Az Ujság, 1913. november/1 (11. évfolyam, 260-271. szám)
1913-11-01 / 260. szám
Szombat, 1918. november 1. AZ UJSACI Tö rvényi&Y&$lai a sajtóról. Irta Dolsschall Alfréd dr. tudományegyetemi tanár. III. Sajtóviszonyaink gyökeres megjavulására, a rohamosan haladó betegségi folyamatnak megállítására első soron és biztató alapossággal csakis maga a sajtó képes és hivatott. Való, hogy erre a hivatottságra mindmáig nem képesítették abban a mértékben, mely nélkül tisztét kellő erélylyel és hatalommal teljesítenie nem sikerülhet. Mégsem menthetők fel a sajtónak komoly és tiszteletreméltó munkásai a szemrehányás alól, hogy abban a megszorított körzetben és azon szűk határok között is, melyekben a szelekció műveletét a hivatottak és a hívatlanok között társadalmi és szabad egyesülési uton eleddig is gyakorolhatták, azt nem foganatosították azzal az óvatossággal és körültekintéssel, melyet az újságírói foglalkozás értelmi és erkölcsi integritásának lehető biztosítására alkalmazni kellett vala. Mint a közéletnek előkelő, nagyhatalmú tényezői, kik nem egyszer teljes joggal ítélő esküdtszékük elé szólítják a legnagyobb hatalmasságokat, verdiktet mondanak élők és halottak felett, nem mindig válogatva rostálják meg testületeik tagjait. Tűrik és közreműködnek abban, hogy Magyarországban ma legszabadabb, legkevésbé szellemi és olykor erkölcsi képesítéshez kötött foglalkozás az »újságírás«. Itt mindenki »újságíró«, akinek úgy tetszik, hogy az legyen. A komoly és tisztes sajtónak valódi, ihletett munkásai pedig éppenséggel nem feszélyezik kedvtelésében, alig ellenőrzik akár a publicisztika terén, akár azon kívül kifejtett tevékenység minőségétés jellegét. Ha pedig elszórtan megítélés tárgyává teszik, távolrólsem alkalmazzák a rigorozitásnak azt a mértékét, melyet pedig kifelé oly készségesen alkalmazásba venni szoktak. A törvényhozásnak feladata nem merülhet ki abban, hogy a kiadótól és a felelős szerkesztőtől hovatovább feddhetetlen előéletet, az előbbitől olykor vagyont is követel meg, — mint a javaslat részben kezdeményezi — neki általánosságban meg kell állapítania az újságírói értelmi és erkölcsi képesítés föltételeit is. Vele közhatósági kényszerrel meg kell alapoznia az újságírói hivatás és életpálya szellemi és erkölcsi alapjait. Annál a közéleti szerepnél fogva, melyet a publicisztika ma elfoglal és amely azt úgyszólván az állami szervezet integráns részévé avatta, tűrhetetlen állapot, hogy éppen az újságírás teljesen szabad, semmi néven nevezendő akár értelmi, akár erkölcsi kvalifikációhoz kötött foglalkozás legyen. Amikor nem csupán a jóformán teherhordó szolgálatra rendelt legalacsonyabb állami és helyhatósági tisztviselőktől, hanem a magánfoglalkozási ágakban is mind növekedőbb minősítést követelnek és a jelöltek között mind óvatosabb szelekcziót foganatosítanak, akkor a legtágabb értelemben vett nyilvános és közszolgálat , a hirlapírás és annak kultiválása uratlan terület, melyen mindenki hódíthat és uralkodhatik, ki arra saját felségiségéből vállalkozott. És holott még az utolsó falusi, valóban szegény legény viselkedése, hivatalbeli sáfárkodása is többé-kevésbé hatályos hatósági felügyelet és ellenőrzés alá esik, csak az újságírónak, ki nemcsak szakadatlanul figyeli az összes állami és társadalmi élet üterét, de annak lüktetését is éppen nem utolsó sorban szabályozza és irányát szabja, csak neki nincs köztekintélylyel és végrehajtó hatalommal felruházott fegyelmi hatósága. Itt, ezeken a pontokon kell a sajtóviszonyok rendezését elsősorban megragadni. Távolról sem gondolok az újságírásnak holmi modern közigazgatásítására és államosítására. A korzikai czézári »én újságjaim« éppen oly kevéssé alkalmasak a meghamisíthatatlan, eleven közszolgálatra, a hirlapirás való rendeltetésének betöltésére, amint hivatásuk magaslatáról letaszíttatnak az »én ügyészeim«. Mert pusztán testületi szervezkedés módján megvalósíthatatlan, egykönnyen visszaélésre és önkényre is vezethet : törvényhozásilag szabályozni kell az újságírói képesítés kérdését. Mégpedig a hírlapírói tevékenység minőségéhez viszonyítottan több fokozatban, csakúgy mint a közéleti tevékenységnek más ágazataiban szokás. Mégis annak kiindulásában, hogy az újság minden, még látszólag legjelentéktelenebb vonatkozásában is a köznek orgánuma, a közérdeknek csak úgy, mint a jogos magánérdeknek nemcsak kiszolgálója, de akárhányszor képviselője, irányítója és ura is : az alakszerű képesítés kezdőfokát is lehető magasra illik emelni- Hogy azután külön újságírói főiskolát szerveznek-e, vagy a nélkül gondoskodnak kötelező képesíttetés alkalmáról, ha várjon ezt az oktatásügyet az állam saját közvetlen kezelésébe fogadja-e, avagy az életre képes, arra közhatóságilag képesítendő újságírói önkormányzatnak engedi-e át , csupán csak árnyalatnak kérdése, amelynek megoldásánál túlnyomólag czélszerűségi szempontok adják meg a döntést. A hírlapírói hivatás hűséges és megbízható teljesítésének az értelmi és általános szellemi képesítés mellett egyenrangú föltétele az újságírás tisztességének és becsületességének kérlelhetetlen biztosítása. Mert lehetetlen és mégis tényleges helyzet, hogy éppen a magán- és a közerkölcsöknek minden tételes anyagi és eljárási szabálytól kötetlen czenzorai a szorosabb büntetőjogi és a törvényjavaslattól olykor a képtelenségig felfokozott ,magánjogi felelősségen innen sáfárkodásukban úgyszólván szuverének legyenek akkor is, ha a legsúlyosabb elbírálást igénylő erkölcsi hibákban és eltévelyedésekben megbotlottak. Sőt lehet, hogy az az egyetlen életelemük. Ameddig ebben a tekintetben intézményes biztosítékokat nem szerveznek, ameddig nem gondolnak vele, hogy az újságírás a kebelében burjánzó konkolyt a maga erejéből és emberségéből onnan kivethesse , mindaddig még az értelmi kvalifikáczió legideálisabb rendezése mellett is sajtóviszonyaink megjavítására gondolni sem lehet. Ismét távol áll tőlem a gondolat, hogy a hírlapírást és annak munkásait fegyelmi vonatkozásban állami, vagy egyéb közhatósági kényszerzubbonyba szorítsuk. Éppen ellenkezőleg. A legkiterjedtebb mértékkel megalapítandónak vélem a nemcsak jobbára malaszt nélkül való társadalmi, de testületi hatósági jelleggel és hatáskörrel felruházott újságírói önkormányzatot. Aminek mintájául szolgálhatna például az ügyvédi önkormányzat. Melynek életén belül az alapos kiválasztás progreszszusa annak összes vonatkozásaiban a kiválásra való kényszerítésig és a foglalkozástól való eltiltásig terjedő fegyelmi hatáskörrel az arra elsősorban hivatott autonóm testület által foganatba vétetnék. Magától értetvén, hogy itt, csakúgy mint amott, az önkormányzati határozatok közhatósági respektálást és szükség esetében végrehajtást igényelnének. A mint rak nem volt szabad az utczára kihallszania, mivel hogy ez ízmfetás számba ment volna, amely szót akkortájt alkotta meg Kuthy Lajos, a méltatlanul elfeledett magyar író. Hogy hát ki is volt ez a mi »fekete gyerekünk« ? Az Gábrielly Kálmán volt. Lelke tüzében gyorsan perzselődött el az ő fiatal élete. Ha megéri társai korát, magán szobrához járulnánk, ami egyébként nálunk, az olcsó dicsőség országában, nem jelent sokat. És padbeli ülő szomszédja valók egy biczegő, rőtszakállnak indult, gyors- és bőbeszédű ifjúnak. Bő volt a beszédje, mert — már akkor ! — a hatféle nyelvből tellett neki. Mert a legélénkebb gördüléssel pörgette a hazai magyaron s németen kivül az angol, franczia, arabus, török és perzsa szót. Az én szűzi lelkemet pedig Voltairenek »la Pucelle d’Orleans« czimü hőskölteményével mételyezte meg, amelyre aránytalan távolságban következett Paul de Kocknak, egyik hamiskás regénye : )La maison blanche«. Bajt is ért a poeseos tanára, sőt, Cserbay István. Gumitalpon loppal közeledett, finomra ápolt fehér pampuska kezével nyakon csípett, a könyvet kicsavarta görcsösen összeszorult ujjaimból és olvasá a czimet (magyar fonetikával persze) : i)La majzon blanchea. — Hát ez mi? — förmedt rám. — Ezt adom én fel tinektek Sallustiusból ? És miféle munka ez a majzon blanke ? — Franczia földrajzi munka — felelém vakmerőn. — Paul de Kock, a franczia »Institut Géographique« elnökének utazása a Fehértenger szigetei között. —Hosszadalmas utazás. Hogy alaposan azt fenyulmányozhassad, ebédre itt marasztallak. - - Aki pedig ebbe a földrajzi vállalatba döntött bele engem, Vámbéry Ármin vola, akit válaszom hallatára majd szétvetett a kaczagás. Egy szép napon az én vig csábítóm eltűnt, a piaristák házából, el Pestről, el Magyarhonból és Bernát Gazsi bácsi biztatására elutazott a csodás Keletre, a szamarkándi püspök udvarába, aki Gazsi bácsinak tudvalevőképen nagybátyja volt. Évek múltán, midőn Vámbéry neve már átszárnyalta a világnak mind az öt részét, utolsó óráiban súgta meg nekem vidám emlékezetű bátyám, Pompréy János: »Egy megnyugvással halok meg. Arról szereztem ugyanis tudomást, hogy Vámbéry barátunk nem volt túl Hamzabégen«. Ám hiszen azóta túljárt ő Tolnán-Baranyán, az óperenczián és egyéb ismeretlen országokon, az angolok örömére összeveszett a muszkával, fölfedezte a magyar faj igaz eredetét s több módon szerzett dicsőséget, vagyont és tartós barátságot szőtt a walesi herczeggel. Sorainkból még egy híresség vált ki : Dalmady Győző, a ki még akkor a semleges Viktor névről értett. Garajzáló idült haladókba fogaiva nagyot emelkedett szemeinkben. De még ezután is, hogy a honi történet vitézi csarnokából a természet élére, a szerelem rózsaberkeibe tért s az iskolai nyűgből felszabadult Eros ezuppanásainak édes muzsikáját műveié, teljes férfi-számba vettük. Tán most még inkább. Többen léptük át az V-ik, a rhetori classis küszöbét, hogy a halhatatlanok közé vegyüljünk, akiknek neveit emlegetni tiltja a tartozó szerénység. De még egy nevet bigyesztek ide. Ez a Géczy Pista. Nagytestű, nagyehető, folyton majszoló, hol mézes pattogatott kukoriczát, hol czukros mandulát. Lévén az ő bácsija a Szervita-téren a Gerbeaud-Kugleri élvezetek nagytrafikánsa, a híres Fischer bácsi.. aki a Podmaniczky Frigyes báró regényeiben annyit szerepel. Ez a Pista gyerek arról volt nevezetes, hogy amennyiszer szabad volt , háromszor bukott meg egymásután. Csenibay,főtisztelendő páterünk mint említem, a költészet professora volt. Ami annál inkább tűnhetett fel, mivel még sag magyarul se nen tuta, a honi poézisben ezzel a kettős hexaméterével foglalt helyet : Ön tudomány, tudomány, tudomány, tereid törekedni Az különös nagy jó, megszerzeni, el ne mulaszd te. Hát,a Pista elmulasztotta. A tanár arra példálózván, Gábrielly egy oldalvágással azt értete meg velünk, hogy a poeseás tanára anynyira van a költészettől, mint Privigye Athénhez. Midőn a calculusok meghallgatása végett az osztályban megjelent az ifjúság, a mi főtisztelendőnk, mint gyakorolt distichonista, felszólita a fiúkat, improvizált verset mondjon mindegyikünk : hexametert, ódát, adonicust, már amint a kevény poétának kedve tartja. Aki ahogyan tudta, úgy l’ujta. Legutoljára maradt Géczy Pista — aki ezúttal esett harmadszor teréziába. Mindnyájan lestük, mi lesz a Pista verse. Nem is maradt el. Felgömbölyödve a helyéből, így szól: — Főtisztelendő uram, én mást nem adhatok elő, de egy pentamert kidrukkolok mégis. — Halljuk hát Géczy Pistát! — zúgott a kar nagy nevetve. Pista, kibüllesztve széles hasát, a tanár felé fordulva s ujjait a skandálásra kimerevitve, igy deklamált : Cserbay itt hagylak — fityfiri — fityfiri— fütty. Az utolsó lábakat t. i. füttyszóval adta le. Magától értetődik, hogy ahhoz a három évhez, melyeket a piaristák gimnáziumában töltöttem el, sok tarka emlékem fűződik még, de . . . az én boldog múltamnak ebbe a töredékeibe belevágott a csákány és hull alá a törmelék, s felkavargó pora vastag rétegben omlik reá ifjúi koromra. De — biztat a költő —és a romokból uj élet fakad.» 3