Az Ujság, 1913. február (11. évfolyam, 28-40. szám)
1913-02-11 / 36. szám
8 A BOTOZÓ KISLÁNY. — Levél Manczikának. — Simon Manczika kisasszonynak Szeicd. . . Tisztelt Manczika kisasszony ! Ejnye, ejnye, hogy is kezdjem csak ezt a levélírást ? Szeretném önt melegen megdicsérni és szeretném komolyan lehordani. Szeretném gratulálni és szeretném meghorholni. Szeretném megmondani önnek, hogy : ilyen maradjon, kedves kisasszony, sokáig — bizonyos tekintetben; de szeretném megmondani azt is, hogy: siessen alaposan megváltozni — bizonyos tekintetben. Hogy mi adja meg nekem a jogot az ilyen beszédre ? Semmi. Nincs rá jogom. De azért ne vegye elő mindyárt azt a nádpálczát, amit csak az imént tett le a sarokba. Rám nem szabad haragudnia. Nem vagyok megfogható személy, csak egy atomja vagyok a közvéleménynek, csak visszhangja vagyok az általános felfogásnak. Az semmit se változtat a dolgon, hogy valami furcsa formájú visszhang vagyok. Olyan, aki már előre kiabál, még mielőtt beleszólanak ! De hát ilyen echónak is kell lennie a világon. Ön tizenöt éves, művelt, okos, jól nevelt leányka. Nyugodtan, boldogan, megelégedetten élt — egy bizonyos napig. Addig, amíg az édes papáját bántani, üldözni, zaklatni, kínozni nem kezdték. Ekkor szomorúság, kétségbeesés, gyász borult fiatal gyermek fejére. Hiszen valószínűleg a maga papájának van igaza. Nem csinált ő semmi rosszat. Ha gonoszság az, hogy ferblizett, ha gonoszság az, hogy kibiczpénzt fogadott el (talán szegényeknek adta, vagy egyéb nemes czélra), akkor mindenki gonosz ember a világon, aki él. S ha mások el is ítélik a papuskát ilyen gyerekes kicsiségek miatt (a vén Curia bácsi el is követte ezt a nagyképűséget), magának nem szabad elítélnie, Manczika kisasszony. Maga a papát tisztelni, szeretni tartozik, és védeni is, ahol tudja. Talán a boszuállás nem tartozik ezek közé a feladatok közé, kedves Manczika kisasszony, de ha ön úgy érezte, hogy a lelke megköveteli a boszut is, azt is csak helyeselni tudom. Az az ember, aki a papáját bántotta, végigvágott bottal az ön lelkén, fájdalmakat okozott önnek, s maga visszaadta a csapást. Ha nem is egészen szükséges a dolog, én nem tudom elitélni érte. Nem jól tette, ■— de jól tette. És csak szépít a dolgán, hogy kölcsönkért pénzen, titokban, fátyol alatt, étlen-szomjan, nagy és izgató fáradalmak árán tette meg az utat Szegedtől Battonyáig s végrehajtotta úgy, a hogy fiatalos lelkének indulatja megkövetelte. Maga tette, minden segítség nélkül. Kicsi, vézna leányka szembeállott egy erős, tagbaszakadt férfiúval. A szemébe vágta a vádját és végigvágott rajta büntetésképpen. Jól tette. Ha az emberek ítéletén nem is változtat vele semmit, ha a Curia legfelsőbb igazmondását megdönteni nem is bírta, ha se segíteni, se ártani nem is tudott a cselekedetével, mégis jól tette. A saját lelke szempontjából. De, kis leányom, minek egy emberre nyolczszor lesújtani ? Egyszer is elég lett volna. Egy ostorcsapás megbélyegez, de száz ostorcsapás gyilkol. Egyszer ha ütök, büntetek. Százszor ha ütök, vagy ha csak nyolczszor is, kegyetlenkedem. Ezt talán nem is kellett volna. S még egyet nem szeretek. Hogy le is köpte a megtámadott embert. Kis Manczika, ez nem volt szép, ez nem volt helyes, ez nem volt úri cselekedet. Hogy is tudta ezt megcselekedni? A nőnek olyan sok eszköze van a megvetés, a lenézés, a harag kifejezésére ! Egy szempillantás, egy tekintet, egy büszke elfordulás, — mind sokkal több, mind sokkal kifejezőbb és mind sokkal erősebb, mint a köpködés. Nem is tudom elhinni, hogy ez igaz volt. S ha igaz lett volna is, kedves Manczika kisasszony, tagadja le. A maga érdekében. Már kevés mondanivalóm van. Még csak egy. Maga, Magiczika kisasszony, nőni fog, fejlődni, okosodni. Fogadja meg a mai szép napon, amelyet nem kell reszelnie egy cseppet se, hogy ezentúl így fog beszólni a maga kortársaihoz : — Egyszer az apám védelmére kezet emeltem egy emberre. Megütöttem, vertem, küpdöntem. De ti ne tegyétek ezt, lobbi leányok, soha. Mert embernek nem szabad embert megütni. Aki bottal ver, az megérdemli, hogy bottal veressék. S ami a legnagyobb baj, a verés még nem bizonyít. Semmit se tüntet el, ami volt, és semmit se teremt, mi nem létezett. Se curiai ítéleteket nem szüntet meg, se becsületet nem állít helyre. A botozás csak botránycsinálás, de nem reparálás, így beszéljen, kedves Manczika kisasszony. Aki egyszer botozott életében, egy nagy kötelességet vállalt magára. Le kell beszélnie minden jó embert a botozásról. Ha teljesítette gyermeki kötelességét, most vállalja emberi kötelességét is. Tisztelettel és igaz becsüléssel Vulpes. AZ ÚJSÁG Kedd, 1913. február II. Legújabb. A gyujtóadó Ausztriában. Bécs, február 10. (Képviselőház.). A pénzügyminiszter törvényjavaslatot nyújtott be a gyújtószerek adójáról. Az adó két fillér minden doboz gyufa után, amelyben 60—80 szál gyújtó van. Gyujtógyertyácskák adója tíz fillér. Tűzszerszámok két koronánál nem magasabb adó alá esnek. Az adóból várható jövedelmet 9,5—15,5 millió koronára becsülik. A javaslat 15. szakasza megszabja, hogy olyan gyujtószerek, amelyek eltérnek az első szakaszban megjelöltektől, és olyan pyrophoröntvénynyel működnek, amelynél a szikrát gyúlékony anyagra viszik át, a gyújtószer adó alá esnek, amely két koronánál nagyobb nem lehet, és amelynek megállapítása az egyes tűzszerszámtípusok tartósságához mérten rendeleti úton történik. Anglia szárazföldi hadserege, London, február 10. A felsőház mai ülésén hosszas vita volt a territoriális hadsereg mostani állományáról. A vitában részt vettek: Roberts, Methuan, Lansdowne és Haldane lordok. Herschel, a hadügyminiszter képviselője kijelentette, hogy a kormány úgy véli, hogy a mai viszonyok között jót állhat érte, hogy az ország biztosítva van olyan támadások ellen, amelyek létében veszélyeztethetik, és azt hiszi, hogy elvetendő politika volna a kiadásokat megnövelni kizárólag az anyaország védelme czéljából. A kormány azonban nincs megelégedve azzal, hogy a territoriális hadsereg állománya huszonötezerrel kisebb az előírt létszámnál. Ezért a kormány kidolgozott egy tervet, amely szerint a nemzeti tartalék a territoriális hadsereg hiányainak pótlására felhasználható lesz. A mexikói forradalom. Newyork, február 10. Mexikóból jelentik, hogy Diaz Félix, az elhunyt Diaz elnök unokaöccse, köztársasági elnökké kiáltotta ki magát és Maderót a köztársaság ellenségének nyilvánította. Véres kihágások Tokióban. Tokió, február 10. (N. K. T.) Délután és est© tüntetések voltak a kormány mellett, amelyek zavargásokká fajultak. A tüntetők elpusztították a kormánypárti lapok szerkesztőségének berendezését. A tömeg több helyen gyújtogatott. Nagyobb csoportosulás volt a Kukumin-Shinbunn czimű lap háza előtt. A lap személyzete az épületből kirohant és karddal verte a tüntetőket. Az összeütközésben sokan megsebesültek. Az épület ablakából lövöldöztek a tömegre és három embert agyonlőttek. A néptömeg viharosan követelte a tettesek letartóztatását. HÍREK. Scott kapitány délsarki expedicziója elpusztult? London, február 10. A Globe cz. lap Új-Zélandból keltezett táviratot közöl, amely szerint Scott kapitány a déli sarkot 1912. január 18-án érte el. Visszatérőben expediczióját egy hófúvás eltemette és úgy Scott kapitány, mint összes kísérői odavesztek. Más oldalról ezt a hírt még nem erősítették meg. A londoni újság újzélandi távirata Scott kapitány délsarki expedíciójának katasztrófájáról ad hírt. A nagy angol utazó, mondja a híradás, 1912 január 18-ikán, tehát egy hónappal és két nappal Amundsen után elérte a déli sarkot s visszatérő útjában, öt társával együtt az északsarki nagy Franklin-expedíció sorsára jutott, elpusztult a pólus hóviharai közt. A londoni távirat egy halvány reménnyel biztat , hogy az újzélandi híradást még nem erősítették meg. Scott kapitány hajója, a Terra Nova, múlt év április elsején érkezett vissza a déli sarkvidék jégsáncza mellől és Akaroa újzélandi város kikötőjében vetett horgonyt. Magával hozta Scott rövid üzenetét : »Még egy telet fogok itt tölteni, hogy folytassam és befejezzem feladatomat.« Scott kapitány és elszánt bajtársai a déli sarkot körülvevő hó- és jégsivatagon maradtak. Maguk helyett ez üzeneten kívül elküldötték az expediczió addig átélt fáradalmainak és elért eredményeinek leírását, melyet maga Scott kapitány vetett papírra. Ezeket mondotta el: Az expedicziót Scott két részre osztotta. Az egyiknek az élelmiszerkészletet tartalmazó raktárak elhelyezése volt a feladata. A másik az ő vezetésével a déli sark felé indult 1911 január 25-én. Nagy nehézségekkel küzdöttek a hóréteg puhasága és a jégalapú talaj egyenetlenségei miatt. Hamarosan kitapasztalták, hogy pennylovaiknak nem nagy hasznát fogják venni. Az előcsapat, amelynek tagja 12 ember, 8 ló és két kutyafogat volt, csak nagy ügygyel-bajjal volt képes január 30-án Hut-Pointtől két mértföldnyire a főhadiszállást felütni. Készletüknek nagyobb részét itt hagyták. A különítmény innen délkeleti irányban 27 mértföldnyire vert újra tábort. Ezt a helyet Corner Campnak (saroktábornak) nevezték el. Lovaik, amelyek úgy sem voltak a legjobb állapotban, irtózatosan küzködtek a lágy hófelületen. Egy háromnapos rettentő hóvihar is alaposan megviselte őket. Február 8-án indultak el ismét dél felé. Éjjel meneteltek, nappal pihentek. Az idő rendkívül kedvezőtlen volt. A három legrosszabb ponnyt visszaküldték. A megmaradt lovakkal és kutyákkal február 16-án elérték a déli szélesség 79%-ik fokát. Az időjárásra meg az állatok állapotára való tekintettel Scott elhatározta, hogy eleségraktárt hagy itt s azután visszatér. A főhadiszállásra keserves viszontagságok közben értek el, amelyek közül az egyik majd a halálukat okozta. A rossz világításban ugyanis egyik szánfogatuk egy jéghasadékba zuhant. A szóban forgó szánon Scott ült másodmagával. Isten csodája volt, hogy ép bőrrel menekültek a veszedelemből. Távolléte idején a hóvihar rettenetes károkat okozott a főhadiszálláson. Az állatok borzasztóan szenvedtek s ezért Scott elhatározta, hogy haladéktalanul visszatér Hut-Pointba. Bowers hadnagy, Cherry Gerard és Crean négy legjobb, lovukkal a kutyák nyomában haladtak. Amikor Hut-Point felé közeledtek, hatalmas repedésekre akadtak a tengert borító jégen, azért gyors elhatározással délnek fordultak. Első nap kora éjfélután táborozásra kényszerítette a csapatot a fáradtság. Fél öt órakor gyanús zajra ébredt Bowers ; észrevette, hogy a tábor körül meghasadt a jég és hogy az egész kis expedíció úszó jégtáblára került. A ponnyk egyike elszakította kötőfékét és eltűnt. Bowers hirtelen felébresztette társait s a csapat gyorsan menekülni próbált dél felé. Hi-