Az Ujság, 1913. december (11. évfolyam, 299-309. szám)

1913-12-18 / 299. szám

-­ ből ismerünk. Az osztrák-magyar mon­archia ellen irányult e hangulat és irá­nyult az egyezmények éle. Emlékükbe idézzük a most oly fele­dékenyen kritizáló delegátusoknak, hogy a­mikor a több mint harmadfélszáz mil­lióba került annexiós hadikészülődésünk meghátrálásra bírta Szerbiát, igen mér­tékadó orosz helyről hangzott el epilógus gyanánt, hogy »a bosztot hidegre teszik pár évre«. Már akkor érezhető volt a balkán szövetség előszele, s mi már akkor egész nyíltan rámutattunk nemcsak az annexió fölötte problematikus értékére, de főleg azokra a veszedelmekre, a­melye­ket, mint prec­edens, ki fog váltani a török birodalom felbomlási proc­esszusá­­nak előmozdítására. S épp oly őszintén rámutattunk azokra a politikai és gazda­sági következményekre, a­miket a balkán népek, főleg a szerbek harag- és boszú­­érzete vont maga után. Ha mindezt emlékükbe idézik a most oly hangos delegátusok, micsoda hipokrí­­zis kell ahhoz, hogy a monarchia külügyi vezetőjének most utólag szemére hány­ják annak az ellenszenvnek, sőt gyűlölet­nek a megnyilatkozásait, a­melyet az ő annexiós politikájuk váltott ki ? Hol van a legelemibb igazságérzet kritikájukban, a­mikor a balkán népek érzékenységének respektálását követelik a háború kezde­tére visszamenőleg, holott ezt az érzé­kenységet a legsúlyosabban, szinte repa­­rálhatlanul sértette meg az ő annexiós politikájuk ? Az annexiós bizottság előadóját szó­laltatják meg most a monarchia külpoli­tikájáról Aehrenthal idejében. S az egy­kori előadó nem habozik nyíltan be­ismerni, hogy Aehrenthal a legsúlyo­sabb időkben, éppen a monarchia külügyi politikája keretében, a magyar kormány­ban, a magyar parlamentben és a koali-A restauráczió előtt a völgy felé néző két rengeteg torony között tizenkét apostol szobra büszkélkedett. Rettenetes arányikban voltak faragva, mikor egynek-egynek a lábá­hoz felkúsztunk, szinte szédültünk a nagyságá­tól. A restauráczió persze kimondotta ezekre is a szentencziát. Le kell őket szedni. De hogyan t­artózatos költségbe fog az kerülni. Csak az apparátus, a­melyet fel kell hozzá állítani, ezrekbe kerül. Ha másképpen nem megy, gondolták a mesteremberek, le kell őket löködni onnan. A romjaikat majd eltakarítják. De a jószívü püspök nem akarta szente­síteni ezt a barbár ítéletet. Menjetek el elébb a diocesis falvaiba, hirdessétek ki, hogy a­melyik község apostolt akar, kaphat. De érte kell jönni. Állítólag Hosszúhetényben visszhangra is talált a szó. Be is fogtak egy hosszú szekérbe és beállítanak vala Pécs városába, hogy hoz­nának onnan apostolt. Odahajt a derék magyar a dóm elé s kérdi, hogy hol van az ő apostola ? Mutatják neki ott fönt, az felhők szom­szédságában. — Hogy kapom én azt le onnan ? Mondják neki, hogy érte kell menni. Az én magyarom hátratolja a kalapját, megvakarja a fejét, tiszteletlenül nyilatkozik az apostolról és elhajtat, úgy nyargalt, mintha lopott volna vala­mit. Attól félt, hogy a szarván fogják s levétetik vele a kőkolosszust. Pedig akkor gyűlt volna meg a baja, ha csakugyan szekérre kelletik raknia az apostolt ! Aztán mégis csak leszedték a csodálatos szobrokat, jelenleg a papnevelő intézet kertjét diszítik. Egyszer fölkerestem egy ott lakó barátomat, s az alkonyat félhomályában való­sággal meghűlt a vérem, mikor a tizenkét szióhoz tartozó összes pártokban legerő­sebb támaszát bírta. Még azt is hangoz­tatja, hogy a koalícziós kormány az egész külügyi akc­ióra s a diplomácziai kam­pányra közvetlen befolyást gyakorolt. Nem azt bizonyítja-e ez, hogy az annexiós politikáért, tehát annak minden követ­kezményéért is éppen a koalícziót terheli a legnagyobb felelősség ? Vagy tán nem látták előre, a szerb izgalom és hadi­készülődés daczára, hogy az annexióval magunk ellen haragítjuk az egész Bal­kánt, elrontjuk viszonyunkat Oroszor­szággal és prec­edenst teremtünk a török birodalom feldarabolására ? Berchtold­­nak szemére hányják a status quo elmé­letét,­ a bolgár-román konfliktus idején tanúsított politikáját, a bukaresti béke revíziójának jelszavát, — csupa oly dol­gokat, a­miknek visszájára fordu hsát most, utólag nagyszerűen lehet előre­jósolni és előrelátáshiánynak bélyegezni ; de hogy a koalíczió vakon belement az annexióba, háború szélére sodorta a mon­archiát, száz milliókat költött a hadi­készülődésekre, maga ellen lazította a balkán népeket, boszura ingerelte Orosz­­o­szágot s megteremtette a most lezaj­lott balkán háború szükségszerű előz­ményeit, — ebben nem tudják felfedezni az előrelátáshiányt, a görbére fordult politikát, az elháríthatlan felelősséget és ódiumot mindazért, a­mi történt. A koalíc­iós külpolitikával indokolni a mai kritikát, utólag felfedezni a mai külpolitika hibáit, a­melyek az ő kül­politikájukban gyökereztek­, — ez a kri­tika méltó a koalícziós külpolitikához. Épp oly előrelátó, a­­milyen, őszinte. Mert bizony nem hiszszük el nekik, hogy az annexió az ő politikájuk, az ő akaratuk s az ő létesítményük volt. Egyszerűen be­adták a derekukat — mint guvernemen­­tális párt — a bécsi diktátumnak, mint apostol félelmes méretű szobrait pillantom meg a hátam mögött. Akkorában még fekete reverendát visel­tek a hetedik és nyolc­adik osztályt járó pap­növendékek. Sokan járták a mi klasszisunkat is. Hányan elköltöztek közülök az örökkévaló­ságba, s milyen kevesen maradtak itt. Alig van már közülök valaki. De még a római arcz­­élű, klasszikus latinságáról nevezetes Pozsgay József és Mohácsnak, a hősvértől pirosaknak, tudós apát plébánosa, Keseríts Ferencz, a­ki többet tudott görögül, mint az egész klasszis összevéve, élnek. De vagy harmincz-negyven esztendeje nem láttuk egymást. De hiszen rá­érünk. Van időnk elég. Ott áll a czisztercziek gimnáziuma, a­mely­ből annyi jeles ember került ki. Mikor én kis diák voltam, kaszárnya volt a mai iskola. Egy merész boltív kötötte össze a török mecset­ből lett templommal, s az alatt a boltív alatt kellett nekünk kis diákoknak elmenni szél­vihar idején is. Hányszor fújt vissza bennün­ket, s ugyancsak neki kellett szaladni a szél­rohamnak, hogy a vékonypénzű legények dia­dalmaskodjanak Aeolus fölött. A régi professzoraink sorra elhagytak bennünket. Egyetlen egy él, — az én kedves Ereky Alfonz barátom — annál több iskolatárs jár-kel a lejtős utczákon, a­melyek arról neve­zetesek, hogy ha záporeső esik, az utcza égjük feléről nem lehet átmenni a másikra. Tarpatak zuhog az utcza közepén. A régi magisztrátus ezen segítendő, csináltatott egy kerekeken járó hidat, a­melyet, mikor nyáron megdördül az ég és suhog a zápor, kékruhás városi hajdúk toltak ki átjárónak az utczai ár fölött. Nem tudom, tologatják-e még, de hogy szükség van rá, annyi bizonyos. Hát a sandervárak megvannak-e még ? Hogy ezek miféle csodabogarak, azt csak a pécsiek tudják. A tereken közkutak állottak , hogy beadták volna a derekukat Berehtoldnak, ha most ők lettek volna a kormányon. Végigcsináltak volna min­dent, a­mi történt, s úgy hirdették volna, mint a saját maguk bölcs, széles látókörű és mesés előrelátású politikáját. Mi bátran elmondhatjuk mindezeket a koalíc­iós külpolitika s a koalíc­iós kritika jellemzéséül, mert mi az ő kül­politikájukat sohasem taksáltuk többre, mint a­mily értékűnek bizonyult, s mivel mi már akkor hibáztattuk ezt a külpoli­tikát s előre megjósoltuk annak követ­kezményeit, a­mikor ők tüskén-bokron át követték Aehrenthalt. Nem a Berchtold politikáját akartuk ezzel igazolni, de a történeti hűség szempontjából megvitá­­gítani a koalícziós kritika őszinteségét és becsületességét. Nem mi, hanem az ese­­mények és a tör­téneti tények domborít­ják ki a kirívó ellentéteket s az eklatáns ellentmondásokat. AZ ÚJSÁG Csütörtök, 1913. deczember 18. BELFÖLD.­ ­ A közös hadügyminiszter a királynál, Bécs­ből táviratozzák . A király ma délelőtt egy óráig tartó kihallgatáson fogadta Krobatin közös had­ügyminisztert.­­ Tisza István gróf beszéde. Tisza István gróf miniszterelnök tegnapi képviselőházi beszédé­nek egyik pontja úgy került bele a sajtóba, mintha a miniszterelnök azt mondta volna, hogy az osztrák kormány közgazdasági kérdésekben velünk szemben sokszor túlmegy a kölcsönös lojalitás határain. A Bud. Tud. erre azt jelenti, hogy a gyorsírói feljegyzésekbe tévedés csúszhatott be, mert a miniszterelnök nem beszélt kölcsönös loja­litásról, hanem kölcsönös objektivitásról.­­ Andrássy Gyula gróf az aradi alkotm­ány­­párthoz, Aradról jelentik : Az aradi alkotmány­párt vasárnapi alakuló gyűléséről táviratilag üd­vözölte az országos párt elnökét, Andrássy Gyula grófot, ki erre a következő levélben válaszolt : Igen tisztelt elnök úr, nagy örömmel fogadtam az aradi alkotmánypárt megalakulásának hírét és nincs s a kút közepén mindig valami szentnek a szobra ékeskedett. Köröskörül kőfal, a­melybe csörgött a béretek tiszta vize. Az a kő­öv volt a sandervár. A szentek szobrait nem Canova faragta, én legalább sötétben csak reszketve mertem elmenni egyik-másik előtt, olyan ret­tenetes vola az ábrázatra. De azóta talán azok is mosolyra derültek. A régi kórház udvarán még ott áll a török mecset, karcsú minaretjével, úgy a­hogy a futó mozlimek otthagyták. A Puturluk tájé­kán török fürdőt találtak, meg római mozaikot hajdanán. A Tetye romjait még festő nem örö­kítette meg, pedig a heidelbergi várkastély után a legszebb romok messze földön. A hegyről levezető út melletti malmokban húzták meg magukat a káptalan tagjai, mikor a törökök lettek úrrá a városon. Lassan ereszkedem le a hegyről s végig­megyek az ismerős utczákon, melyeket gyerek­­lábbal tapostam valaha. Ott áll a Mária-utczá­­ban a Mailáth-palota, melynek sarkán Madonna­kép mosolygott ránk, kalapot emelve tiszteltük hajnalonta, mikor a budai városiak a csen­­getyű szavára templomba indultak. Az utcza végén a régi színház, a­hol először láttam belülről a festett világot, s a­melynek direktora nem kisebb ember volt valamikor, mint Lend­­vay Márton, meg Szigeti Imre, s játszottak benne Prielle Kornélia, Tamási­ és Füredi. Nagy generáczió jelesei vésték nevüket az Oertzen-ház falába. Azon a színpadon léptem föl magam is először. És mikor egy nyáron Egressy Ákos telepedett bele társulatával, Gabányi Árpád, meg Kazaliczky, Szacsvayné és Jászai Mari avatták föl szimpla deszkáit. Egyik kollégánk — nem nevezem meg, nyu­godjék békével — az Anna-utcza égyük kertre néző szobácskájában lakott s szerepmásolga­­tásokkal toldotta sovány kenyerét. Ennivalóra kevés jutott, ki-kinyult hát a kertbe, melynek

Next