Az Ujság, 1913. május/2 (11. évfolyam, 116-129. szám)

1913-05-16 / 116. szám

­ Mert mi volt ez az Ada-Kaleh ne­künk eddig ? Igazán egy kis bájos semmi­ség. Elvben török terület, a­minek nagy­­bugyogós török kormányzója volt, és a­hol rossz török dohányt, Prágában készült fezt, nargilét, csibukot, hamisí­tott borostyánkövet és Budapesten, vagy no, inkább Bécsben kotyvasztott dul­­csasszát és szörbetet árultak a turisták­nak. És micsodánk nekünk most az annektált terület ? Éppen csak ugyanaz, a­mi ezelőtt volt, talán azzal a különb­séggel, hogy a nagy mélák Musztafa legényt már most be is fogják talán so­rozni hadseregünkbe és Ada-Kalehba is behozzuk a magyar adminisztráczió tör­téneti remekét, a községi pótadót. Más­különben minden a régi marad ezen a hét négyzetkilométernyi beépített ho­mokzátonyon, a­melynek olyan híres kakasai vannak, hogy éjjeli kukorékolá­suk éppen három országra elhallatszik. És éppen ezek miatt a kakasok miatt kellett végleg elfoglalni. Itt szögel­lik ugyanis össze Románia, Magyaror­szág és Szerbia határa. És nekünk éppen azért volt fontos ez a sziget, mivel ha mink elfoglaljuk, akkor nekünk semmit sem ér, de ha más elfoglalja, akkor annál több kárunk lenne vele. Ezt a paradoxont pedig úgy kell érteni, hogy ez a Duna színén fekvő maroknyi föld mint hadászati objektum nekünk azért nem ér semmit, mivel »baj« esetén a túlsó oldal magas szerbiai hegyeiről játszva rommá lőhető. Ellenben ha pél­dául Szerbiának előbb támadt volna az az ötlete, hogy ezt a gazdátlan jószágot »elveszi«, akkor erről a szigetről vég­­hetetlen sok kellemetlenséget okozhatott volna nekünk, a­kik ott éppen Ada- Kaleh alatt millióink árán nagyszerű hajózási csatornát vágtunk a Duna szik­láiba és hajózhatóvá tettük a Vaskaput. El kellett tehát vennünk szegény Törökországtól ezt a kis területet azért, mert az már úgyis régen elvesztette. És el kellett venni mások orra elől azért, mivel alsódunai kulturmissziónknál és nagy kiadásainknál fogva úgyis nekünk dukált és senki másnak. Hogy ezt az elvételt a kormány minae juris, vagyis a jog szinével indo­kolja, értjük. Ez mindig így szokás. A Balkán előzetes békeokiratában az áll, hogy Törökország az enoszi vonaltól ke­letre eső minden régi birtokáról lemond, tehát lemondott Ada-Kalehról is és igy mind ezt a szigetet épp azon a jogon szereztük meg, mint a­hogyan a jogászok szerint az »elhagyott dolgokat« akárki elfoglalhatja, vagy zsebre vághatja. Ámbár ez is csak romantika. Bizony ezt a gazdátlan szigetet el kellett volna foglalni még akkor is, ha a békeokmány nem beszélne így és akárki akármiféle­képpen is beszélne. Mert azt, hogy a monarchia óriási nagy teste képtelen gyarmatszerző, vagy expanzív cselek­vésre, még csak megérti az ember, ha kénytelen vele, de már hogy a legyek az orrára is ráüljenek és onnan piszkál­ják, hát ezt már lenyelni mégis csak több volna az elégnél. És ha már most megtörtént, nagyon rendben van az is, hogy a bécsi külügyi hivatalban Magyarország nemzetközi jog­­alanyiságának kifejezésére is súlyt fek­tettek és magyar közigazgatási meg­bízottak végezték el az elfoglalás közjogi aktusát. Az 1867 : XII. t.-cz. 8. §-a kü­lönben is csak a mindkét államot illető nemzetközi ügyeket teszi meg közös ügy­nek, egy ilyen paczánka területnek egy magyar vármegyéhez való csatolása pedig valóban nem érdekli Ausztriát. Most mindezek így lévén, minden rendben van, csak arra kérjük­­a bel­ügyi névszörnyeteg-gyárosokat, hogy kí­méljék meg ezt a szép kis zöld szigetet attól a barbarizmustól, a­mit a Dun­a alsó folyásán számos község nevével el­követtek. Nem a magyarosítást, hanem a rossz magyarosítást értjük. Ha már ma­gyar nevet adnak Ada-Kalehnak, legyen az ő igazi neve Török-Szigetvár. És még egyet. A­mi ott emberben, szokásokban, épületekben, vallásban és a nyelvben a török világra emlékeztet, azt óvják, védjék és hagyják meg, hogy ez a kis sziget ezután is megmaradhasson egy kis történeti emléknek és a turisták érdekes kiránduló pontjának. Legalább abból tudjanak megélni árva török-szi­getvári testvéreink. Adonis doktor. — Ha asszonyom ezt a kör­utat megteszi Európa főbb metropolisain végig, nemcsak legalább egy millió készpénzt, de egy féltuczat fényes és magas rendjelet és ugyan­annyi diszdoktori oklevelet is hoz magával. És Istenem, hányszor fog fejedelmi, királyi és császári asztaloknál ebédelni!... Bartos Endre csendesen dohogott ma­gában . — Két rostélyost ott se ehetik az ember. Adonis doktor tovább lelkesedett. •— Biztosra veszem, hogy Párisban a köz­társaság elnöke maga tűzi mellére a becsület­­rendet, Berlinben pedig a császár ünnepli fel­­köszöntővel, s a császárné a saját gyöngysorát fűzi a nyakába. Micsoda dicsőséges napok lesznek. Az asszony büszkén leintette az áradozó doktorkát. — Ezek mind kicsiségek. Függelékei, de nem szükséges kellékei a haladásnak és emel­kedésnek. A fontos az, hogy nekem köteles­ségeim vannak, a­miket teljesítenem kell. S most gyönyörű szeme minden villogását férje felé ragyogtatta, lágy kezével a keze után nyúlt, s olyan melegen szólt hozzá, a­minő meleg hangot még sohase hallottam tőle : — Endrém ! Ugy­e velem jösz ? Bartos Endre tekintete a tányérjára volt szegezve, nem láthatta a Klári szeme villa­nását. S mivel ugyanebben a pillanatban le­esett a kése, — véletlenül-e, vagy akarattal ? — gyorsan utána kellett hajolnia, így aztán a kezét is kénytelen volt elkapni a felesége keze alól. S mivel hideg volt a pezsgő, a­miből hirtelen lehörpintett egy fél pohárra valót, a hangja is kissé rekedten hangzott: — Én nem megyek veled. Itthon ma­radok. — Endre ! Az asszony hangjában most se volt szemre­hányás, inkább könyörgés. —­ Én itthon maradok ! — mondta Bartos Endre másodszor is. Most már még szilárdabb hangon. — Mért ? — Istenem, mit feleljek erre a kérdésre ? Nem mondhatom, hogy sok a dolgom, mert nincsen semmi dolgom. Azt se mondhatom, hogy valami fontos dologgal foglalkozom, mert semmivel se foglalkozom. Azért nem megyek, mert nincsen kedvem. Otthonülő medve va­gyok én, csak rontanám a vidám társaság hangulatát. Az asszony most már hidegen felelt : — De remélem, belátod, hogy nekem el kell utaznom! — Persze hogy belátom! Hogyne lát­nám be , Te menj és mulass jól. De engem hagyjatok békében. — Meg fogom kérni édesapámat, hogy kisérjen el. Már holnap írok neki levelet. És Binder Fannika is el fog kisérni. Ő lesz a titkárom, itthon is, külföldön is. És doktor úr is velem jön. Szükségem lesz rá, hogy asszisztáljon. Adonis doktor sietett a válaszszal : — Velem kérdezés nélkül rendelkezhetik. Most felém fordult Veres Klárika : — S mindenek fölött magát kérem, ked­ves Karácsony, hogy tartson velem. Magára lesz legnagyobb szükségem. Maga fog meg­őrizni attól, h­ogy a riporterek megrohanja­nak, hogy minden pillanatomat elrabolják, hogy minden lépésemről f­őre és utólag be­számoljak nekik. S maga is fog helyettem leve­lezni. Ugy­e megteszi, kedves barátom? Néhány perczig csöndesen néztem magam elé. S csak nagysokára tudtam kinyögni, aka­dozva : — Igazán nagyon sajnálom. Végtelenül sajnálom. De nem mehetek. Nekem is vannak kötelességeim ... — Oh, a szerkesztőjével majd elintézem a dolgot én. S különben is, magának jár sza­badság. Végre nagy elhatározás után kiböktem : — Nem mehetek. Ha Endre nem megy, nem megyek én se. Klárika ravasz mosolylyal Binder Fannika felé fordult: — Kedves titkárom, kiszolgáltatom önnek ezt az urat. Ezeket az ügyeket ezentúl magá­nak kell elintéznie. Fannika vérvörös lett. Milyen jól állt neki. Bartos Endre most megszólalt. Mintha jóvá akarná tenni előbbi darabosságát. — Ne legyen rá gondja, kedves Klárika. Ennek a fiúnak majd én beszélek a fejével. Csak bízza rám. Megígérem, hogy nem fog hiányozni a maga diadalmenetéből. Egészen barátságosra fordult a hangulat. Majdnem vidámak lettünk mindannyian , vígan csevegtünk és még vigabban ittuk a pezsgőt. Alig vettük észre, s éjfél lett. Veres Klárika asztalt bontott. A kis Binder kisasszonyt a szobalány fedezete alatt haza­­küldötte a kocsiján a Király-utczába, Adonis doktor búcsúzott, s én csak arra vártam, hogy az első asszisztens úr kitegye a lábát, hogy szintén útra készüljek. — Hohó ! — kiáltott rám Endre — te itt maradsz. Klárikát aludni küldjük, s te még elkvaterkázol velem. Úgy is megígértem Klá­rikának, hogy még beszélek a fejeddel. AZ ÚJSÁG Péntek, 1913. május 16. BELFÖLD.­ ­ A határrendőrség. Zágrábból jelentik. A horvát báni kormány rendeletet bocsátott ki, a­melynek értelmében a már felállított két határ­rendőrségen kívül susaki székhelylyel egy harmadik határrendőrség allítatik fel. Ezenkívül határrend­őrségi szakaszokat állítanak fel Czirkvenicza, Zengg, Novi és Carlopago helységekben.­­ Nyírbátor és Jolsva. Vadász Lipót igazság­ügyi államtitkár lemondott nyírbátori képviselői mandátumáról, hogy mint államtitkár új választás alá vesse magát. Hrabovszky Guidó volt független­ségi képviselő fellépett ellene Justh-párti jelölt­nek. A választás június 2-ikán lesz . Megyery Géza nyugalmazott kúriai biró a választási elnök. Kubinyi Géza képviselőnek főispánná való ki­­neveztetésekor pedig a jolsvai mandátum üresedik meg; erre valószínűleg Benedek Sándor közoktatás­­ügyi államtitkárt fogja a munkapárt jelölni.­­ Ügyvédek az igazságügy miniszternél. A kecskeméti ügyvédi kamara küldöttsége tisztel­gett ma Balogh Jenő dr. igazságügyminiszternél és előterjesztette az 1912. évi működéséről szóló jelentését. A küldöttséget Angyal Vidor dr. ka­marai elnök vezette, a deputáczió tagjai voltak: Kecskeméti Lajos dr. titkár, Kiss Kálmán dr. ügyész és Szabó Iván dr. A jelentés nagy elismerés­sel emlékezik meg a miniszternek a büntetőjog és a bűnvádi eljárás terén kifejtett nagysikerű működéséről, kivált a gyermekvédelem kérdésé­ben alkotott törvényről, a­melylyel minden európai törvényhozást megelőztünk. A kamara megelége­déssel fogadja azt, hogy a magánjogi törvény­

Next