in­dokoltnak lássuk. De a­hogy még mindig bízunk abban, hogy háborúba nem ke­veredünk, épp úgy hiszszük, hogy ezeknek a kivételes törvényeknek csak elvi jelen­tőségük marad meg, s nem kerül sor a gyakorlatra. Hiszen már maga e tör­vények életbeléptetése is súlyos bajokat és károkat idézhetne elő ; kóstolót ad­nának a háború keserveiből és nyomorú­ságaiból, többé . . . Hát különben elmondom az egészet. Hallgass csak ide. A czigarettázó : Hallgatok. A szivarozó: Hát, barátom . . . tavaly ősz­szel a feleségemnek el kellett mennie dél­vidékre, hogy a tüdőgyulladását egészen ki­heverje. Elvittem Beaulieube ; elhelyeztem; h­azajöttem. Tudtam, hogy neki egész télen ott kell maradnia ; tudtam, hogy nekem egész télen Budapesten kell maradnom, akkor volt, tudod, a nagy birtokrendezés, minden másod­nap ott voltam az ügyvédemnél, de hidd el, nem gondoltam én a világon semmire, a­minek szerelem a neve . . . A czigarettázó : Hanem ? A szivarozó : Igen , ha nem . .. A czigarettázó : Egyszerre csak ! A szivarozó : Egyszerre csak észreveszem, hogy az én ügyvédem a külső irodájában tart egy kis­lányt. Tizennyolcz éves, nem is nagyon szép, de olyan melegszemű, hogy valami furcsa melegséget" érzel, ha rádnéz . . . (Elbámul a levegőbe.) Ezt a melegséget még most is érzem, ha csak rá is gondolok . . . A czigarettázó : No . . . és aztán egy na­pon . . . A szivarozó : Igen . . . Hát egy napon persze elkezdek vele beszélgetni. Hát kedves, nagyon kedves. Persze, csak pár szót váltok vele . . . ■ »itthon van-e az ügyvéd úr«, — nincs, — »mikor jön haza«, — egy félóra múlva — »megvárha­tom-e ?«, — tessék . . . Leülök. Nézem. Nem néz fel. Leveleket kopogtat a gépen. A feje, a nyaka, a kemény fiatal teste elragadó, tudod, valami egészen különös tiszta szépségű, valami rendkívüli üdeségű­, lányos, lányos . . . A czigarettázó : Jó. És ? A szivarozó : Hát kérlek, én persze keres­géltem az alkalmat, hogy egyedül találjam. Beszélgettem vele. Megbarátkoztunk. Az apja pénzbeszedő , neki száz korona fizetése van, százötvenet vagy kétszázat is kapna, ha néme­tül tudna, most tanulja a német gyorsírást, de nagyon nehéz. . . A czigarettázó : Te rábeszélted, hogy ne fáradjon. A szivarozó: Hát, öregem, nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy én szédítettem azt a lányt. Tudom is én miért , talán mert olyan . . . lányos volt, megsajnáltam. Inkább..., még kímélni akartam. Segíteni akartam rajta, de, hidd el, egészen önzetlenül. Inkább — hiszen mondom én : öregszem — inkább az apjának éreztem magamat, mint . . . (Szünet.) A czigarettázó : Hanem azután mégis tör­tént valami, a­mi. . . A szivarozó: Nem, kérlek, nem történt semmi. Ha nem esküszöm neked, én hozzá sem nyúltam volna ahhoz a lányhoz, ha ... ő nem akarta volna. Hidd el, hogy ő bátorított. A czigarettázó (fanyarul) : Ö bátorított ? A szivarozó : Nem, ne értsd félre , hiszen majd meglátod , milyen furcsa.. . milyen tiszta teremtés volt ez. Ö bátorított , de ezt úgy értsd, hogy . . . hogy a­mikor már szerel­mes volt belém, akkor valami gyönyörű nyílt­sággal megmutatta... és a mellett mégis csodálatosan lányos maradt . . . soha én ilyet még nem láttam : egy ilyen csodálatos, szemér­mes bátorságot, — hiába, te ezt nem értheted. A szigarettázó : Mna ... jó. Aztán ? A szivarozó : Aztán , a­mikor én aztán, mikor egyszer egyedül voltunk, megfogtam a kezét, szó nélkül engedte ; a­mikor megöleltem, szó nélkül engedte ; a­mikor hittam, szó nélkül eljött hozzám. A czigarettázó : No­ha e­z ilyen egyszerűen bonyolódik le . . . A szivarozó : Várj csak. Ez a drága, ked­ves, egyetlen teremtés pontosan tudta, hogy én ki vagyok. Tudta, hogy feleségem van. Sőt tudta, hogy a feleségemet szeretem. De azonfelül, én lelkiismeretesen, gondosan és pontosan el is mondtam neki mindent. Megmondtam, mire számíthat és mi az, a­mire nem számíthat. Megmondtam, hogy pár hónapom van az ő számára és azt mondtam neki, hogy ha szeret, tekintse ezt a pár hónapot a sorstól való ajándéknak , legyen ez a pár hó­nap a boldogságnak, a gondtalanságnak, a vidám szerelemnek a pár hónapja, a­mely után jön . . . Istenem, majd jön valami, férjhez adom, tudom is én . .. A czigarettázó : No ... és ? A szivarozó : És a csodálatos az, hogy ő mindebbe jókedvvel, vidáman és boldogan belement. Az az öt hónap nekem olyan felejt­hetetlen lesz . . . hidd el, itt érzem a számon az ajka édességét . . . megborzongok a gyönyö­rűségtől, ha rágondolok ... ha száz esztendeig élek még, akkor sem tudok felindulás ... és megindulás nélkül rá emlékezni. Mert... A czigarettázó . Jó. Tovább. A szivarozó . Mert ez az édes, üde és tiszta lány minden odaadásával és egész mámoros asszonyvoltában olyan jó, egyszerű, hálás, nyugalmas, engedékeny és engedelmes volt, a művennek én soha még a legszerelmesebb nőt sem láttam. Soha egy ellentmondás. Solya valami ingerlékenység. Soha valami szeszély, vagy türelmetlenség. Mindig : hála, boldogság, öröm, mosolygó tiszta száj, a melyet megcsó­kolhatsz, ha kedved van rá és a mely... AZ UJSA. Vasárnap, 1912. deczember 1. A­­­yugdíjjavaslathoz. Irta Doleschall Alfréd dr. egyetemi tanár. I. Az áldatlan belpolitikai helyzetben, annak — mondhatni — züllöttsége közben szinte kellemes disszonáncziaként vegyül bele az a törvényjavaslat, mely uj alapokon szabályozza az államtisztviselőknek és családtagjaiknak nyugdíj-, illetve ellátási igényeit. A legelkese­­­redettebb politikai antagonizmus nézőpontján sem lehet kétségbe vonni enn­ek a törvény­­javaslatnak általánosságban nemes, humánus, éltető szellemét, hogy kiváltképpen az özve­gyek és az árvák ellátása körül a jelenhez vi­szonyítottan majd hogy a várakozásokat is meghaladó helyzetjavítást képvisel. Az sem baj, ha a politikai féltékenység, vagy ha úgy tetszik, irigység a törvényjavaslat előterjesz­tésében és letárgyaltatásában taktikai sakk­­húzást szimatol. Ha úgy is volna, bizonyos, hogy ügyes és háladatos taktika. Hozzá még erkölcsös is. A­melyet ha mielőbb az állam­tisztviselők szolgálati pragmatikájának tör­vénybe iktatása is követni fog, az ez idő sze­rinti kormánynak valójában a gyakorlati exi­­gencziák iránt való oly méretű fogékonyságá­ról teend tanúságot, melynek ismét gyakor­latilag nagyon is hasznosítható, kézzelfogható visszhangja lesz. Csúnya ildomtalanság volna éppen azok részéről, kik nem tolják a kormány szekerét, ily nagyjelentőségű törvényjavaslat kapcsán is a gáncsoló bírálat álláspontjára visszavonulni, a mikor az annyi alkalmat és támpontot szolgáltat a legteljesebb méltatásra. Melylyel készségesen behódolva a tárgyi­lagos kritikának nemcsak joga, első rendben kötelessége a javaslatnak oly fogyatékosságaira figyelmeztetni, melyeknek megszüntetését akár a közérdek követeli, akár annak sérelme nélkül a jogos magánérdek megóvásának szempontja sürgeti. Ebből a nézőpontból belső indokolt­ság nélkül valónak vallom már azt is, hogy a javaslat — igaz, bel- és külföldi prec­edensek nyomán — bizonyos korhatárt állít föl, mely­nek elérésével az államtisztviselő ipso facto akarata ellenére is nyugdíjazható. Mert ebben a rendelkezésben a természet törvényeinek tör­vényhozási, tehát mesterséges értelmezése fog­laltatik. Annak általánosságban föltételezése, hogy a­melyik államtisztviselő egy bizonyos életkort elért, az többé nem képes hivatalbeli kötelességeinek teljesítésére. Ez a feltételezés pedig önkényes. Tapasztalat szerint van akár­hány olyan államtisztviselő, a­ki akár 65-ik, akár 70-ik életévében értékesebb, hasznosít­­hatóbb munkaerő, mint egyik-másik, a­ki ez életkoron messze alul van. Ily tisztviselőnek akaratán kívül nyugdíjaztatása minden körül­mények között felesleges költséggel terheli meg az államkincstárt ,és a még munkabíró tiszt­viselőre is sérelmes. Mert nemcsak hogy a to­vábbi előlépés alkalmától megfosztja, hanem akkori javadalmazásában is megszorítja, mi­után még a törvényjavaslat értelmében is nyugdíjaztatásával lakbérilletményének tekin­télyes részét elveszti. Ha mégis a korhatárt a kényszerű nyug­díjaztatás czíméül fentartjuk, akkor úgy az állam financ­iális érdekei, mind a tisztviselők

Next