Az Ujság, 1912. május (10. évfolyam, 116-129. szám)
1912-05-18 / 118. szám
tö tődik. Ami ezt a Hajdú Gábort illeti, ez gazdájának vak eszköze. Ennek az embernek Vincze meghagyta, hogy egy szót se szóljon senkinek. A ravasz korcsmáros ugyanis fél, hogy olyasmit mond el, amiből kellemetlenség keletkezne. Egyébként majd meglátja, mint beszél maga a vendéglős. Közben, hogy a csendőr ezeket mondta, beesteledett. Hirtelen eső kerekedett és csuromvizesen lépett be egy kövér, pufókarczis férfiú : Vincze Jenő. — Borzasztó dolog történt itten — kezdte előadását, folyton Porzó bácsira, meg felém pislogva. Alighanem vizsgálóbírót, illetve detektívet gyanított bennünk. — Le se tudom írni, hogy mi volt itt — folytatta. — Több mint háromszáz munkás mulatott a kispesti rezesbanda zenéje mellett, a midőn estefelé betoppant az egész erzsébetfalvai apacskolónia. Először hármasával, négyesével jöttek, de aztán tucatjával, összesen vagy százan. Leültek az asztalok mellé és bort rendeltek. Ismerem őket és sejtettem, hogy garázdálkodni fognak. Hogy idő előtt be ne rúgjanak, vízzel keverve szolgáltam fel nekik az italt. A kellemetlen emberek félóráig elég csendesen viselkedtek. Egyikük, egy magas, szőke, jólöltözött, hárminer év körüli ember egy magával hozott táskából hirtelen elővett egy fekete bársony papisapkát, azt fejére tette, előkotorászott egy selyem papi czingulust, továbbá egy színarany misekelyhet, becsületemre, lehetett vagy nyolczszáz korona az értéke. Abból itta a bort. A jámbor és vallásos munkásnép rémülettel nézte a jelenetet és morgás futott végig a soraikon, a mikor a már berúgott alak a czingulust egy csinos munkásleány nyakába akasztotta és hozzám lépve, akelyhet megvételre kínálta nekem. — Mit szörnyüködtök ? — szólt hirtelen vendégeimhez fordulva és úgy látszik, ez jelszó volt, mert a következő perezben társai felugrottak és az asztalok felforditásához fogtak. Jelen volt itt két községi rendőr: Báni József és Marosi Károly. Erzsébetfalváról kértem őket a tánczmulatsághoz, mert itt táncz is volt aznap este. A rendőrök egyike, Marosi odaugrott a papsipkás alakhoz, de abban a pillanatban a terem, közepéről lövés dördült el. Valaki a rendőrre lőtt, de szerencsére nem találta. A golyó elsüvített a feje felett. Bizony Isten, nem tudom részletesen megmondani, mi következett ezután. A csavargók nekiestek vendégeimnek és oly verekedés kerekedett, amelyhez foghatót még álmomban sem bírnék elképzelni. Az egész ivóberendezésemet, székeket, asztalokat összetörték, minden poharamat darabokra zúzták. Óriási károm van. A széttört asztalok között perczekig tartott a dulakodás. Késpengék villogtak és fegyverropogás hallatszott. Vendégeim, akik háromszor annyian voltak, mint ők, kituszkolták a támadókat, akik erre a szemben levő sűrűbe — csibész-erdőnek hívják ezt — vetették magukat és egy darabig ott tanácskoztak. Vagy tíz perczig csend állott be. Vendégeim nagy része sietve távozott haza, de vagy negyvenen itt maradtak. Egyszerre csak észrevettük, hogy a gaz frezkók körülveszik a kantint és »Halál mindenkire« kiállással az ablakon át ránk lövöldöznek. Az ajtók és ablakok elé, amennyire lehetett, torlaszokat raktunk az asztal- és székroncsokból, a rendelkezésünkre álló szekrényeket is odatettük. Uraim, több mint kétszáz lövést számláltunk meg. Nekünk nem voltak fegyvereink, csak a két rendőrnek, akik az ajtóba állva, annak nyílásán keresztül lőttek találomra. Öt lépésnyire az ajtótól lefekítettek egy közelebb jött ficzkót, aki bömbölve esett össze. Társai látva ezt, a rendőrök tüzelése ellenére is odaugrottak hozzá, felemelték és elczipelték. Amint hogy elhurczolták magukkal összes sebesültjeiket. Éjfélutánig tartott ez az ostromállapot. A telepen a fegyverropogástól megriadt lakosság értesítette a Kispesten elfoglalt csendőröket, s amikor támadóink megtudták, hogy ezek jönnek, hagyták csak abba a tüzelést. A csendőrök láttára beszaladtak az erdőbe, amelynek sötét sűrűjébe nem lehetett őket követni. Másnap hallottam, hogy a nyomorultak egy kisebb része másutt folytatta még azon az éjszakán a garázdálkodást. Egy óra tájt, amikor mi már innen a csendőr urakkal elmentünk, elsiettek az innen néhány száz méternyire fekvő Lábodi Józsefféle vendéglőbe, a Határ-út 75. szám alá, ahol szintén szörnyű pusztítást vittek végbe. — Ön az imént azt mondotta, — szóltam most közbe — hogy ismeri a támadóit. Meg tudja nevezni, mondjuk, a vezéreiket név szerint . — Nevüket nem tudom. Bárcsak tudnám, majd megtanítanám őket — végezte be szavait haragosan Vincze. Elhagytuk ezt az embert és zuhogó esőben elrobogtunk Lábodi korcsmájába. Útközben magyarázta meg nekünk a csendőr-szakaszvezető : — Jól tudja ő, hogy kicsodák. Csak nem akarja őket elárulni. Inkább elszenvedi a kárt. Lábodihoz betérve, az asszony fogadott bennünket, aki nagy szörnyüködés közepette mesélte el, hogy vasárnap éjszaka, közvetlenül éjfél után, vagy tizenöt erzsébetfalvai csavargó állított be hozzájuk és italt kért. Nem adtak nekik, mire kimentek és kívülről belövöldöztek az ivóba. — Bezártuk és eltorlaszoltuk az ajtót és néhány vendéggel a hálószobánkba menekültünk, — folytatta Lábodiné — ott rejtőzködtünk el. Észrevették ezt ők és most a hálószoba ablaka elé állva folytatták a tüzelést. El vagyunk látva fegyverekkel és mi is viszonoztuk a lövöldözést. Míg férjem és vendégeink tüzeltek, én a telefonhoz siettem, amely a konyhában van. A központ nem jelentkezett. És miért nem ? Utóbb kisült, hogy a gazemberek egyike, mielőtt eltávoztak volna, besurrant a konyhába és elvágta a telefondrótvezetéket. Kiáltották is röhögve be hozzánk: »Miért nem telefonoztok a zsarukért ? !« Egy óra után kotródtak el innen, amikor elfogyott a lőkészletük. Hála Istennek, nem történt semmi bajunk. De most már nem bírjuk tovább. Örökös rettegésben élünk hónapok óta . . . — Hát már előzően is történt ilyesmi? — kérdeztem meglepetve az asszonytól. — Igen, — felelte az — de ilyen nagy mértékben még sohasem. Már meguntam az örökös rettegést és ha hamarosan nem segítenek a bajunkon, inkább eladjuk ezt a házat és elköltözünk innen. Nem értettem a dolgot. Mit akarnak a csavargók e korcsmárosoktól és hogyan lehetséges az, hogy például Lábodiék esetében már előzően többször történvén a vasárnapihoz hasonló kisebb támadás, mégis továbbra is ott maradtak ezek az emberek a rájuk nézve veszedelmes helyen? A kispesti csendőrlaktanyán, ahová estefelé betértünk, kaptam erre nézve felvilágosítást. Ott tudtam meg, hogy Vincze kantinjában is már hónapok óta minden vasárnap is volt efféle kisebb verekedés, amit a korcsmáros előttem szándékosan elhallgatott. A veszedelmes csetepatéknak oka: kenyéririgység. A lehető legpiszkosabb konkurrenczia. Vincze Jenő márcziusban, akkor, amikor a munkások dolgozni kezdtek az új házak körül, építette fel közvetlenül az erzsébetfalvai határban kantinját, amelyben a vasárnapi ostrom lezajlott. Egy pár hónappal előbb Lábodiék telepedtek ott le. Ezzel érzékeny kárt okoztak több erzsébetfalvai vendéglősnek. Elvonták a Wekerle-telepen dolgozó háromezer munkás konzumját tőlük. Az utóbbiak természetesen nem nézték ezt tétlenül, hanem a rendelkezésükre álló eszközökkel, az erzsébetfalvai és környékbeli gyülevész hadnak belevonásával iparkodtak elriasztani és a maguk részére megnyerni Vincze és Lábodi fogyasztóit. Az utóbbiak átláttak a szitán és többször hasonlóval feleltek, így történt aztán, hogy a háborúság a felek között egyre jobban elmérgesedett. Valóságos versengés indult meg e tekintetben : ki győzi jobban? Ezért történt a vasárnapi mészárlás. Mert — mint a csendőrök határozottan erősítik — ha haláleset nem is fordult elő, számos sebesülés történt. Hogy miért nem kerültek meg a sérültek? A gaz ficzkók elhurczolták sebesültjeiket, nehogy árulójuk legyen s nehogy azok maguk kerüljenek csávába. Egész bizonyos, hogy rejtekhelyeken ápolják őket, úgy ahogy tudják, mert orvost hívni, vagy kórházba menni nem mernek. Tapasztalatuk van ugyanis arra nézve, hogy ily módon a rendőrséget, vagy a csendőrséget zúdítják magukra. Ami a vendégeket illeti, ezek ugyanezt a taktikát követik. Megszöknek az ápolás elől, rejtegetik sebüket, mert félnek az időveszteséggel járó sok látás-futással összekötött bírósági tárgyalásoktól. Eddig hét sebesült munkást tudtak kinyomozni a csendőrök. Egyet, egy kőművest ma délelőtt találtak meg az építkezésnél. Golyóval,elmérgesedett lesebbel a lábán dolgozott a szerencsétlen és palástolta a fájdalmát! Hogy a korcsmárosok miért nem szóltak az előző kisebb verekedésekről a csendőrségnek? A tapasztaltak után erre is egyszerű magyarázatot kaptam: a lehetőségig el akarták titkolni a hatóságok előtt piszkos konkurrenciájuk aljas eszközeit. Talán még a vasárnapiak után is hallgattak volna, ha a hatalmas fegyvertüzelés nem árulta volna el a dolgot a csendőrség előtt, amely most széles körben folytatja a nyomozást és sorban összefogdossa az erzsébetfalvai apacsbanda tagjait. Amikor az erzsébetfalvai csendőrlaktanyáról távoztam, éppen akkor hozták be a kilenczedik gaz ficzkót. Fröhlich János: AZ ÚJSÁG Szombat, 1912. május 18. Kerti ünnepély a Károlyi-palotában. (Saját tudósítónktól.) Kétezerötszáz négyszögöl park, egy miniatűr kis őserdő a Belváros kellős közepén. Százados fák, átdatlan sürü lomb s benne rigófüty, fülemülecsattogás. Király, vagy magyar főur kell, hogy legyen, a ki magának ilyen fényűzést megengedjen. A Károlyiak bizony megengedhetik. Kár, hogy most egyszerre drágálottak s csákány alá kerül a régi Pest egyik legérdekesebb, száz történelmi emlékkel becses műemléke. A kuriális, régi Károlyi fészek eltűnik, él a tündérkert madárfütytyös vidéki levegőjével, hogy helyet adjon ormótlan, rideg kőóriásoknak, amelyekben a szegénység lakik. És töméntelen behemót milliókat fizet a szegénység váltságul a gazdagságnak azért, hogy a tündérkert helyén szomorú, otthontalan otthont szerezzen magának. Hanem jól számítottak azok, akik a gyönyörűségeknek ezt az elmúlásra ítélt helyét, utolsó napjaiban a jótékonyság számára kamatoztatni akarták. Sok vágyó szem tekintgetett a négy utczára szóló magas kőkerítés kihajló lombjai felé. Sok polgári kebel reszketett meg titkon még a gondolatára is annak a gyönyörnek, hogy holdfényes, nyári estén egyszer andalogva járja be a tündérkert kanyargós útjait. Mi minden szép, pesti embernek mi minden elérhetetlenség lehet azok mögött az irigy kőfalak mögött! A Károlyi-kert szépségeiben kevés polgári szemnek adatott gyönyörködnie. És most el is fog múlni mindörökre, hogy soha senki többé meg se is láthassa !... Tévedés nélkül való bizonyosság volt, hogy ha a palota kapuit az utolsó órában bármi áron megnyitják a nagyközönség előtt, az egész város odatódul, hogy egyszer, egyetlen egyszer meglássa azt a szépet, ami elől öröktől fogva el volt zárva, így is lett. És csak a mai kerti ünnepélyen derült ki igazán, hogy milyen kegyetlenséggel vétett a kormány, a főváros Budapest szegény közönsége ellen, amikor ezt a gyönyörű, kész parkot, ezt a nagy darab egészséges helyet a sivár üzleti spekuláczió kezén el hagyta kótyavetyéltetni tőle. A Bölcsőde-Egylet azonban, meg a Szegénysorsunkat Gyámolító Egyesület jól jártak. Károlyi Erzsébet grófnő olyan nagystílű ünnepélyt rendezett a javukra, amely minden eddigi jótékonysági dolgoknak a koronája volt. De hogyne lett volna az, mikor a Károlyi-palota tündérkertje volt a kerete s a legragyogóbb társaság minden pompáját belevitte. A kiknek pedig rendezték, a kiket két teljes délutánra otthon, a legexkluzivabb sajátmaguknál vendégül vártak, az a mindenki, a kinek soha Jogczime nem lehetett volna azok között a falak között vendéglátást várni. Az idő rossz volt. Hűvös, kellemetlen, esős, egészen őszies. És a Károlyi-palota egyetem-utczai, tárva-nyitva álló, hatalmas kapuján csak úgy özönlött a nép. Ha egyebet nem, de legalább a 10 koronás belépődíjat mindenki lefizette azért az egy kis sétáért odabenn a tündérkertben. És a palota ormán tarka zászlódísz hívogatta a tömeget.