Az Ujság, 1913. január (11. évfolyam, 1-13. szám)
1913-01-01 / 1. szám
, az agitációs téma a közvéleményben ketyegtelenül nyert. Arra törekedtek, hogy a mi minus az ellenzéki követelésekkel szemben mutatkozik, ne legyen egyszersmind minus az ő népszerűségükben és hatalmi pozícióikban. Ezért is, no meg felelősségérzésükben is az általános demokratikus népszerűségi motívum mellé megszólaltatták a nemzeti és középosztálybeli érdeket is, s nem lehet tőlük rossz néven venni, hogy ami árkot nekik az ellenzék ásott, abba nem hajlandók egyszerűen belepottyanni. Már most itt van ez a javaslat, melyről a legkülönbözőbb nézetek megegyeznek abban, hogy a jelszótól, melyet mindkét fél respektált, — az egyik portálja, a másik tisztelte — ugyancsak távol esik. Nem egyenlő, nem titkos, sőt nem is általános. Nem áttekinthető, nem egységes, nem egyszerű, az élet nehezen asszimilálja, s inkább arra alkalmas, hogy elintézett akta, mint megoldott probléma legyen. De éppen ennél a struktúránál fogva nem látjuk benne azt a föltétlenül bomlasztó elemet, aminek föltüntetik, s aminek az első reagálások után tényleg mutatkozik is. Elolvasván az indokolást, úgy találjuk, hogy a gondolkodás, mely ezt a javaslatot produkálta, sokkal liberálisabb, mint maga a javaslat. Nincs az indokolásban megnyilatkozó kormányszempont között egyetlen egy sem, mely ellentmondana egy sokkal tágabb körű választójognak, s így kizárná akár az egésznek renoválását, liberalizálását. Mindenütt megvan a jogkiterjesztésnek a vítusa, s mindenütt megnyilatkozik az érzés, hogy a megszorításokat nem akarta, hanem kénytelen volt velük. A javaslat és az azt megalkotó szándék között akkora ar van, hogy annak az áthidalása éppúgy kielégítheti az elégedetleneket, mint voltaképpen magát a kormányt, melynek egyetlen bevallott szempontjáról sem kell lemondania, mikor kielégíti azokat, akiknek a javaslat elfogadása ma elvileg lehetetlen. S ezzel megokoltuk azt is, hogy miért nem hiszünk sem a kormánynak, amikor ebben a javaslatában akarja választójogi politikáját kiizerítettnek elhitetni, sem a kormánypárti vajúdásban, melyben az ellenzék a kormányvég kezdetét üdvözli. Itt sem találunk sehol olyan őszinteséget, melynek alapján hihetnék, hogy amikor valaki választójogot emleget és annak konzekvenciáit, valóban választójogot ért alatta. Az ellenzék a kordonon kívül elégedetten nézi és várja, hogy Koszóló munkáját majd elvégzi az ő ellenfele. Bent a munkapártban pedig csak nagyon természetesnek tartjuk, ha ellenzék híján maguk csinálnak ellenzéket, s egészében ez a párt csak hasznát látja, kimutatván, hogy mégsem olyan függő, mindent helyeslő bérenez-csapat, mint az eddigiek után az ellenzék állandóan és ellenpróba nélkül exponálhatta. Ezen a javaslaton még sokat fognak fúrni és faragni, s mivel ezt biztosra veszszük, nincs semmi okunk a mostani formájánál és tartalmánál fakciózusan megállani, s mint annyi más kipróbált esetben, most is mondjuk: várjuk a végét, főzzék leleplezésekkel, így kerülhet az ember legkönnyebben színre. A kezdő siheder gyenge lelke idegenkedik ilyen eszközöktől. Felvilágosítják: — Vége a jó időknek, mikor a szerző benyújtotta a darabját, megbírálták, és vagy elfogadták, vagy visszaadták. Ez még a jó öreg Szigligeti korában megjárta. Az asztal végéről közbevág egy éles hang : — Ki is volt az a Szigligeti! A vélemények eltérők. — Egy előkelő idegen. Csiky korában élt — szól az egyik. — Tóth Edével volt egyivású — mond a másik. — Ne beszéljünk vízözön előtti időkről — könyörög egy harmadik. És megnyilatkozik az asztalvélemény: — Úgy van, ifjú barátom, ez a vízözön előtt volt így divatban. Azóta a viszonyok bonyolultak lettek, ami akkor egyszerű volt, az ma sokféleség. Színházak, írók elszaporodtak ! Magyarország bevonult Európába. A patriarkális korszaknak vége. Küzdelem a létért, amit magyarul úgy írnak körül, hogy a ki birja, marja. A tanácsok csőstül szakadnak nyakába. — Járd ki magadnak ! — Erőszakold ki ! — Csak egyre ne számíts, hogy meg tudják bírálni. S egyik tagja, az asztalnak, a ki mindig szeret eredeti véleményeket kirepüted, igy egészíti ki a fönnebbit: — Egyetlen egy csalhatatlan bíráló volt a világ teremtése óta : a Moliére szakácsnéja. A kinek nevezett tehetséges franczia író fel szokta olvasni a darabjait, mert jó kritikusnak tartotta. Sajnos, a, derék szakácsnő családjának magva szakadt, főző és bírálórecipéi elvesztek. Ez volt az utolsó drámabíráló. És megindul a társalgás a drámaírói pálya rémeseteiről és rablótörténeteiről. Első fejezet : az igazgatók szamarak. Ha jobban tetszik , hülyék. A név nem teszi. Világos példák: »A kaméliás hölgy«! Dumastól évekig vándorolt kézről-kézre. Egyik igazgató se merte előadni. Nem volt hozzá fidnóziája. Féltek, hogy megbukik. Az asztal körül gúnyos kör- és barkaczaj az igazgatók tiszteletére. — Hát azt tudjátok, hogy a Burg-színház Wilbrandt igazgatása alatt nem fogadta el »Nórá«-t ? — Hoch Wilbrandt! Hipp, hipp, hurrá! Egy elkésett »éljen« zárta be az ovácziót. A szerző hazamegy és odavágja magát pamlagára, hogy csak úgy recseg belé ! Három szivart leharap, meg eldob. Rágyújtana a negyedikre, de már nincs, kénytelen az eldobottakat a földről fölszedni. Ami legkevésbé sem járul hangulatának emeléséhez. Hát ezért irta meg darabját ? Ezért pazarolt annyi időt, amit elbilliárdozhatott, vagy’ elalsózhatott volna ? Érdemes magyar írónak lenni ? Ha neve volna, hja, akkor szívesen látnák, de jaj a névteleneknek ! A külső ajtón dörömbölnek ... Szemtelenség ! . . . De igaz ! a villamos csengetye elromlott, illetőleg ő maga vágta el a vezetéket, mialatt darabját írta ... hogy ne háborgassák ... Most már kész a darab . . . nem dolgozik, nem háborgatják .. . Jöhet akárki... — Ki az ? 3-... rt -T Én vagyok, Dani J. - -Bebocsátja az öreg Danit, aki titkár abban a minisztériumban, melyben ő, »a szerző« tiszteletbeli segédfogalmazó. Egy osztályban szolgálnak. S bár nagy a korkülönbség köztük (Dani meghaladta a négy X-et), összehozta a közös nyomorúság. Dani is drámaíró és szintén még csak titkos ... Neki sem adták elő darabját soha, pedig már (uram bocsá’!) harminczat itt... Húsz darabjának teteme hever a különböző színházak porondjain ... Ave Caesar, morituri te salutant. De harmincnegyedik darabjánál kifogott rajtuk . . . Egy igazgató elfogadta ... El kellett fogadniaz önfentartási ösztönből... Agyott kilincselte. Annyit járt a nyakára, hogy a kérlelhetlen igazgató utoljára is beadta a kulcsot és derekát. .. Elfogadta ma éppen három éve .. . de nem adta elő . . . a mai szent napig! Pokoli leleményességgel halogatja, anélkül hogy reményétől megfosztaná. Dani azóta öröm és bánat közt teng-leng. Ma aztán a pisztolyt mellének szegezte. Vagy — vagy! Vagy előadja az idén, a jó évadban márczius előtt, vagy bírságos szerződésben biztosítja, hogy őszszel előveszi októberben .. . Tertium non datur ! Erre az igazgatónak szint kellett vallania, egy szint, hogy többé kétszínűnek ne lássék ... Vallott is ... de nűyet! . . . Megígérte (századszor), hogy előadja jövő októberben ... csak bírságot nem ígérhet... Dani el van végképp keseredve a korhadt kor és kivált a korhadt színigazgatók ellen. És keserű tapasztalatai zuhatagát rázuditja a szegény ifjúra. AZ UJSÁGASzerda, 1913. január 1. A középút politikája. — Alkalmi tudósítónktól. — Rajd kívül beavatott helyről kaptuk a következő informácziót : A keleti válságban az osztrák-magyar külügyi politikának nagy és nehéz utat kell megtennie : a türelmetlenkedőktől, akik a válság fejlődését túlságosan lassúnak tartják, az elégedetlenkedőkig, akik külügyi politikánkat túlságosan erélyesnek hiszik. Még nem értünk el azonban a válság végéig, talán még hosszú út vár reánk. Épp azért nem lesz haszontalan fáradság, ha az eddig elért ponton rövid pihenőt tartunk és mielőtt tovább mennénk, tisztába jutunk azzal, hogy mily módszer szerint irányítják Ausztria-Magyarország külpolitikáját a balkáni viszonyok teljes változásával szemben. Ezt tisztázni kell már azért is, hogy a hivatalos külügyi politikánk és a közvéleményünk között annyira szükséges kontaktus mennél tökéletesebb legyen. A türelmetlenkedőknek azt mondhatjuk, hogy a balkán háború következtében az elgondolható legsúlyosabb világtörténeti megrázkódtatások egyikét éltük át és így csak természetes, hogy jókora időre van szükség, hogy a viszonyok ismét egyensúlyozott helyzetbe jussanak. Még három hónap sem telt el a balkán háború kitörése óta. Ki hitte volna akkor, hogy ily hamar döntő eseményeket teremt és így fog végződni ? Általános volt az a vélemény, hogy Törökország ellentálló képessége megdönthetetlen. Ha Törökország nem bizonyult volna egész Európa megdöbbenésére csaknem védelemre tehetetlennek, akkor még ma is folyhatna a harc. Mivel pedig a nagyhatalmak természetesen semlegesek maradtak volna, még újév után sem lennénk annyira, mint ahogy ma vagyunk, amikor a békekövetek mégis együtt ülnek Londonban és amikor nem kell lemondanunk arról a reményről, hogy munkájukat eredményesen be is fejezik. Törökország gyengesége következtében már úgy is tetemesen megrövidült az az idő, amelyet más körülmények között a háború által felvetett számos bonyolult kérdés igényelt volna. A balkán államoknak, de különösen Szerbiának, kezdettől fogva felajánlott baráti politikánk pedig alkalmas volt arra, hogy megkönnyítse a fontos problémák egész sorának rendezését, ami szintén tetemes időnyereséget jelentett volna. Hogy Európa nem húzott elég hasznot ebből a lehetőségből, nem a mi hibánk, hanem a szerbek oktalan ellenségeskedésének és annak a jogosulatlan ellentállásnak a következménye, amelyet Oroszország és Francziaország részéről tapasztaltunk. Jogosulatlannak mondjuk ezt az ellentállást, mert hiszen végül ki i tűnt, hogy a londoni nagyköveti értekezleten e két hatalom is a mi álláspontunkra helyezkedett. Ha ezt már előbb és oly világosan megtették volna, hogy Szerbiában jókor be-, állhatott volna a kijózanodás, akkor Európát sok izgalomtól megkímélték volna. Miként történhetett azonban, hogy a hatalmaknak kezdetben mutatkozó ellentállása eltűnt és anélkül, hogy programmunkból, vagy érdekeinkből bármit is feláldoztunk volna, a legnagyobb háborús veszedelem megszűnt ? Ez a mi türelmes és várakozó politikánk látható eredménye, mely ellenfeleinknek időt adott a meggondolásra és magábaszállásra. Ha mi tényleg túlerélyes és agresszív eljárást folytat?-