Az Ujság, 1912. május (10. évfolyam, 116-129. szám)

1912-05-18 / 118. szám

tö­ tődik. A­mi ezt a Hajdú Gábort illeti, ez gazdájá­nak vak eszköze. Ennek az embernek Vincze meghagyta, hogy egy szót se szóljon senkinek. A ravasz korcsmáros ugyanis fél, hogy olyasmit mond el, a­miből kellemetlenség keletkezne. Egyéb­ként majd meglátja, mint beszél maga a ven­déglős. Közben, hogy a csendőr ezeket mondta, be­esteledett. Hirtelen eső kerekedett és csurom­vizesen lépett be egy kövér, pufókarczis férfiú : Vincze Jenő. — Borzasztó dolog történt itten — kezdte elő­adását, folyton Porzó bácsira, meg felém pislogva. Alighanem vizsgálóbírót, illetve detektívet gyaní­tott bennünk. — Le se tudom írni, hogy mi volt itt — foly­tatta. — Több mint háromszáz munkás mulatott a kispesti rezesbanda zenéje mellett, a midőn estefelé betoppant az egész erzsébetfalvai apacs­­kolónia. Először hármasával, négyesével jöttek, de aztán tuc­atjával, összesen vagy százan. Le­ültek az asztalok mellé és bort rendeltek. Ismerem őket és sejtettem, hogy garázdálkodni fognak. Hogy idő előtt be ne rúgjanak, vízzel keverve szolgáltam fel nekik az italt. A kellemetlen emberek félóráig elég csendesen viselkedtek. Egyikük, egy magas, szőke, jólöltözött, hárminer év körüli ember egy magával hozott tás­kából hirtelen elővett egy fekete bársony papi­sapkát, azt fejére tette, előkotorászott egy selyem papi­ czingulust, továbbá egy színarany misekelyhet, becsületemre, lehetett vagy nyolczszáz korona az értéke. Abból itta a bort. A jámbor és vallásos munkásnép rémülettel nézte a jelenetet és morgás futott végig a soraikon, a mikor a már berúgott alak a czingulust egy csinos munkásleány nyakába akasztotta és hozzám lépve, a­­kelyhet megvételre kínálta nekem. — Mit szörnyüködtök ? — szólt hirtelen ven­dégeimhez fordulva és úgy látszik, ez jelszó volt, mert a következő perezben társai felugrottak és az asztalok felforditásához fogtak. Jelen volt itt két községi rendőr: Báni József és Marosi Károly. Erzsébetfalváról kértem őket a tánczmulatsághoz, mert itt táncz is volt aznap este. A rendőrök egyike, Marosi odaugrott a pap­­sipkás alakhoz, de abban a pillanatban a terem, közepéről lövés dördült el. Valaki a rendőrre lőtt, de szerencsére nem találta. A golyó elsüvített a feje felett. Bizony Isten, nem tudom részletesen meg­mondani, mi következett ezután. A csavargók nekiestek vendégeimnek és oly verekedés kereke­dett, a­melyhez foghatót még álmomban sem bír­nék elképzelni. Az egész ivóberendezésemet, széke­ket, asztalokat összetörték, minden poharamat dara­bokra zúzták. Óriási károm van. A széttört asztalok között perczekig tartott a dulakodás. Késpengék villogtak és fegyverropogás hallatszott. Vendégeim, a­kik háromszor annyian voltak, mint ők, kituszkolták a támadókat, a­kik erre a szemben levő sűrűbe — csibész-erdőnek hívják ezt — vetették magukat és egy darabig ott tanácskoztak. Vagy tíz perczig csend állott be. Vendégeim nagy része sietve távozott haza, de vagy negy­venen itt maradtak. Egyszerre csak­ észrevettük, hogy a gaz frezkók körülveszik a kantint és »Halál mindenkire­­« kiál­lással az ablakon át ránk lövöldöznek. Az ajtók és ablakok elé, a­mennyire lehetett, torlaszokat rak­tunk az asztal- és székroncsokból, a rendelkezé­sünkre álló szekrényeket is odatettük. Uraim, több mint kétszáz lövést számláltunk meg. Nekünk nem voltak fegyvereink, csak a két rendőrnek, a­kik az ajtóba állva, annak nyílásán keresztül lőttek találomra. Öt lépésnyire az ajtótól lefekítettek egy közelebb jött ficzkót, a­ki bömbölve esett össze. Társai látva ezt, a rendőrök tüzelése ellenére is odaugrottak hozzá, felemelték és el­­czipelték. A­mint hogy elhurczolták magukkal összes sebesültjeiket. Éjfélutánig tartott ez az ostromállapot. A telepen a fegyverropogástól megriadt lakosság értesítette a Kispesten elfoglalt csendőröket, s a­mikor támadóink megtudták, hogy ezek jönnek, hagyták csak abba a tüzelést. A csendőrök láttára beszaladtak az erdőbe, a­melynek sötét sűrűjébe nem lehetett őket követni. Másnap hallottam, hogy a nyomorultak egy kisebb része másutt folytatta még azon az éjszakán a garázdálkodást. Egy óra tájt, a­mikor mi már innen a csendőr urakkal elmentünk, elsiettek az innen néhány száz méternyire fekvő Lábodi József­féle vendéglőbe, a Határ-út 75. szám alá, a­hol szintén szörnyű pusztítást vittek végbe. — Ön az imént azt mondotta, — szóltam most közbe — hogy ismeri a támadóit. Meg tudja ne­vezni, mondjuk, a vezéreiket név szerint . — Nevüket nem tudom. Bárcsak tudnám, majd megtanítanám őket — végezte be szavait haragosan Vincze. Elhagytuk ezt az embert és zuhogó esőben elrobogtunk Lábodi korcsmájába. Útközben ma­gyarázta meg nekünk a csendőr-szakaszvezető : — Jól tudja ő, hogy kicsodák. Csak nem akarja őket elárulni. Inkább elszenvedi a kárt. Lábodihoz betérve, az asszony fogadott ben­nünket, a­ki nagy szörnyüködés közepette mesélte el, hogy vasárnap éjszaka, közvetlenül éjfél után, vagy tizenöt erzsébetfalvai csavargó állított be hozzájuk és italt kért. Nem adtak nekik, mire kimentek és kívülről belövöldöztek az ivóba. — Bezártuk és eltorlaszoltuk az ajtót és néhány vendéggel a hálószobánkba menekültünk, — folytatta Lábodiné — ott rejtőzködtünk el. Észrevették ezt ők és most a hálószoba ablaka elé állva folytatták a tüzelést. El vagyunk látva fegyverekkel és mi is viszonoztuk a lövöldözést. Míg férjem és vendégeink tüzeltek, én a telefonhoz siettem, a­mely a konyhában van. A központ nem jelentkezett. És miért nem ? Utóbb kisült, hogy a gazemberek egyike, mielőtt eltávoztak volna, besurrant a konyhába és elvágta a telefondrót­­vezetéket. Kiáltották is röhögve be hozzánk: »Miért nem telefonoztok a zsarukért ? !« Egy óra után kotródtak el innen, a­mikor elfogyott a lőkészletük. Hála Istennek, nem tör­tént semmi bajunk. De most már nem bírjuk tovább. Örökös rettegésben élünk hónapok óta . . . — Hát már előzően is történt ilyesmi? — kér­deztem meglepetve az asszonytól. — Igen, — felelte az — de ilyen nagy mér­tékben még sohasem. Már meguntam az örökös rettegést és ha hamarosan nem segítenek a bajun­kon, inkább eladjuk ezt­ a házat és elköltözünk innen. Nem értettem a dolgot. Mit akarnak a csavar­gók e korcsmárosoktól és hogyan lehetséges az, hogy például Lábodiék esetében már előzően több­ször történvén a vasárnapihoz hasonló kisebb tá­madás, mégis továbbra is ott maradtak ezek az emberek a rájuk nézve veszedelmes helyen? A kispesti csendőrlaktanyán, a­hová estefelé betértünk, kaptam erre nézve felvilágosítást. Ott tudtam meg, hogy Vincze kantinjában is már hónapok óta minden vasárnap is volt efféle kisebb verekedés, a­mit a korcsmáros előttem szándéko­san elhallgatott. A veszedelmes csetepatéknak oka: kenyér­irigység. A lehető legpiszkosabb konkurrenczia. Vincze Jenő márcziusban, akkor, a­mikor a munkások dolgozni kezdtek az új házak körül, építette fel közvetlenül az erzsébetfalvai határban kantinját, a­melyben a vasárnapi ostrom lezajlott. Egy pár hónappal előbb Lábodiék telepedtek ott le. Ezzel érzékeny kárt okoztak több erzsébet­falvai vendéglősnek. Elvonták a Wekerle-telepen dolgozó háromezer munkás konzumját tőlük. Az utóbbiak természetesen nem nézték ezt tétlenül, hanem a rendelkezésükre álló eszközökkel, az erzsébetfalvai és környékbeli gyülevész hadnak belevonásával iparkodtak elriasztani és a maguk részére megnyerni Vincze és Lábodi fogyasztóit. Az utóbbiak átláttak a szitán és többször hasonló­val feleltek, így történt aztán, hogy a háborúság a felek között egyre jobban elmérgesedett. Való­ságos versengés indult meg e tekintetben : ki győzi jobban? Ezért történt a vasárnapi mészárlás. Mert — mint a csendőrök határozottan erősí­tik — ha haláleset nem is fordult elő, számos sebesülés történt. Hogy miért nem kerültek meg a sérültek? A gaz ficzkók elhurczolták sebesültjeiket, nehogy árulójuk legyen s nehogy azok maguk kerüljenek csávába. Egész bizonyos, hogy rejtekhelyeken ápolják őket, úgy a­hogy tudják, mert orvost hívni, vagy kórházba menni nem mernek. Tapasz­talatuk van ugyanis arra nézve, hogy ily módon a rendőrséget, vagy a csendőrséget zúdítják ma­gukra. A­mi a vendégeket illeti, ezek ugyanezt a taktikát követik. Megszöknek az ápolás elől, rej­tegetik sebüket, mert félnek az időveszteséggel járó sok látás-futással összekötött bírósági tárgya­lásoktól. Eddig hét sebesült munkást tudtak ki­nyomozni a csendőrök. Egyet, egy kőművest ma délelőtt találtak meg az építkezésnél. Golyóval,­­el­mérgesedett lesebbel a lábán dolgozott a szeren­­csétlen és palástolta a fájdalmát! Hogy a korcsmárosok miért nem szóltak az előző kisebb verekedésekről a csendőrségnek? A tapasztaltak után erre is egyszerű magyarázatot kaptam: a lehetőségig el akarták titkolni a ható­ságok előtt piszkos konkurrenc­iájuk aljas esz­közeit. Talán még a vasárnapiak után is hallgattak volna, ha a hatalmas fegyvertüzelés nem árulta volna el a dolgot a csendőrség előtt, a­mely most széles körben folytatja a nyomozást és sorban összefogdossa az erzsébetfalvai apacsbanda tagjait. A­mikor az erzsébetfalvai csendőrlaktanyáról tá­voztam, éppen akkor hozták be a kilenczedik gaz ficzkót. Fröhlich János: AZ ÚJSÁG Szombat, 1912. május 18. Kerti ünnepély a Károlyi-palotában. (Saját tudósítónktól.) Kétezerötszáz négyszögöl park, egy miniatűr kis őserdő a Belváros kellős közepén. Százados fák, átdatlan sürü lomb s benne rigófüty, fülemüle­csattogás. Király, vagy magyar főur kell, hogy legyen, a ki magának ilyen fényűzést megengedjen. A Károlyiak bizony megengedhetik. Kár, hogy most egyszerre drágálottak s csákány alá kerül a régi Pest egyik legérdekesebb, száz történelmi emlékkel becses műemléke. A kuriális, régi Károlyi fészek eltűnik, él a tündérkert madárfütytyös vidéki levegőjével, hogy helyet adjon ormótlan, rideg kőóriásoknak, a­melyekben a szegénység lakik. És töméntelen behemót milliókat fizet a szegénység váltságul a gazdagságnak azért, hogy a tündérkert helyén szomorú, otthontalan otthont szerezzen magának. Hanem jól számítottak azok, a­kik a gyönyörű­ségeknek ezt az elmúlásra ítélt helyét, utolsó nap­jaiban a jótékonyság számára kamatoztatni akar­ták. Sok vágyó szem tekintgetett a négy utczára szóló magas kőkerítés kihajló lombjai felé. Sok polgári kebel reszketett meg titkon még a gondola­tára is annak a gyönyörnek, hogy holdfényes, nyári estén egyszer andalogva járja be a tündérkert kanyargós útjait. Mi minden szép, pesti embernek mi minden elérhetetlenség lehet azok mögött az irigy kőfalak mögött! A Károlyi-kert szépségeiben kevés polgári szemnek adatott gyönyörködnie. És most el is fog múlni mindörökre, hogy soha senki többé meg se is láthassa !... Tévedés nélkül való bizonyosság volt, hogy ha a palota kapuit az utolsó órában bármi áron megnyitják a nagyközönség előtt, az egész város odatódul, hogy egyszer, egyetlen egyszer meglássa azt a szépet, a­mi elől öröktől fogva el volt zárva, így is lett. És csak a mai kerti ünnepélyen derült ki igazán, hogy milyen kegyetlenséggel vé­tett a kormány, a főváros Budapest szegény kö­zönsége ellen, a­mikor ezt a gyönyörű, kész par­kot, ezt a nagy darab egészséges helyet a sivár üzleti spekuláczió kezén el hagyta kótyavetyél­­tetni tőle. A Bölcsőde-Egylet azonban, meg a Szegény­­sorsunkat Gyámolító Egyesület jól jártak. Károlyi Erzsébet grófnő olyan nagystílű ünnepélyt rende­zett a javukra, a­mely minden eddigi jótékonysági dolgoknak a koronája volt. De hogyne lett volna az, mikor a Károlyi-palota tündérkertje volt a kerete s a legragyogóbb társaság minden pompáját belevitte. A kiknek pedig rendezték, a kiket két teljes délutánra otthon, a legexkluzivabb saját­­maguknál vendégül vártak, az a mindenki, a ki­nek soha Jogczime nem lehetett volna azok között a falak között vendéglátást várni. Az idő rossz volt. Hűvös, kellemetlen, esős, egészen őszies. És a Károlyi-palota egyetem-utczai, tárva-nyitva álló, hatalmas kapuján csak úgy özönlött a nép. Ha egyebet nem, de legalább a 10 koronás belépődíjat mindenki lefizette azért az egy kis sétáért odabenn a tündérkertben. És a palota ormán tarka zászlódísz hívogatta a tömeget.

Next