Az Ujság, 1913. január (11. évfolyam, 14-27. szám)
1913-01-16 / 14. szám
2 Újság legutóbbi czikkeit olvasva, hogy én és az a remélhetőleg szépszámú újságolvasó (ahogy tetszik, nagy, vagy kis u betűvel), akinek nincs arra oka, hogy mindenáron dicsérjen, vagy semmivel se törődve gáncsoskodjék, megtaláltuk a magunk hazafias meggyőződésének megfelelő választójogi álláspontot. Nem mától fogva nézem a magyar politikát. Láttam akkoriban is, amikor a pártérdek még nem autóbuszon járt, legfeljebb delizsánszon. Magam is sok időn át vettem igénybe ezt az alkalmatosságot. Ma már úgy vagyok vele, mint a londoni forgalommal. A dolgom nem sietős, nem vegyülök a párthajszák forgatagába, megvárom a pártatlan »Stop«-ot. Most se vártam hiába. Azt hiszem, hogy ha az a felfogás, amelyet Az Újság a választójogi reform kérdésében megszólaltatott, erőbe kap és a döntést befolyásolhatja, a Lukácskormány választójogi javaslata alapján is sikerül a nagy kérdést nyugvópontra juttatni. Mert ez a lényeges ! Teljesen osztom Az Újság-naik azt a felfogását, hogy a választójog kereteinek kitágításánál nemcsak azzal kell a kormánynak törődnie, hogy néhány ezerrel több, vagy kevesebb választó felel-e meg a statisztikai indokolás számtételes igazságainak. Nem az a jó matematikus, aki logaritmusokkal kiszámítja a százezrek törvényeit, de megfeledkezik az egyszeregyről. A józan, észszerű kormányzásnak számolnia kell a közhangulattal is. Volt idő, amikor kartácscsal kellett szocziálpolitikát csinálni ott, ahol előbb csak kenyérre lett volna szükség. Szóval, a kormány választójogi javaslatát úgy és addig a határig kell módosítani, hogy az életbeléptetése a választójogi ellentét elett legalább jó Bartos Endre. A másodikat egy kortyra hajtotta le. A harmadik után maga mellé állította a hűtőt, s ő kezdett töltögetni. Nagy szorgalmat fejtett ki ez új működési téren. A harmadik üveg pezsgő után nehéz lett a Bartos Endre nyelve. S csodálatos módon most kezdett el beszédessé lenni. Máskor harapófogóval kellett belőle a szót kivenni, most dőlt belőle a beszéd, mint lyukas zsákból a köles. — Márkám, kedves Karácsony Márkám, én most sok mindenfélét fogok beszélni. Sok mindenfélét össze-vissza. Bolondokat és okosokat, igazakat és hazugokat. Te csak hallgass meg és ne szólj közbe. S amit beszélek, rögtön felejtsd el. Mintha sohase mondtam volna. Tudod ? — Értelek. — Úgy vedd, czimbora, hogy én itt magammal beszélgetek és magammal vitatkozom. Talán okosabb is volna, ha úgy végezném, de akkor mindenki bolondnak tartana. Sőt én magam is. S akkor inkább elhallgatnék. Azért el ne menj. Itt ne hagyj. — Nem megyek el. — Most ide hallgass, czimbora. S vedd tudomásul, hogy olyan ember még sohase volt a világon, amilyen én vagyok. Én vagyok a legszerencsésebb ember a világon, s egyúttal a legszerencsétlenebb is. Olyan feleség, mint az enyém, még sohase volt és sohase lesz. A legszebb asszony a világon az én Klárikám, s okos és jó, eszes és nagyszerű. Az egész világ bámulja, s az egész világ földig hajol előtte. — Ez igaz. — Olyan büszke vagyok rá, hogy majd megreped a mellem ! S akárhányszor szeretném, — talán most is, ebben a pillanatban — ha csúf volna és himlőhelyes, ha dadogó volna a nyelve és esetlen a járása, ha megmaradt volna ostoba, ügyetlen, tudatlan falusi libának, időre letompítsa. De hol van ez a határ ? Erre a kérdésre kérdéssel felelnék : kiknek a követelését lehet legteljesebben figyelembe venni úgy, hogy az eredmény a legkevesebb veszélyt jelenti az ország belső békéje szempontjából ? Szerintem azokét, akik a szabadelvű haladás szempontjából követelik a kormányjavaslat némely rendelkezéseinek módosítását. Az Újság nagyon helyesen mutatott rá arra, hogy én, a szatócsom, a fiskálisom és a Rákóczi-úti fehérnemű-boltos nem féltenék Magyarország jövőjét a Lukácsénál talán egy-kétszázezerrel korlátozottabb jogkiterjesztés esetén sem. De békét, nyugalmat akarunk . Bennem talán e mellett egy kis elvont hazafias gond is talál egy tenyérnyi helyet. Látom, hogy az ország elsenyved, tönkremegy, százfelé züllik, ha produktív kulturmunka és gazdasági erőkifejtés helyett a nagy politika rabolja el még egy pár esztendejét. Arról nem is szólva, hogy Törökország letörése óta a »beteg ember« szerepe még nincs újra kiosztva. A fiskálisom viszont nem tudja elviselni, hogy a nagy gazdasági nyomorúság még az expenznótákat is lenyomja. A szatócsom s a Rákóczi-uti fehérnemüs pedig a kirakatját s a vevőit félti. Minket tehát könnyebb megnyugtatni, természetesen bizonyos határig. De az a sok százezer kisember, akiket a választójog mindaddig, amíg meg nem ismerik, csábít és ingerel, csak akkor fog megnyugodni, ha valamit elért. A valami pedig mindig az, ami több az első ígéretnél. Ha Lukács László azzal a tudattal vézetett be a javaslatába egyes feltétlenül fentarthatatlan pontokat is, hogy a békétleneknek annak idején adhasson valamit, akkor jobb politikus, mint a. — Ezt már nem értem. — Még sokat nem fogsz megérteni, pajtás. De ha közbeszólsz, képen öntelek pezsgővel. Hej, pinczér, még egy üveg pezsgőt. Most veszem csak észre, hogy már fogytán a pezsgőnk. — A mi házasságunk, Móriczkám, a legszebb házasság a világon. Szeretjük egymást, becsüljük egymást, mindegyik sokat tart a másikról. S mégis, a legszerencsétlenebb házasság a mi házasságunk. Az asszonyt addig emeltem, toltam fölfelé, nagyítottam, amig fölém került és engem nyom le a nagyságával. Sziklát gördítettem a hegy tetejére, komám, s ez a szikla agyon fog engem nyomni. Karácsony Mór nem mert közbeszólni, csak köhögött. — Köhögsz, fiam. Majd holnap, vagy holnapután jöjj fel hozzánk. Kapsz egy-két injekcziót még. Nem fog megártani. A feleségem megcsinálja neked, mert szereti a nyilvánosság embereit. Istenem, ő is éppen így köhögött, szegény lélek. Most már nem köhög, hanem ragyog. Ugye zavarosan beszélek! Ne törődj vele. Nem szoktam inni. Ma iszom először életemben. S most el fogom neked mondani a mai nap történetét. Figyelsz rám ? — Figyelek. — Azért mondom, mert azt se bántam volna, ha nem figyelsz. Olyan voltam egész nap, mint egy bolond. Valami még maradt bennem a bolondságomból. Nem baj. Egyedül voltam az egész nagy kórházi lakásban. S vártam az asszonyt. S elképzeltem magamban, hogy milyen nagy dicsőség éri, s milyen nagy ünnepléseknek a középpontja. Tudod, az ilyesmi jól esik. De minél tovább késett, annál izgatottabb lettem. Szerettem volna lefutni, eléje sietni. De nem mertem, féltem, hogy nevetséges leszek. Karácsonykám, neked sejtelmed sincs róla, milyen furcsa egy ilyen magára hagyott, felhúzott idegű férfiember. A gyufát nem találtam meg, ami előttem feküdt vatámadói, akik kevesebbet hirdetnek, mint amennyit ők maguk adnának. Lukács László javaslatát — nem lévén vezérember — már ráértem elolvasni, s így nyugodt lelkiismerettel állapíthatom meg, hogy a javaslata feltétlenül alkalmas arra, hogy tárgyalási alap legyen. Nem bocsátkozom részletkérdések feszegetésébe. De azt látom, hogy Lukács javaslatának alapelve czéltudatosan érvényesül az aktív választójog jogczímeiben. Mint a javaslat indokolásában olvasom, ő a közéleti kötelességek megértésére képes, s így az alkotmányos jogok gyakorlására hivatott elemeket keresi. A mérték, amelylyel már, a magasabb értelmiség, az érettebb korral együtt járó józanabb életfelfogás és fokozott ítélőképesség, valamint az egyén némileg — minimálisan — megállapodott magánviszonyaiból következtethető megbízhatóság. Én és az a sok újságolvasó, akik jó magyarok tudunk lenni pártfanatizmus nélkül is, nem veszszük rossz néven, ha az első lépés, amelyet a jogok kiterjesztése felé teszünk, nem szabadítja rá az amúgy is lezüllött magyar politikára az iskolázatlan és minden egyéni és közéleti felelősségérzettel szemben immunis tömegek demagógiáját. De azt azután minden részlet gondos mérlegelésével igyekezzék a közvélemény tárgyilagos része kierőszakolni, hogy a javaslat végleges formájában minden olyan korlátozás, amely ebből a szempontból mellőzhető, elmaradjon. Viszont a szélső radikálisokkal szemben ne feledkezzünk meg azokról az erdélyi hazafiakról sem, akik a Királyhágón túlra magasabb czenzust követelnek. Ez a másik határvonal. Eddig sem mehetünk el, mert ez visszafejlesztés volna. De ez a követelés is mindenesetre arra int, hogy vegyük fontakól. Világosságot nem tudtam csinálni, pedig ott égett a kályhában a tűz. Szivarra nem tudtam gyújtani, pedig előttem volt a parázs. Megcsaltam magamat, hazudtam magamnak, hogy én most lemegyek szivart venni, vagy gyújtót szerezni, tudja Isten miért, de igazában azért akartam lesietni, hogy életbe kerüljek, hogy várjam, hogy egy pillanattal hamarább lássam meg ragyogó szépségében és büszkeségében. Te, az ember saját magának a legnagyobb ostobaságokat is elhiszi, ha el akarja hinni. Ezt nem gondolná senki, de én láttam. — Akarod, hogy szóljak a feleségednek, hogy miféle lelki állapotban vagy ? — Te ? Vagy más ? Mindenkinek megtiltom, aki él. Még az apámnak is megtiltanám, az öreg Bartoseknak, pedig gondolatban mindig megcsókolom a kezét, amikor látom. Valóságban az öreg úgy se engedné meg. — Mondd, kedves barátom, értelmes mondatokat beszélek én most neked ? Karácsony Mór a vállait vonogatta : — Oh igen. Nagyon értelmesen beszélsz. — Akkor hozass még pezsgőt. Sok pezsgőt hozass még, kedves barátom. Nem akarok értelmesen beszélni. Lassan-lassan üresebb és üresebb lett a lumpoló tanya. A czigányok is elmentek. Hajnalban már nem szabad muzsikálni nyilvánosan, még szordinóval sem. A pinezérek egy-egy sarokba húzódtak és gyors szundikálásokat végeztek. Négy-öt perczeseket. Elől, a kávéház elejében már a gázlámpákat is lecsavarták. Minek égjenek, amikor már a nap kezd felkelni. Bartos Endre, a szófukar, még mindig ontotta magából a szót : — Tiszteld az asszonyt, édes barátom, Karácsony Mór. A nő a legtiszteletreméltóbb valami a világon. Szeretnivaló, de azért ne emeld túlságos magasra. Ő már magától a fejed fölé emelkedik, ő már a természeténél AZ ÚJSÁG Csütörtök, 1913. január 18.