Az Ujság, 1912. november (10. évfolyam, 272-284. szám)
1912-11-22 / 277. szám
ROVÁS Teljes tudatában a helyzet komolyságának és teljes értékelésével a delegátus urak lelkiismeretének s nyilatkozataik közhasznú czélzatának, megdöbbenve kell megállanunk az idők változása előtt. Íme, a magyar delegáczióban a delegátusok keveslik a flotta erejét s a szándékolt beruházásokat! Keltai Ferencz, ez az elsőrangú, exakt elme ad ékesszóló kifejezést annak a gondolatnak, hogy szó sincs többé puszta partvédelemről, mert a balkáni háború után a mi létünk épp úgy a tengeren dől el, mint akár Angliáé. Elhiszünk mindent, aminek az ellenkezőjét bebizonyítani nem tudjuk, elhiszszük ezt is. De ha ezt hiszszük, akkor nem tudunk többé hinni a monarchia jövőjében. Mert ha ez igaz, akkor nemzeti létünk biztosítására képtelenek vagyunk. Akkor nekünk egymagunkban annyi hajót kell kiállítanunk, amennyi a többi hatalomnak együttvéve van, leszámítva azt a kvantumot, melyet Németország leköthet addig, amíg a szövetséget állja. Honnan vegyük ? Annyi pénzünk igazán nincs. S ha volna annyi ma, nem lenne holnap, mert minden egy új hajónk ellen a többi építene négyet-ötöt. Az egyetlen momentum tehát, amiben Holtainak ellentmondani mernénk : nem tíz milliónyi kamatveszteséget kell szembeállítani egy esetleges szerencsétlen háborúnak, hanem az automatikus belső összeroskadást a kívülről jövő leveréssel, mely azonban csak esetleges, míg amaz biztos. Mégis csak jobb a megváltozott viszonyok mellett is, ha Montecuccoli kövent a minimumokat, s nem a magyar delegáczió. Nincs megállás az ellenzékiségben sehol sem. Magyarország jövendő herczegprímását is meg kell bélyegezni, hogy méltóságát csak politikai szolgálatainak köszönheti. Be kell szennyezni a legszentebb hivatalt, be kell vinni az ellenzéki nemeiket a hierarchiába s a lelkiekbe. Törvénytelen kormány romlott tudás-kreaturájává teszik a legelső papot, s mit gondolnak, milyen hatása lehet ennek : a politikai morál nyer-e vele, vagy a katolikus egyház etikai ereje ? * Hát persze hogy Apponyinak van igaza, nem Tiszának. Tisza mindig ugyanazt mondja, Apponyi ellenben mindert. S Tisza gyerekes, Apponyi komoly. Tiszára nem érdemes hallgatni, csupa ostobaság, amit mond. Nemde ? Igazán kár Tiszának beszélnie, mert csak alkalmat szül arra, hogy Apponyi is beszéljen. Ellenben minden ilyen szótusa után kitűnik, — s mindig világosabban — hogy a vitatkozásért kár, mert az igazi baj nem a nézetek ellentétessége, hanem a feladatok és rendeltetések közötti teljes anarchia. Ma megint hallottuk, hogy az ellenzék pl. nem is a szigorú házszabályok ellen szállt síkra, hanem azt akarta, hogy ezen kívül más is történjék. Azt akarta. Akkor ezt is megengedi. Nem ugyanazon testület két szervének tekintik a többséget és az ellenzéket, hanem két különálló félnek, melyben a kisebbik diktál a nagyobbiknak. Azt akarjuk . . . mondják, s egészen ki van kapcsolva parlamenti érzésükből, hogy az ő akaratuk, ha még oly* helyes is, amit akarnak, ha helyesebbis, mint a többségé, mégsem leljet-suprema lex, habém ellen- kezűleg, nem isaz *ő hivatásuk az akarat, s nem is az ő feladatul: megcsinálni azt, amit jónak találnak, még akkor sem, ha igazán jó. S érdekes, mennyire nem tágítanak akaratuktól,mig mint kisebbség erre illetéktelenek, s mennyire nem ragaszkodtak semmi,jóhoz, mikor mint kormány erre illetékesek lettek , volna. * Keleti paradoxonok. lila Kenedi Géza. Az Aranyszarv a isztambuli oldalon és a bizánczi falakon túl, zöld kertek és czipruslombos temetők közt fordul északnak, az Édes Vizek felé. Az egri kapunál torkollik ki az út, ami alatt azt kell érteni, hogy görbe kapu, mivel az útja görbe. De istenem, hát itt az is ? !... Keleten az ember reggeltől-estig egymást döfködő ellentétek közt bandukol, és akinek érzéke van a paradoxonokhoz, szakadatlanul mosolyog magában. Az édes humor itt kint, a szabad levegőn fekszik és azért van az, hogy az ember Sztambulban napokig is járhat és még sem unatkozik egy pillanatra sem. Ha például kék vagy ibolyaszínű selyembe göngyölt és persze jól lefátyolozott török dámákkal találkozik, egészen elég, ha azt idézi meg, amit legjobban látni belőlük : a lábukat. Az illúzió rögtön czigánykereket hány. A lábuk nagy és egy kicsinyt csámpás. Továbbá a czipőjük rendesen piszkos, a harisnyájuk pedig koczkás. Éppen csak a ruhaemelgetést tanulták el szegénykék az európaiaktól. Azután például Sztambulban lehet úgy ezer niezai közkút, nem is számítva idő a mecsetek udvarában elmaradhatatlan mosakodóhelyeket. Minden utczában legalább két-három. Szultánok, pasák, gazdag emberek évszázadok óta kutakat szoktak alapítani a járókelő népnek. Szép, fehérmárvány kút a legtöbbje, gyönyörű arabeszk-faratásokkal és domborúan kifaragott arab félórásokkal, amelyek Istent és az alapítót magasztalják. A kutak közül világhírű a III. Ahmed szultán remek kútja, újabban pedig II. Vilmos német császáré, aki az atmeidánon (ez az a lőtér, ahol egykor a velenczei templom négy bronzlova állott) gyönyörű kupolás közkúttal tisztelte meg a sztambuli népet. Persze, ott van rajta a W. betű is és császári korona. A paradoxon pedig az, hogy ebben a kútban is épp úgy nincsen víz, mint a többi ezerben. Ahol pedig mégis akad viz, ott lánczra vert vaskupával meríthet vizet az ember és szerencséje van, ha, teszem, kolerát nem kap az előtte ivóktól.* * * Még nagyobb vízi paradoxon ennél Valens római császár ókori vízvezetéke, mely óriási fallal metszi Sztambulnak éppen a közepét. És még ma is vezeti a vizet. De hogy hova vezeti, annak csak Allah a megmondhatója. Elvezeti valahová. A biubir-diret, vagyis az 1001 oszlop pedig a föld alatt van. Az aja szófia teréről néhány lépést tesz az ember és megrázza az egyik háznak a semmitmondó kapuját. Persze nem kap választ. Megint megrázza. Semmi lesz. Akkor az öklével veri. Csönd. Rugdalja és döngeti . . . Erre kidugja egybékés öreg muzulmán a fejét és kitárja az egész ajtót. Egyet mozdul: — Marbaba ! Ami körülbelül azt jelenti, hogy Isten hozott. De ezt éppen úgy mondja, mintha azt mondaná, hogy üssön beléd az istennyila. Azután se szó, se beszéd. Valami kocsiszínbe vezeti be az embert és a földről fölemel egy hatalmas pinczeajtót. Nagy, sötét és félelmes üregbe lát le az ember, mely mélységesen döngő visszhangot ad a belekiáltott szóra. Az öreg mozlim odább szuszog, egy jókora marok szalmából csóvát sodor, azt leönti petróleummal és odaint az embernek, hogy csak jöjjön utána. Olyan barátságosan int, hogy a legtöbb ember holtra ijed tőle. Vagy lő—20 igen meredek lépcsőfok a föld gyomrába. Az öreg mozlim magasra tartja a nagy lánggal lobogó szalmacsóvát és egyszerre föltárul az ember előtt egy óriási földalatti oszloperdő. Vagy öt-hat méter magas kőoszloperdő, tizenhat remek sorba osztva. Azonnal látni a durva bizánczi faragást rajtuk. Hogy éppen ezeregy oszlop van-e, nem bizonyos, de az óriási víztartó messzire kong az ürességtől és sáros fenekén tócsák vize csillog. Odább, az aja szófia közelében még ennél is nagyobb földalatti medencze van, sőt van még a régi Bizáncz területén több ilyen is. Mindez bizonyosan Justiniánus császár építése a VI. századból. Lehet hogy részben a nagy Constantájoké. Egykor a szép nyugatrómai főváros víztartója volt valamennyi. Ma csak ki kellene tisztogatni őket és készen volna a magasnyomású vízkészlet, még a tűzveszedelmek ellen is. Allah azonban nem akarja így. * * * Ah, az édes Kelet! Az álmodozó, a békés, a karcztalan, a boldog Kelet, ahol az emberek szeme a nibbám szent ködében révedez és körülöttük visszaesik minden a romlás örökké morajló tengerébe. Mert ime, aszfalt is van némely utczában ; igazi. Angol ész és szorgalom rakta le és vasalta ki simára török pénzen. És akkor az aszfalt is úgy járt, mint a tömérdek kút és az ősi binbirdirch. Gyönyörűen megcsinálták és azóta a nagy Allah viseli a gondját ennek is. Fölrepedezett. Nagy darabok kiszakadtak belőle és a helyükön tócsává szalad össze az esővíz. Másutt meg egymásra tolódtak a fölfeslett aszfaltlapok. A gyalogjáró ember nagyokat csetlik-botlik az elrongyolódott aszfalton, a kocsi pedig nagyokat zökken. Jobb ha nem volna, de van, hogy legyen. Lapunk mai száma 33 oldal. I Budapest, 1912. X. évfolyam, 277. szám. ______________Péntek, november 22. távatatási árak: fIÚF SZERKESZTŐSÉG! béke? Két nappal ezelőtt, egy feszült izgalmi, lázas napon igy hangzott a kérdés : háború, vagy béke. Ma habozva, sok rossz tapasztalattól megfélemlítve, még bátortalanul, de lassan feltámadó reménykedéssel felhangzik a kérdés : béke ? Tegnapelőtt minden izgalom elérte a tetőpontját, a háború minden gyújtóanyaga egymásra halmozódott és a legközelebbi napokra, sőt a legközelebbi órákra komolyan kellett számolnunk azzal a feltevéssel, hogy a fegyverek veszik át a szót. Ma némiképpen megnyugodva, a béke forró vágyával eltelten, de a kötelező szkepszissel elmondhatjuk: nem lehetetlen, hogy Szerbiával való ügyeinket ágyuk nélkül lehet elintézni. A fordulatot prizrendi konzulunk ügyének elintézése hozta meg. Ebben a kérdésben a monarchia becsülete olyan teljes mértékben volt angazsálva, hogy a szerb kormánynak nemcsak a nyílt