Az Ujság, 1912. május (10. évfolyam, 104-115. szám)

1912-05-01 / 104. szám

Szerda, 1912. május 1. AZ ÚJSÁG, ■ ■ „ . , ■■ , ' " ' ................ — Uj lelkészségek kongrua-kiegészités«. Az országos kongrua-tanács megállapította azokat az irányelveket, a­melyeket uj lelkészi állások szervezésénél követendőnek tart. I ezek szerint csak olyan uj lelkészi állások szervezése indokolt, a­hol az egyházközség lélekszáma a nyolcz­­százat eléri. Az új lelkészi állás részére bizonyos helyi javadalmazás biztosítandó, s ez legalább évi 800 koroná­ban nyert megállapítást. Vizsgálni kell azt is, hogy az attyaegyh­ázközség az új lelkészség elcsatolásával nem szenved-e nagyobb mérvű jövedelmi csorbulást, úgy hogy ennek folytán szintén kongrumkiegészítésre szorulna. Abban az esetben, ha az önállósítás után a lelkészség jövedelmében csökkenés állana be, a jelentkező hiányt az egyházközség maga tartozik viselni, a­mennyiben ezt nem tenné, a vallás- és közoktatásügyi miniszter az egyházmegyei főhatóságot a lelkészség megszüntetésére hívhatja föl. Az önállósított egyházközségben netán utóbb felállítandó segédlelkészi állás jövedelmi kiegészítése czímén a kongrua-alapot újból megterhelni nem lehet. Az önállósításnál figyelembe kell venni, hogy milyen távol van az önállósítandó egyházközség az anyaegyház­­tól, s nem volna-e esetleg czélszerűbben egy más plébá­niához csatolható, azért az erre vonatkozó adatokat is be kell jelenteni. A kongruatanács csak olyan önállósítás iránti előterjesztéseket vesz figyelembe, melyeket az ille­tékes egyházmegyei főhatóság útján terjesztenek be. A külügyminiszter expozéja, Berchtold gróf közös külügyminiszter új minőségében ma szerepelt első ízben a nagy nyilvánosság előtt. A delegáczióban ugyanis ma adta elő külügyi expozéját, a­mely így szól: Hivatása köréből oly korán elszólított hivatali elődöm a múlt év deczember havának utolsó nap­jaiban röviden ecsetelte a tisztelt országos bizott­ság előtt a külügyi helyzet akkori képét. Abban az előterjesztésben Aehrenthal gróf nem foglalkozott azzal, hogy politikájának nagy irányelveit kifejtse ; ez elvek gyakorlati érvényesí­tésükben és csak részben jutottak ott kifejezésre. De ismerte a tisztelt országos bizottság ez irány­elveket a miniszter korábbi nyilatkozataiból és azokat ez alkalommal újból helyeselte. Ugyanez az irányítás fog további politikánk zsinórmértékéül szolgálni, annak a folytonosság­nak szellemében, a­mely minden egészséges kül­politika alapját kell hogy képezze. Nem mintha tétlen mozdulatlanságban akarnánk egy adott helyen megmaradni, hanem azért, hogy a meg­kezdett után nyugodt öntudattal tovább haladjunk. A kapcsok, melyek bennünket a szövetséges hatalmakhoz fűznek, lehetőleg megerősítendők, a jó viszony az államokhoz, a­melyekkel barátság­ban élünk, kialakítandó és bensőbbé teendő. E mel­lett az lesz feladatunk, hogy jogos érdekpolitikát kövessünk, a­melynek a külpolitikai életben meg­ingathatatlan előfeltétele a szilárdan megbízható lojalitás szövetségeseinkhez és barátainkhoz és rendeltetése jogos igényeinknek c­éltudatos ér­vényre juttatása. (A hármasszövetség.) Mint az európai államrendszer szilárd, az idő és események során kipróbált és bevált alapja maradt reánk politikai örökségként a hármas­­szövetség, a mely mellett hűségesen meg akarunk maradni; híven annak szövegéhez, híven szellemé­hez s mindenekelőtt híven ahhoz a magasztos békeeszméhez, a melynek a fenkölt lelkű uralko­­dók szándéka szerint, kik azt kezdeményezték, szolgálatában áll ez a szövetség. A hármasszövetségen belül viszonyunk a német birodalommal változatlanul a legbensőbb egyetértés jegyében áll. Annak folytán, hogy év­tizedek óta együtt járunk és összetartunk, a vi­szony a legbensőbb érdekazonosság tudatává fejlő­dött és legmagasztosabb biztosítékát nyerte a két uralkodó törhetetlen barátságában. Ezt az örvende­tes tényt Vilmos császár ő felsége legutóbbi láto­gatása uralkodónknál Schönbrunnban újból nyil­vánvalóvá tette és egyúttal alkalmat nyújtott a szövetséges uralkodóknak, hogy újból megállapít­sák és megerősítsék a két c­entrális nagyhatalom régi tradíc­iókban gyökeredző és egyenlő végczélokra törekvő külpolitikájának megegyezését. Olaszországhoz való viszonyunk szintén válto­zatlanul a szoros szövetség jellegével bír. Az a melegség, mely marchese di San Giulianónak rész­­vétnyilatkozatában hivatali elődöm elhunyta al­kalmából kifejezésre jutott, bizonyságot tett arról, hogy mily nagyra becsülték Rómában Aehrenthal grófnak oda irányuló legális törekvéseit, hogy a szövetséges viszonyt lehetőleg bizalomteljessé fej­­leszsze. Nem mulasztottam el az olasz államférfiú nyilatkozatára szívélyesen válaszolni és őt arról biztosítani, hogy a beállott személyváltozás semmi­nemű irányváltoztatást sem idézett elő politikánkban. Az a hosszadalmas háború, melyet szövetsége­sünk folytat, sajnos, eddigelé még nem nyert be­fejezést. Élénken óhajt­juk, hogy a vérontás mielőbb véget érjen. E szándékból, úgy mint eddig, ezentúl is készek vagyunk a szem előtt tartott neutralitás keretében minden akc­ióhoz csatlakozni, a­mely alkalmasnak mutatkozik, hogy kielégítő kiegyezést létesítsen. (A többi állam.) Gondosan akarjuk ápolni viszonyunkat Orosz­országhoz. A tisztelt országos bizottságnak bizo­nyára nem kerülte el figyelmét a hivatalba lépé­sem alkalmával köztem és a vezető orosz politiku­sok közt történt táviratváltás, melyben mindkét részről a béke szolgálatában való­­párhuzamos mű­kér­désre irányuló szándék jutott kifejezésre. Az úgy ná­lunk, mint Szent Pétervárott is egyaránt fenálló akarat igen pregnánsan jutott kifejezésre leg­utóbb Szaszonov úrnak az orosz birodalmi dumában tett nyilatkozatában. Részünkről megelégedéssel vehetjük tudomásul az orosz miniszter idevonat­kozó fejtegetéseit és teljesen magunkévá tehetjük azt a gondolatot, hogy a kölcsönös vonatkozások további barátságos kialakulására értékes zálogot nyertünk. Kiválóan jó viszonyunk Francziaországgal ab­ban az örvendetes körülményben találja lényegét és tartalmát, hogy semmi néven nevezendő érdek­­ellentét köztünk és Francziaország közt nem forog fenn. Ezen tény­ különösen keleti politikánknak válik javára, a­hol a franczia politika, a mienkkel egyezőleg, szintén konzervatív szellemben érvé­nyesül s befolyása által odahat, hogy ama vihar­fészekben vészterhes felhők ne képződjenek. Mi kellőképpen tudjuk méltányolni a békés törekvé­sek ez egyöntetűségét és aktív tétel gyanánt iktat­hatjuk azt be politikai számvetésünkbe. Komoly törekvésünk tárgya lesz, hogy Angliá­val továbbá is a hagyományos jó viszonyt ápoljuk. A londoni kabinet részéről a legutóbbi évek folya­mán ismételten elhangzott nyilatkozatok nem­ hagynak fenn semmi kétséget az iránt, hogy azok a félreértések, melyek az annexiós válság idején a két kormány közt átmenetileg felmerültek, a múltra tartoznak. Remélni akarjuk, hogy az Ausztria- Magyarország politikájában és Nagy-Britannia politikájában felmerülő érintkezési pontok mind­két fél érdekével egyezőleg mindkét részen minden­kor helyesen fognak felismertetni és megfelelőleg méltányoltatni. (A Balkán­) Ausztria-Magyarország külpolitikájában érde­künket elsősorban Törökországhoz való viszo­nyunk köti le. Monarchiánk politikájának az idők folyamán mindenkor egyik sarkalatos elve volt — egészen a szisztovai békéig tekinthetünk vissza — hogy a török birodalommal barátságos szomszédi viszonyt tartsunk fenn s lehetőleg elhárítsunk, adott esetben pedig, lehetőleg korlátozzunk minden oly bonyodalmat, mely Törökország sorsára káros hatással lehetne­ «... Ez a politika, melynek kiválóan konzervatív jellege a béke fentartását kívánó összes tényezők állandó helyeslésével találkozott, a magas portá­hoz való viszonyunkat illetőleg ma is mérvadó és irány­adó. Ezen alapvető felfogásnak úgyszólván csak logikai következménye, ha őszintén kívánjuk, hogy a harcz, mely jelenleg a tripoliszi partokon nyer elintézést, mielőbb véget érjen. A közeli kelet békéjének fentartására irányuló diplomáciai tevékenységben hű munkatársunk Románia, mely országnak királyát felséges ural­kodónkkal sok éves személyes barátság és az azonos czélokra irányuló tetterős együtt működő elszakadt és a helyére ment. Az arcza, orra egészen piszkos volt a padlótól, a hová oda­nyomták. A könyei csurogtak a kabátján, Véreset köpött. A tanító azonban újra kihívta : — Mondta valaki neked, hogy helyre mehetsz ? Jöjj csak ki szépen ! Zöldi lehajtott fejjel kitám­olygott. Szladek, mint jól végzett munka után szokás, dörzsöl­­gette a kezeit és tetetett jóindulata szelíd hangon mondta: — Ezt azért adtam neked, édes fiam, hogy jól jegyezd meg és tanulj belőle a jövőre. Tanítóddal szemben engedetlennek lenni hálát­lanság, és miután látom benned a hajlamot a rosszra, még adok neked egy pár pofont. Az »egy pár«-ból azonban sok lett, mert a tanító újra nagyon belejött és addig pofozta, míg Zöldi szédülten a falnak nem esett. Sze­rencsére megkapaszkodott és kiszaladt az ajtón. A tanító halkan káromkodott egyet, becsapta a nyitva hagyott ajtót, a katedrára ment és leült. Az osztályban egy légy repülését is meg lehetett volna hallani. Aznap alighogy hazaértem, láz ütött ki rajtam és félrebeszéltem. Agyba dugtak és este apám kivallatott. El kellett mondanom az iskolai eseményt. Szüleim vadállatnak és gaz­embernek nevezték Szladeket és megegyeztek, hogy más tanítóhoz adnak. Egy hét múlva már a belvárosi iskolába jártam. Nem láthattam többé mindennap a kis Emmát. Fájt a szívem. Október huszonötödikén olvastam az új­ságban, hogy egy kocsist felakasztottak, mert meggyilkolta és kirabolta az utasát. Hosszasan le volt írva, hogyan viselkedett ez a kocsis a siralomházban és reggel az akasztófa alatt. Azon a napon a szüleim vacsoránál az akasz­tásról beszéltek és apám elmesélte azt az akasztást, a­melyet húsz éves korában látott. — De szerettem volna látni — kiáltottam. — örülj neki, — mondta apám — hogy nem láttad és ne is nézz meg soha egyet se, mert azzal álmodsz hét esztendeig, mint én. Másnap délelőtt iskola után azt ajánlottam Gábor bátyámnak, hogy csináljunk akasztófát és akaszszunk fel rajta egy macskát, vagy kutyát. Gábornak tetszett a terv, és hama­rosan a padláson dolgoztunk. Egy ruhaszárító kötelet szedtünk le és hurkot csináltunk rá. Az akasztófa-ácsolásról azonban lemondtunk, mert egyrészt nem volt gerendánk, másrészt pedig tartottunk tőle, hogy ha az udvaron rendeznénk akasztásokat, a szülők beleavat­koznának a dologba. Gábor nem volt szenvedélyes állatkínzó, de ha belejött, akkor nagyszerű ötletei voltak, így például egy évvel előbb egy eleven macs­kát vágott ketté a nagy konyhakéssel. Ez a kertben történt. Aui és Juczi fogták meg a macskát, azután mindannyian leszorítottuk a földre és hanyatt kifeszítettük. Gábor pedig a konyhakéssel vágta keresztül, a hasán át. A padlás egyik gerendáján vetettük ke­resztül a kötelet. Még aznap délután egy daxli tévedt az utczáról az udvarunkba. Becsuktuk a kaput, elfogtuk a kutyát, és hamarosan valamennyien a padláson voltunk. A lányok ujjongtak- Mi Gáborral nyugodtan készülőd­­tünk. — Te vagy a bíró, *— kiáltott Gábor — én vagyok a hóhér. Neked jelentem, hogy minden készen van az akasztáshoz. — Jól van — szólottam. — Hóhér, telje­sítse kötelességét. Erre Gábor meghúzta a kötelet, míg­­ magam a kutyát kissé megemeltem. Majd bátyám utasítására hirtelen elengedtem. Szo­morú mély,­ giró hangokat adott a daxli és kapált a sárgafoltos fekete lábaival. De azután hamarosan kinyúlt és mozdulatlan maradt. ’ Egy darabig néztük, azután függve hagytuk és uzsonnázni mentünk. Uzsonna után a leányok folyton a kapuban settenkedtek és­­ czukorral egy újabb kutyát csaltak be. Az­­­­után az ölükben odavitték Gábornak, hogy rendezzen még egy akasztást. Bátyám azon­ban lefújta a tervet. Kijelentette, hogy egy napra elég egy akasztás, mire Juczi kinyitotta­­ a kaput és kiengedte a kutyát. A következő napokon egészen elfeled­keztünk az akasztásról, mert egy új labdát kaptunk. Gáborral kettesben folyton duplexet játszottunk. Utána Emmáról beszélgettünk. Gábor kijelentette, hogy utálja, mert olyan büszke, és ostobának nevezte Irmát, hogy annyira cseng utána. — Legjobb volna, ha sohase békülnének ki, mert újra eljön ide és affektál, henczeg ! — mondta dühösen Gábor. Gábor kívánsága nem teljesedett. Más­nap délután beállított hozzánk Emma. Irmá­val jöttek. — Utálatos ! — súgta nekem Gábor. — Édes, drága! — mondtam magamban én, de azért nagyon haragudtam Urnára. Irma t. i. valósággal úszott az örömben. Játék közben minduntalan elhívta Emmát, ölelte, csókolta, majd megfojtotta. Később azonban mégis összeharagudtak valamin. — Hát nem ígéred meg, hogy nem be­szélsz többet a Rózsival ? — kérdezte Irma csaknem sírva. 3

Next