Az Ujság, 1913. május/2 (11. évfolyam, 116-129. szám)

1913-05-16 / 116. szám

Budapest, 1913. XL évfolyam, 116. szám. Péntek, május 16. Előfizetési árak: »évre-------28 k. — & Félévre____ _ 14 » , Negyedévre _ 7 » — » Egy hóra------- 2 » 40 » [ Egyes szám ára helyben 1 és vidéken 10 fillér.Ú­JSÁG SZERKESZTŐSÉG:­T" Budapest, Rákóczi-út 54. Út Telefon: József 13—35. , KIADÓHIVATAL 11 Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon: József 18—26 és 13—SS. Meg­jelen hétfő kivételéve!­l minden nap. M innap után las 9 ROVÁS. Stürgkh­ol úr vagy tegnap hibázta el a dolgot, mikor lelkendezve fontos külpolitikai nyilatkozatokat jelentett be mára, vagy ma hibázták el a dolgot a miniszteri konferenczia összes részesei, mikor az osztrák miniszter­­elnök nyilatkozatait lefújták. A két momen­tumból aligha lehet mást következtetni, mint hogy tegnap még tele volt a külpolitikai ég­bőgőkkel, mára azonban lepotyogtak. Mi is történhetett, hogy a tartalékosok hazabocsá­tásának abszolút ténye is visszacsinálódott ? A bolgárok és szerbek között kerül már kenyér­­törésre a dolog ! Vagy a török béke ügye áll ismét rosszul ? Avagy Szkutari és Albánia körül nem úgy van minden, mint tegnap hitték ? Erről senki sem tehet, de az osztrák miniszterelnök feltűnő műsorváltozásával in­formálni a közvéleményt a tények elhallgatása mellett : bizony nem éppen megnyugtató és politikus módja a felvilágosításnak. * Egyre olvassuk, hogy rosszakaratú uszí­tók, a fok a fúziós mozgalmat a vezérek ellen irányulónak hegyezik ki. Magunk is meg­tettük, s szeretnénk nem rosszakaratuak lenni. Hát hogy csináljuk ezt ? A szervezkedést a vezérek előtt titkolják. Péter és Pál tudtak róla,­a vezérek r­ém. Aztán , míg­­a vezérekre bízták a dolgot, sehogy sem ment. Hogy most megint a vezérekre bízzák, megint nem megy. Mindnyájan látják, hogy a vezérek nem igen akaródznak egyesülni, ők pedig akarnak. Hát nagyon szeretnék ezeket a momentumokat a vezérek iránt való nagy bizalomnak magya­rázni, de nem értünk hozzá. Ugyan tanítsanak ki erre, s szépen meg fogjuk köszönni. * Egész klubok nekirohannak az osztrák miniszterelnöknek a Kánia külügyi sajtófőnök kitüntetése miatt. Elhülünk. Olyan népszerűt­len ember Kánia Bécsben ? Pedig a társaság­nak igen kedvelt tagja. Vagy olyan rosszul vezette a sajtóügyeket ? Csodálnék, hiszen azért lépett elődje helyébe, mert jól vezette. Hát mi a baj itt ? Alighanem az, hogy ma­gyar. Sőt nemcsak magyar, hanem tud ma­gyarul is. Sőt nemcsak tud magyarul, hanem működése keretében a magyar sajtót is el­ismerte valakinek, s a magyar közvéleményt is beleszámította a monarchia közvéleményébe. Hát értjük, ha az osztrákok ilyen férfi ki­tüntetése ellen remonstrálnak. De nem értjük, hogy közvetetlenül mi köze, beleszólása lehe­tett volna ebbe az ügybe az osztrák miniszter­elnöknek, mikor a sérelmes Kária úr a kül­­ügyminiszter alá tartozik, s csak az tudja megítélni, hogy jól, vagy rosszul töltötte be feladatát. Mindig magasabbra. írta Kálnoki Izidor. — január 20. Megjött a levél, s a levélben a nagy öröm híre. Csakugyan Veres Klárika tanár kapta meg az idei Nobel-díjat. Senkit se lepett meg a nagy és gazdag kitüntetés. Már hónapokkal előre nem is volt más komoly jelölt senki. Az egész­­világsajtó arról czikkezett, hogy csakis a bacillus vitae felfedezője lehet az idei Nobel-díjas, s most megint róla ír a világ minden nagy lapja. Magam is belefújtam a nagy harsonába, s vagy tíz intervjút küldtem szét a külföldi nagy lapoknak. A férj mondta tollba mindet, Bar­­tos Endre. Nagyon jó és érdekes írások voltak. Egész kis expedícziót rendeztünk be a tanárnő klinikáján, s napestig írogatnak, cso­magolnak az irodai kisasszonyok. (Az egyik nagyon csinos és nagyon okos. Bizonyos Bin­der Fannika, egy király-utczai szabónak a lánya. Nagyon szívesen elbeszélgetek vele. Ezeket az adatokat is tőle kaptam.) Nos hát szétküld­öttünk képes lapok és nagynevű notabilitások számára, a­kik táv­iratban vagy levélben kérték, nyolczszázhet­ven arczképet. Mind a tanárnő sajátkezű aláírásá­val díszesen. Egyik kép szebb, mint a másik, csak némelyik fbissé pózos. A klinikáján is lefotografáltatta magát a tudós professzor­­asszony, a kórteremben is, a­mint beteget olt be, a laboratóriumban is, a­hogy górcsövi vizsgálatokat csinál. Némelyik képén egy csomó rendjel van a mellén, másikon az Íróasztala előtt ül, mély gondolatokba merülve. Életrajzi adatokat is küldtünk bőségesen. Még Japánból is kértek és Délafri­kából. És Ada-Kaleh török szó és magyarul éppen annyit jelent mint Szigetvár. Tö­rök erőd volt a Dunán, mint annyi má­s, de a hosszúlábú idő átlépett rajta. Való­sággal átlépett és ott felejtette. A mikor a török helyőrség az 1877-ik évi háború­ban­­ír nehogy elvágják és elfogják — ezt a maroknyi kis szigetet elhagyta,­­valamit tenni kellett vele. Ha mink meg czikkeket is küldözgettünk a lapo­knak. Több­nyire a tanárnő székfoglalójának a kivonatát. Ezt is az ura írta. Nagyon szép czikk. Fel­tűnést fog kelteni az egész világon. Autogrammot Binder Fannika, valami nyolczezeret küldött szét. De ezekre ő maga írta Veres Klárika nevét. A doktornő egyenes utasítására megtanulta az aláírását, s ma már úgy tudja utánozni, hogy Veres Klárika maga se tudja, hogy melyik aláírás az eredeti, melyik az utánzat. Egy berlini vállalkozó meg rec­epteket rendelt. Régi, elhasznált rec­epteket, akár ezerszámra. Ötven márkát fizet darabjáért. Ő bizonyosan százért árulja. Hiába, a nagy dicsőség ma már olyas­valami, mint valami elsőrangú üzlet vagy vál­lalkozás. Egész hivatal kell hozzája. Sőt két hivatal kell hozzá , még sajtóosztály is szük­séges. Ma este nagy családi ünnep volt az új palotában. A Nobel-díj örömére. Hárman vol­tunk vendégek : az első asszisztens úr, Adonis doktor, aztán én, a sajtóosztály főnöke, és Binder kisasszony­, az irodafőnök. Azt hiszem, Binder kisasszonyt- az én kedvemért hívta meg a háziasszony-, de utóbb mégis az asz­­szisztens urat ültette melléje, a­ki olyan buz­gón udvarolhatott a kis­lánynak, mintha fel­sőbb rendeletre tette volna. Nagyon jó vacsorát ettünk, s pezsgőt ittunk,­ sok pezsgőt. A beszélgetés nehézkesen ment, mert a házigazda a rendesnél is szó­­talanabb volt. Csak Nobel-díj, Nobel-díj és Nobel-díj járta. Vámos Elmr, azaz Adonis doktor tósztot ír, mondott a háziasszonyra és a Nobel-díjra vegyest. Ki nem állhatom ezt az Adonis doktort. A vacsora vége felé Veres Klárika el- Romantika, nem száll jut, akkor megszállja az orosz, a román, a szerb, vagy éppen a bolgár. Tehát a mi legfőbb hadvezérünk, a ki­rály, megszállotta egy maroknyi kato­nával. Igazán nevetséges tehát az­t látni és hallani, hogy becses ellenségeink milyen nemzetközi jogi pléhmennydörgést ren­deznek most ellenünk, a­mikor ezt a harminc­hat esztendős »tényleges álla­potot« végleg rendeztük és ezt a sols zöld szigetet oda csatoltuk, a­hová való M­gyarországhoz, ott is Krassó-Szörén v­ármegyéhez. Hát ugyan Anglia nem azért »vette el« Egyiptomot, hogy más el ne vegye. Hát ugyan Francziaország nem azért vette el Algírt, Oránt, Tu­niszt, Marokkót, hogy más el ne vegye. És Olaszország Tripoliszt. Micsoda gye­rekjáték ez a mi kis csekélyke annexiónk azokhoz a nagy zsebrevágásokhoz ké­pest. És milyen kaczajra érdemes bo­londság volna most, ha e miatt a sos nemzetközi romantika miatt minket a londoni konferenczián bevádolnának. Hát nekünk is el kellett vennünk ezt a kis zöld szigetet, omladozó régi erődjével és néhány száz muzulmánjával együtt, hogy más, el ne vegye. Csakhogy ez a kis nemzetközi jogcsinálás olyan édes és kedves semmiség azokhoz a nagy­­nagy területrablásokhoz képest, a­mit éppen azok csináltak, a­kik most az orrukat tintorgatják. Olyan édes kis gyar­­m­atszerzési romantika az, hogy magunk is jót nevetünk rajta, mondotta a terveit. Hogy miket akar csi­nálni a legközelebbi jövőben : —­ Azt hiszem, úgy a­hogy most együtt vagyunk, öten, útra­ kelünk a jövő hónap­­elején. Hat hétig legalább uton leszünk,­­ re­mélhetőleg gyönyörű dolgokat fogunk látni és tapasztalni. A váratlan beszédre a férj csak annyit mondott: — Hm! Binder Fannikának felragyogott a szeme, s felkiáltott : — Istenem ! A szép doktor­ áradozni kezdett : — Boldog leszek, ha mint holdja kísér­hetem időszakunk legragyogóbb csillagát. Én meg egyszerűen megkérdeztem : — Hová szándékozik utazni, asszonyom ? Semmiféle ígéretet nem tettem arra nézve, hogy megyek-e, vagy nem, bár Binder kis­asszony nagyon biztatott a nézésével. — Azt ugyan nem nehéz kitalálni — fe­lelt Veres Klárika nyugodtan. — Az első utunk Stockholmba visz, a­hol személyesen akarom a Nobel-díjat felvenni. Az összeg is megéri, a dicsőség nem kevésbé. Ezek a Nobel-ünnepek igen ragyogóak szoktak lenni. Hogy azutánra mit­ tervezek, azt magának kell legjobban tudnia, kedves barátom. Már egész sor czikket írt róla, hogy hány külföldi egyetem és tudo­mányos intézet hívott meg előadások tartására. S én jóformán mindnek igennel válaszoltam. Ezeket az ígéreteket valamikor be kell vál­tani, s ez azért is könnyű dolog, mert odakünn nem a tudomány szent nevében kérik ezeket az előadásokat, hanem fejedelmileg meg is fizetik. — E mellett nem szabad a dicsőségről és kitüntetésekről se megfeledkezni — tette hozzá Lapunk mai száma 28 oldal.

Next