Az Ujság, 1913. május/1 (11. évfolyam, 103-115. szám)

1913-05-06 / 107. szám

Budapest, 1913. XL évfolyam, 107. szám. Kedd, május 6. Előfizetés Araki Egész évre_____28 k. — » Félévre_______14» , Negyedévre _ 2­7 » — » Egy hóra-------2 . 40 *­­ Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG:­­ Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon: József 13—II. . KIADÓHIVATAL, Budapest, Rákóczi­ út 54. ex. Telefon: József 16—26 és IS­M. Megjelen­het, kivételével­­ minden nap. Onnan után tab­b ROVÁS. Együtt voltak, megnézték az őrségi sisa­kokat és választottak. Ez lenne az egész je­lentősége a képviselőházi ülésnek, ha Lukács Lászlónak nem akadt volna jelenteni valója Szkutariról. Ezzel a jelentéssel a jelentéktelen képviselőház két órára a világ középpontjává vált, két órával későbben ugyanis nélküle is tudta volna a világ, hogy Szkutari kapitulál. Hát ez a világjelentőség nem sokat ér, mégis meggyőz arról, hogy képviselőház mégis csak kell, s jó volna, ha igazán volna is. Mert hiába­való az ellenkezőnek a fitogtatása,­­ a kor­mány és pártja akár száz évig is úgy dolgoz­­hatik, mintha az ellenzékre semmi szüksége nem volna, mégis érzi azt kormány is, párt is, hogy minden formai legalitás mellett a mai helyzetnek nemcsak keserű mellékize, hanem bénító hatása van. Hogy egyebet ne mond­junk : mióta a munkapárt helyreállította a képviselőház munkaképességét, azóta nem igen van kedve dolgozni.­­Az ellenzéki urak, mivel nem mentek el a gyűlésre, napnál fényesebben be tudták iga­zolni, hogy nem lehet és nem szabad bemenni. .Ezt vallják a leszavazottak is, a­kik be akar­tak menni. Ha esetleg az ő javaslatuk talál többségre, akkor ugyan kétségtelen bizonyos­sággal fejtették volna ki, hogy lehetetlen to­vábbra is távol maradni a képviselőháztól. Ebből csak az világlik ki, hogy milyen kitűnő szerszám a logika. Hogy ezt mellőzve mit ér a távolmaradás bölcsesége, az már más kérdés. Mert akármit csinálnak is, tény az, hogy a mostani parlamenti rend házszabályostul és őrségestül megvan és megmarad mindaddig, míg az ellenkezőt el nem határozzák. Hogy akármikor eszükbe jut mégis bevonulni a Házba, belebotlanak a mai megokolásukba, ha pedig ehhez végig ragaszkodnak, akkor föl­merül a kérdés : ha ilyen viszonyok között az ellenzék nem ellenez, akkor mire való az ellenzék ? * Ezt az okoskodást dehogy is vállalná Justh Gyula a maga leszavazott álláspontja támogatásául. Mert ő már ma be akart menni — verekedni. Őrség ide, Frommer-pisztoly oda, — e ezeket az intézményeket nem ismeri el, ha belelőnek is. Férfiasnak mindenesetre férfias ez a gondolkodás, de megmutatni, hogy ő nem fél, még nem jó politika. Mert mi lett volna, ha kisül, hogy a sisakos őrök csak szalu­tálnak neki és őszök ágában sincsen beléje lőni? Ilyen blamázst alig lehet túlélni. Aztán mit csinált volna Justh­a Lukács László vá­ratlan bejelentésére ? Ezt sem lehetett volna letrombitálni. Végül pedig­­ a lármás tak­tika már lejárta magát a suffragetteknél. S a­mit az asszonyok abbahagytak, nem egé­szen dicstelenül, az lenne teljes dicsősége a nemcsak férfi, hanem egyszersmind férfias Justhnak ? Antik szoborgyűjtemény a Szépművészeti Múzeumban. Eta Hekler Antal. A modern ember viszonya az antik világ­hoz az utolsó évtizedekben sajátságos bizony­talanságot, ingadozást és ellentmondást muta­tott. Ugyanakkor, midőn a gyakorlati nevelés hívei iskoláinkból úgyszólván száműzni akar­ták a klasszikus nyelveket, váratlan erővel hódított és terjedt el világszerte az antik mű­vészet emlékeinek csodálata és megbecsülése. Hatalmas múzeumok alakultak nemcsak Euró­pában, de Amerikában is, melyek jóformán egyetlen hivatásuknak tekintik a görög-római művészet emlékeinek gyűjtését. A kopenhágai Glyptothek Ny-Carlsberg nagyszerű fellendü­lését követte a newyorki és a bostoni múzeu­mok alapítása, melyek számára a győzelmes amerikai tőke áldozatkészsége az egyre nehe­zedő gyűjtési viszonyok közepette is elsőrangú remekeket tudott biztosítani. Alig néhány évvel ezelőtt pedig bőkezű polgárok lelkessége révén Majna-Frankfurt városa adhatott haj­lékot egy válogatott, kisebb antik művészeti gyűjteménynek, mely Myron gyönyörű Athéna szobra által egyszerre világhírre tett szert. Oly jelenségek ezek, melyeknek értékét és je­lentőségét lekicsinyelni nem lehet. Hiszen annak a megbecsülésnek, mely bennük az ókori művészet emlékeivel szemben megnyilat­kozik, a forrása a modern ember lelke, mely az antik vitágot nem tekinti többé a letűnt ro­­manticzizmus rajongó eszményhitével, de érzi, hogy van a régi görög kultúrában valami, a­mi belőlünk hiányzik, a­mire oly nagy szük­ségünk volna : a lélek teljesen zárt egységes­sége és harmóniája ; érzi, hogy az antik világ jelentősége a mi kultúránk számára nem té­vedés csupán, melyet a klassziczizmus hagyott reánk örökség gyanánt, hanem megmaradt ez a kultúra ma is annak, a­mi volt hosszú nem­zedékeken át: legfontosabb nevelési eszköz a magunkra ismerés iskolájában és legnagysze­rűbb példája az emberi művelődés valódi czél­­jának és feladatának. A gyakorlati nevelési iránynak nálunk Magyarországon is akadtak szószólói, de ed­dig jóformán teljesen hiányzott gyűjteményeink keretében oly szemléleti anyag, mely a kapcso­latot a nagyközönség és a klasszikus kultúra között mélyebbé és bensőbbé tehette volna. Ezen a hiányon kívánt segíteni a Szépművé­szeti Múzeum annak az antik szobrászati gyűj­teménynek megszerzésével, mely néhány nap­pal ezelőtt nyitt meg a nagy nyilvánosság szá­mára, s melynek javarésze Paul Arndt dr. müncheni archaeológus tulajdonából szárma­zik. Érzi ezen a gyűjteményen a szemlélő, hogy nem kalmár kereskedő-szellem hozta össze, hanem finom művészi érzék és tudós szakérte­lem. Minden egyes darabnak, még a legkisebb töredéknek is megvan a maga művészi vagy fejlődéstörténeti jelentősége. Alig van műfaja vagy problémája az antik szobrászatnak, melyre a gyűjtemény jellemzetes példával nem szol­gálna. Hogy kevés benne az ép darab és sok a töredék, azon senki se ütközzék meg, hiszen nagy, ép darabokból álló gyűjtemény meg­szerzése ma már amerikai tőkével is alig lehet­séges. És ne feledjük, hogy a sok csonka da­rab között van néhány oly emlék is, melyet az ó­kori művészet történetében mindenkor vezetőhely fog megilletni. Három oly szobor, mint Eutychides adtiochiai Tyeheje (9. sz.), a Skopas kövére valló futó nőalak (140. sz.) s az actiumi csata emlékére készült dombormű (110/a. sz.) egymagában elegendő arra, hogy a gyűjteménynek a külföld előtt is súlyt és jelentőséget adjon. A mi közönségünk művészi nevelése számára pedig a kis névtelen töredé­keket tartom talán a legalkalmasabbaknak, a legbecsesebbeknek. Itt háttérbe szorul minden tárgyi érdeklődés és tartalmi inger, s a szemet tisztán a művészi probléma, a formai megoldás kell hogy foglalkoztassa. A helyes muzeális felállításra hárul a fel­adat, hogy ezeket a művészi problémákat, azok történeti változásait és alakulásait szinte öntudatlan tanulság gyanánt lopja be a szem­lélők lelkébe s a töredékesség benyomását le­hetőleg enyhítse. Sajnos, az a felállítás, a­me­lyet a Szépművészeti Múzeumban látunk, e követelmények egyikének sem felel meg. A kisebbszerű szobrok és töredékek tiszta mű­vészi érvényesülésének határozottan kárára vannak azok a tarka, színesen erezett márvány­talapzatok, melyek lármás pompájukkal az emlékek egyszerű szavát túlharsogják. Hibája az elrendezésnek, hogy a legfontosabb művészeti és történeti kapcsolatokat jóformán teljesen figyelmen kívül hagyta; hiányzik belőle az egységesen átgondolt vezető szempont, az irányító hangsúly, az instruktív erő. Minden eszközzel rajta kellett volna lenni, hogy a szemlélő még a töredékek jelentőségét is méltá­nyolhassa és megérthesse. Egymás mellé és szembeállítások, teljesebben fennmaradt má­solatpéldányok és analógiák fényképeinek ki­akasztása megbecsülhetetlen szolgálatokat te­hetett volna. Minden leírásnál jobban meg­érttette volna pl. a 4. sz. töredéket a hasonlóan Békés fordulat. Nikita megpuhult. Ausztria-Magyar­­ország komoly elszántsága, fegyveres erő­vel érvényt szerezni Európa akaratának, az utolsó órában megtette a kellő hatást. Akár úgy történt, hogy Nikita a mon­archia erőteljes föllépésétől hátrált meg, akár úgy, hogy Oroszország és Olasz­ország gyakoroltak rá ellenállhatatlan nyomást: a tény, hogy Nikita késznek nyilatkozott Szkutari feltétlen kiüríté­sére, végeredményében mégis csak a mon­archia katonai erejének latbavetésére ve­zethető vissza. Az erő és elszántság im­ponált, ez az egy bizonyos. Szomorú dolog a humanizmus és logika szempont­jából, hogy egy mozdulat a kard mar­kolatán hatékonyabb minden észszerű argumentumnál s minden diplomácziai művészkedésnél, de az eredmény mégis csak annak a kemény gesztusnak ad igazat. Európaszerte megkönnyebbülést idé­zett elő a Szkutari-kérdés megoldása. És újra éledni kezd a már-már halottnak látt békereménység. Még nem láthatók tisztán az új fordulatnak összes vonat­kozásai ; még nincs fix időpontja a mon­tenegrói seregek kivonulásának Szkutari­­ból; még szó lesz bizonyos, habár csak gazdasági, esetleg pénzügyi rekompen­­zácziókról, de a casus belli Montenegró­val megszűnt, a többit mégis csak el fogja végezni a diplomáczia. Ausztria- Magyarország akarata, melyet magáévá tett Európa, érvényesült, Szkutari Al­bániáé lesz. Mert csak ez az egyetlen értelme lehet Nikita engedékenységének; ez az egyetlen észszerű következménye Szkutari kiürítésének. S ezzel az albán kérdés is biztatóbb fordulóhoz jutott. A­mely pillanatban Szkutari fölszabadul a montenegrói csa- Lapunk mai száma 40 oldal.

Next