Az Ujság, 1912. november (10. évfolyam, 259-271. szám)

1912-11-10 / 267. szám

Vasárnap, 1912. november 10.___________ AZ ÚJSÁG Éjjeli kaland. — J. H. Rosny. — Monsieur Tourlemont öt láb, hat hüvelyk magas szép férfiú volt s nagyon hasonlított III. Frigyes császárhoz. Madame Tourlemont kicsiny asszonyka volt, barna, mint a mogyoró, tüzes a szeme és kedvesek a vonásai. Nem lehetett volna megelégedett emberpárnak mondani őket, mert szerettek jól élni és Tourlemont urnak mindössze hatezer frank évi fizetése volt a Szicziliai és tripo- Hszi banknál. Egyébként nem voltak rossz emberek. Tourlemont úr tisztességes, szolgálatkész férfiú volt, Tourlemontné szolgálatkész és tisztességes asszonyság. Az úr nem lett volna kapható semmi rosszra, az asszony pedig a világért sem csalta volna meg urát s még kevésbé lett volna hajlandó szeretőt tartani, hogy ily módon szaporítsa a toalettpénzét. Ez a tisztességük megfosztotta őket minden reménységtől, e miatt pedig nem leltek vigasztalódást sehogy. — Szamarak voltunk !... — sóhajtozott Tourlemont. — Oly szép voltál, valami gazdag hajótulajdonos vagy politikus is feleségül vett volna a szülővárosodban. Én pedig csak igavonó állat vagyok s ennél a banknál fogok meghalni. —­ Oh ! — sóhajtott Tourlemontné. — Oly szép férfiú, mint te, nagyon gazdag leányt is kap­hatott volna feleségül. De inkább kellett neked egy szegény leány, ki nem volt csinosabb, mint akárhány más ... Csakugyan igazad van, bo­londok voltunk­­ . — Hülyék voltunk ! így ítélték meg keserűséggel telve a sorsukat, de azért elnézők voltak egymáshoz. Egyszer kisded kéjutazásra mentek Savoyába. Ezt is csak annak köszönhették, hogy valamelyik felebbvalója kegyes jó­indulattal volt Tourlemont úrhoz. Rövid utazgatás után tanyát ütöttek egy szállóban, mely gyönyörű tájon, a Montblanc tövében volt. Az öt világrész a legkülönbözőbb emberfajok mintagyűjteményét küldötte e ho­telbe : hallották ott egy brazíliainak mély dör­­mögését, német beszédnek gégehangjait, angol és amerikai missek sziszegését, hangokat a La Plata, Ausztrália és Kis-Ázsia tájáról. Egyike volt azoknak a roppantul szabályosan épített szállóknak, hol első pillanatra nem lehet megkülönböztetni ajtót ajtótól, s hol az ugyan­­egy osztályba sorozott egyik szoba szakasztottan olyan, mint a másik. De az élet a szállóban mégis fölöt­ébb változatos volt, a­mit a szép vidéknek, a társaságnak és a csakugyan elsőrendű konyhá­nak lehetett köszönni. Tourlemont úr és neje csakhamar kedves ismeretségbe keveredett egy argentínai caballeró­­val és feleségével. A caballero, ki Don Pedro Aguilarnak mondotta magát, majdnem salátaszín arcza férfiú volt, s igen dühös szemmel nézte a világot. Feleségének a leggyönyörűbb kis lába volt a v­lágon, azonkívül pedig napsütött, s mégis nagyon kedves volt az arcza és ellenállhatatlan a szeme. Ura és parancsolója nem hagyta magára, egy pillanatig sem. A gondviselés a féltékenység­nek igen nagy mértékével ajándékozta meg, ennek következtében állandóan két hatlövetű revolvert hordott magánál, melyeknek az volt a rendelte­tése, hogy leterítsék vétkes hitvesét és vakmerő kedvesét. Az emberiség többi részével szemben pedig eléggé kellemes modorú s annál inkább el­viselhető férfiú volt, mert megszámlálhatatlanul sok piasztert, juhnyájat és marhát mondhatott a magáénak. De a féltékenysége nem volt válogatós a személyben s nem gyanakodott jobban a szép férfiakra sem, mint a rútakra. Tourlemont úrtól nem idegenkedett, Tourlemontnét pedig bájosnak tartotta. Mielőtt megházasodott, volt érzéke az efféléhez. De azóta nem engedett reá időt a félté­kenység, hogy a feleségén kívül más asszonynyal is foglalkozzék. Kirándulásokat rendezett, melyek­nek minden költségét ő maga viselte, s minden­­­ste pezsgőt rendelt új barátainak, valamint há­rom amerikai hölgynek, kik úgy itták a pezsgőt, mint a borjú az anyatejet. Egy este a Throgmorton hölgyek egyikét ünnepelték abból az alkalomból, hogy megmászta a Montblanc legmagasabb csúcsát. Az extra dry úgy fogyott, mint a víz, a caballero sikamlós dalokat adott elő, a három miss a macsicsot járta . Tourlemont úr egy részeg csendőrt, majd egy tánczoló elefántot utánzott. A­mi Tourlemontnét és senora, Aguilart illeti, ők nem sokkal az orgia vége előtt feküdni mentek, mert nagyon kevéssé álltak ellen a pezsgő hatásának. Éjfelet ütött, mikor a három amerikai hölgy jó éjszakát mondott. Nem álltak már nagyon erősen a terjedelmes lábaikon s úgy visitoztak, mint a kis malacz. Utánuk Tourlemont úr vonult lakosztályába. Kissé nehézkesen járt, csak az ösztön — minden­esetre nagyon tétova ösztön — vezérelte szobá­jába. Minthogy nem akarta megzavarni felesége álmát, óvakodott felébreszteni durva lármával, s diszkrétül bújt a takaró alá. A mi senor Pedro Aguilar y Perezt illeti, egy darab ideig ő még künn járt a szabadban. Szerette a csillagokat. Sötét és különös történeteket mon­dott el nekik, akkor aztán visszanyerte, egyen­súlyát. Most is, hogy felment a szobájába, egy vaquero dalát dúdolta halkan magában s daloló severitákról, virágról, lovakról zengett. Tourle­mont ruval ellenkezőképpen, ő, lovagi hévvel telve, négy lépcsőt ugrott át egyszerre, — neki mindegy lett volna, ha meg sem áll akár a hatodik emeletig. Ő is tisztelte hitvesének álmát, a mennyiben fel­hagyott a vaquero dalával, tolvaj módjára lépett a szobába s úgy bujt a takaró alá, mint egy kisértet. Mindez események után felvirradt a reggel. El­árasztotta szelíd fényével a nemzetközi szállót is. S az első lény, kit felébresztett világosságával, genora Aguilar y Perez volt. A senora hirtelen han­gos sikolyra fakadt, mely felriasztotta társát. S e társ a maga részéről is felkiáltott, mert úgy találta, hogy ő monsieur Tourlemont volna. Lelkifurdalás nélkül, — mert hiszen alapjában véve nem tehet­tek semmiről — de látható ijedelemmel néztek egymásra. A senora megrázta hajának szép fekete kigyóit és a szempillái reszkettek. — Megöl bennünket! Megöl bennünket ! — sóhajtotta. Tourlemont úr, kire átragadt ez a félelem, visszhangként mondotta utána : — Megöl bennünket ! Aztán elhaló hangon kérdezte: — Mit tegyünk !­­­ Torlaszoljuk el az ajtót ! — szuggerálta senora Aguilar. Az ajtó elé tolták az egyik szekrényt, a két fotelt, a mosdót, meg az asztalt. Mire elhatároz­ták, hogy oda tolják az ágyat is, megdördült az ajtó­s. felhangzott don Pedro érezős szava : — Hijo de pute ! Hatalmas ökle úgy dobogott, mint a kala­pács , mr. Toun­emontnak és donna Biancának minden csepp vér eltávolodott az arczukbó. Az ajtó engedett és don Pedro, borzasztó arczc­al, megjelent , a küszöbön : — Tudtam ! Tudtam ! — üvöltötte. S félrelökve a mosdót, egy rúgással ketté­szakítva a szekrényt, így bömbölt tovább : —­ Megcsalt­ak !... Csak vér moshat­ja le ezt a gyalázatot ! Szeme úgy égett, mint a tüzes üszők, az erei lila színben dagadtak ki... De egyszerre csak el­­nevette magát : — De hiszen nem is gondoltam reá !... Hiszen én is szakasztottan úgy csaltam meg ma­gát, s most nem ölhetem meg ! Átgázolt az asztalokon és a foteleken s torkon ragadta Tourlemont urat: — Életben hagyom . .. egy feltétel alatt : el­választatja­ magát mint Tourlemonttól, épp úgy mint én is magam donna Biancától... aztán újra összeházasodunk egymás közt mind a négyen, a sors rendelése szerint. WEOTfili­aritás­ a háztartásban Pénzt és időt, munkát és fáradságot takarít a S­unlight Szappan mert gyorsabban és könnyebben más, mint mindez más szappan a hozzátételek pedig fölöslegessé válnak Hasonló nevű vagy hasonló kinézésé­n értéktelen utánzatoktó óvakodjunk. Kísérelje meg a Sunlight- Lever & Co., G.m.b.H., Wien IIí. INNEN-OHN AH. tt Tizenkétezer éves szobrok. Az Academue des inscriptions legutolsó ülésén szenzácziós be­jelentéssel szolgált Béguen gróf. Két praehistó­­rikus szoborról beszélt, a­miket Tire-d’Audhubert­­barlangban, az Ariége departementban fedezett fel. Jó, régi szobrok, egyenként tizenkétezer esz­tendősök. Béguen gróf ezeket mondotta felolvasásá­ban : A barlang teljesen elzártnak tűnik egy helyen a sok törmelékkő miatt, de fiaim utat vágtak a tömkelegbe. A második barlang mélyén, több mint hatszáz méterre az első barlang szájától cseppkőalakulások között két teljesen ép állapot­ban maradt agyagszobrot találtunk; ezek bölé­nyeket ábrázoltak. Körülbelül hatvan c­entiméter a magasságuk. Szántásnál az agyag megrepede­zett. A praehistorikus művész igen valószínűen agyagréteget tapasztott a sziklafalra és így for­málta ki a szobrokat, a­melyek egyik oldaluk olys, falba tapadnak. Ez magyarázza, hogy a repedezés daczára miért nem hullottak szét a szobrok , az agyagréteghez tapasztott hátsó részük ugyanis biztos támasztékul szolgált. A szobroknak csak jobboldala kidolgozott, a baloldal már egyenetlen, nem kidolgozott és csupán jelzi a szobor részeit. Az agyagban világosan látni a modelláló kéz nyo­mait és apró agyaggolyócskák a földön mutatják, mennyi anyagot szórt el a művészek őse munka közben. Némely prohistorikus tudós 20.000 évre teszi a szobor korát, Bellini gróf maga pedig 12000 évre. Természetesen az alaposabb vizsgálat hiva­tott kideríteni, vájjon a két szobor csakugyan ennyire öreg­e­­tt Újsághirdetések kiállítása. Londonban a jövő év tavaszán nyílik meg az újsághirdetések kiállítása. Művészi újsághirdetéseknek kiállítása lesz ez, a prospektusok legalább így hangoztatják. És ezen nem is lehet csodálkozni. A művészet demokratizálódásának korában élünk: művészet a fényképezés, művészet a czipőkészítés, művészet az­ iparművészet; miért ne lenne hát művészet az újsághirdetés is? Egyébként a kiállítás igen érdekes és­­tanulságos lesz, habár távolról sem igaz a kürt­szóval hangoztatott jelszó, hogy a művészi újság­hirdetés tökéletesebben illusztrálja korunkat az igazi művészeteknél. Ám az illusztráló technika rendkívül nagyot fejlett, a hirdetésfaragók közé sok tehetséges, de letört művészember állott be, tehát a kiállítás nem lesz minden érték nélküli. Úgy tervezik, hogy franczia, angol és német lapok és folyóiratok hirdetéseit mutatják be. És pedig nemcsak az eredeti rajzokat, hanem magukat az újcáglapokat is. Együtt látni a kiállítás anyagában az egész század óriás fejlődését az újsághirdetés tech­iikájában, mindenesetre tanulságos lesz. Látni­való itten, hogy az újsághirdetés milyen igényeket támaszt a mű­vészszel szemben és látnivaló lesz, hogy különösen a betűk alakjában valóban mek­korát haladt a nyomdaipar. A kiállítást bemutatják több német városban is o­tt Newyork éjjel. Egy előkelő hölgy egy elő­kelő társaságban parádézott 75.000 korona értékű ékszerével és útközben, a­hogy hazatért, egy is­meretlen egyszerre kifosztotta. Másnap hirdetések jelentek meg a lapban. Ígértek a tolvajnak 25.000 koronát, Ígérték neki, hogy nem jelentik fel, de hiába, a gentleman nem­ jelentkezett. Az eset rész­leteiről ezt a híradást kaptuk Newyorkból. A mulatság az Astoria-szállóban folyt le, s mikor az idő már későre járt, az ékszeres hölgy a földalatti vasútra ült, hogy eljusson lakására, az előkelő 42. utczába. A kocsiban egyedül ült, e miatt félni, idegeskedni kezdett. Észrevette ezt egy simára borotvált elegáns úr és francziás akczentussal szólva, felajánlotta a hölgynek szolgálatait. Mielőtt a 42. utczába értek volnna, a 76. utcza sarkán kiszál­lottak és egy ismert szállóba mentek, a melyben a hölgy frissítő italokat vett magához. Az italt a férfi adta át a hölgynek. Alig itta ki, már­is eszmé­letét veszítette és mikor felébredt, a 23. utcza sar­kán találta magát, ámde az ékszereit sehol. A vesz­teségtől eltekintve a hölgyre igen kínos a kaland és ezért az a szándéka, hogy elhagyja Amerikát. 5. így aztán Tourlemont úr feleségül vette donna Biancát, ki csábitó és gazdag hölgy volt, Tourlemontné pedig feleségül ment don Pedro Aguilar y Perezhez, kinek oly mérhetetlenül sok piasztere, sulmyája és marhája volt. Boldogok voltak mind a négyen, mert Tourlemont és Tour­lemontné kielégíthették minden költséges vágyu­kat, don Pedro többre becsülte új feleségét a régi­nél, s donna Bianca is úgy vette észre, hogy csak nyert a cserén.

Next