Az Ujság, 1913. február (11. évfolyam, 41-51. szám)

1913-02-23 / 47. szám

8 — Fél kicencz van, most tehát kezdődik a munka, írás. Igen, írás, korán délelőtt. Friss agy­­gyal, tiszta, zavartalan képzetekkel. Ez tart egé­szen tizenegyig. Most otthagyom az íróasztalt és átmegyek a mellékszobába, a­hol jó kis súlyzóim várnak, most egy órai üdítő, friss, egészséges tor­­názás következik. A test és lélek egységes, har­­monikus együttképzése. — Nagyszerű !! — Azt elhiszem, hogy nagyszerű, így lehet valamit csinálni, nem a hajnali lefekvésekkel. Hát idefigyelj. Most következik az ebéd. A jó, kis, friss, üdítő, tápláló ebéd, mely egyben a testet fejleszti és a lelket ruganyossá teszi... akarom mondani... mindegy. Most négyig olvasás. Ko­moly elmélyedés alakuló könyvtáramban: erő­gyűjtés a munkára, mint mikor a méhecske gyűjti a himport. — Himport... Pardon, egy pillanatra. Jegy­­­zem az előadást. Bal­átom legyintett. —­ Tessék. Tehát: négytől hatig komoly munka. Hatkor torna, uzsonna. Hétkor séta a parkban. Nyolczkor egészséges, üditő, friss va­csora. Frugális vacsora. Utána egy kis séta, megint olvasás, aztán tíz órakor be az ágyba és tíz percz múlva alszom, azoknak az embereknek egyszerű, mély, tiszta és üdítő álmát, a­kiknek egy munká­ban, egészségben, öntudatban és lelkiismeretben eltöltött nap tiszta érzése teszi édessé a hótiszta párnát!! Barátom hangja a befejező mondatban fel­ségessé magasztosult. Törzsre emlékeztetett a »Sasfiók« Wagram-jelenetében. Kábultan néztem rá. — És ... és mióta élsz te így ? — kérdeztem kiszáradt torokkal. Barátom lehajtotta a fejét. A szeme kialudt. Az arcza ránczes lett. A szája lelógott. Tekintete elferdült. Tenyerét kifordította. — Hát... holnap reggel kezdem. Most... egy félórája gondoltam ki... (minti) SffiEI® Két levél. Irta Quintus. A nők ruházatbeli fényűzéséről, annak aránytalanságairól és a koreszmékkel való el­lenmondásairól írtam két hete. Tudtam, hogy a tárgy nem új, sőt nagyon is régi. De ez még jobban ösztökélt. Körülbelül azt az okoskodást akartam fel­építeni, hogy a nők mértéktelen luxusa az oka »rabszolgaságuknak« is. E­miatt nem bírnak kiemelkedni sokszor felpanaszolt emberi álla­potukból. Azt hiszem azonban, az okoskodás kiépí­tése nem sikerült. Mink férfiak ugyanis akarva nem akarva is kíméljük a nőket (ők egymást ugyancsak nem kímélik) és így néhány tételem túlságos homályba burkolózott. Ezt különö­sen egy hozzám intézett, nagyon szépen meg­írt levélből látom, a­mit alább közzéteszek. Kétségkívül igen műveit, előkelő szellemű úrhölgy írta, de a­ki engem egészen félreértett. Bánt, hogy egy kicsit bambának is tart. Ez különben örök asszonyi a férfiakkal szemben. E levélre válaszolni akartam, de gondol­tam egyet. Odaadtam egy épp oly műveit és előkelő szellemű ismerős úrhölgynek, a­kinek jóval szigorúbb gondolkozását ismertem. For­dítsa le­­— a­mint tréfásan mondtam — ma­gyarra. Most itt van mind a két levél, jegyzet és magyarázat nélkül. Majd azt mondtam, hogy meztelenül. Az eredeti levél. Igen tisztelt uram! Vasárnapi czikkében ön ismét a női ruház­kodási őrületről ír, a­mint már annyiszor tette és én most is csak ugyanolyan élvezettel olvastam azt végig, mint a többieket és­­ épp úgy nem vettem volna komolyan, mint a többieket, ha egy mondat nem ragadja meg figyelmemet. Hogy konkrétebben szóljak, azt például el­hiszem, hogy ön tiszta, igaz meggyőződésből el­ítéli a női toalett-fényűzést, azonban azt gon­doltam, hogy ön nagyon jól tudja, hogy ezt semmi­féle jelszavakkal, prédikáczióval, okoskodással meg­szüntetni nem lehet s mégis mindig úgy is, mintha azt hinné, hogy a nőknek csak ki kell kissé nyitni a szemüket, tükröt tartani elébük s azonnal be­látnák, mily helytelen irányban s mily képtelen módon költekeznek. Én azt hittem, hogy ön épp oly szentül meg van győződve, hogy ma nem lehet az asszonyoknak másképp tenniök, mint a­hogy tesznek, mint én és a többiek, a­kik előtt nem mondok, mert nem mondhatok semmi olyan újat e tárgyról, melyet ők épp úgy ne tudnának, épp úgy át ne éreznének és épp oly keserves váll­­vonulással el ne intéznének, mint én. Vasárnapi czikkében azonban ön úgy sóhajt fel, olyan őszintén fejezi ki azt az óhajt, hogy »vajha megtalálná annak a titkos alagútnak a kul­csát, a­mely a szép ruhákba beleboondult női szí­vekbe viszem, hogy ebből azt látom, hogy ön tényleg és komolyan szeretné ebben az irány­ban megjavítani a nőket! Kedves uram, tegyen le erről az óhajáról ! írjon továbbra is érdekes, csúfondáros dolgo­kat a drága harisnyáról, a plörőzről, az áttört és felhasított ruhákról, ostorozza, gúnyolja a nőket még sokkal erősebben, ez nagyon mulattat bennünket, de ne akarjon ezen változtatni, mert ez nem lehetséges. Nem mondhatnak nekünk erről oly a rezpiritó, oly kegyetlen dolgokat a szemünkbe, a­melyeket teljes mértékben meg nem érdemelnénk. Ezt mind tudjuk, s mégis hiába! Nem lehet másképp ! Kívánja, hogy megmagyarázzam ? Eh, ezeket ön úgyis tudja ! Mi az ember czélja a társadalomban ? Érvényesülni. Mivel érheti el ezt a nő ? Mindenikünk nem lehet író, festő stb., egyszóval talentum, ugye­bár ? Már most hogy érvényesüljön az átlagnő­s átlagon nem­csak a hiú bábokat, a madáreszüeket s az üres fejű libákat értem, hanem beleértem a komoly, gondolkodó, minden szépért és jóért lelkesülő, intelligens asszonyokat. Három tulajdonság, vagy mondjuk, erény az, a­mely által az asszony elismerést vívhat ki magának. (A negyedikről később.) Mint pél­dás anya, jó feleség, kitűnő háziasszony. Csak­hogy mind e három erény. 1. bizonyos külső körülményekhez van hozzá­kötve ; 2. nem függ kizárólag a nőtől és 3. és legfőképpen igen korlátolt elismerés­ben részesül. Mert hogy valaki példás anya legyen, ahhoz gyermekek kellenek. Hogy a jó feleség nevét kiérdemelje, ahhoz szükségesek a férj bizonyos kvalitásai, mert pél­dául egy iszákos, kicsapongó férj asszonyának nem »jó feleség«, hanem »mártír « a neve és ez nem elismerést, csupán szánalmat ébreszt. Már­pedig ezt az érzést kívánjuk legkevésbé embertársaink­ból kiváltani. A kitűnő háziasszonyi czima is előfeltételeken alapszik, mert míg egyrészt cselédsorba helyezi a nőt, másrészt vendéges házat feltételez, s a­hol ez utóbbi egy vagy más körülmények miatt nem kívánatos, ott a kitűnő háziasszonyi czím a »ren­des, dolgos, szorgalmas« jelzőkkel helyettesítő­­dik, a melynek viselője ugyancsak eltörpül az »elegáns, fess, bájos és jóizlésű« asszony mellett. Mert ez a negyedik mód az érvényesülésre s a mellett hogy ez a legkönnyebben kivihető, a leg­teljesebb kielégülést is nyújt­ja, mert a legnagyobb elismeréssel jár s mert tényleg magát az egyéni menten minden külső kapcsolattól dicséri. Ehhez nem kell semmi más, csak pénz, s ezt mindenki ura vagyonához s a saját természetéhez mérten meg is szerezheti. Ki ügyesség, ki erőszak, ki hízel­gés s ki rosszasággal. És mig az első három czim közül a legértékesebb, a »példás anya« csak körül­belül a gyermekek 14 éves koráig bir jogosultság­gal, mert azontúl a gyermekeket már mint egyéne­ket bíráljuk s ezen időn túl tehát a semmibe sülyed a »példás anya«, s mig a másik kettő csak bizonyos szűk kör előtt bír némi elismerést kivál­tani, addig a negyedik út, a­melyen egy nő meg­szerzi magának az »elegáns, fess« jelzőket, állandó, lépten-nyomon megismétlődő csodálkozást, bámu­latot és elismerést nyújt és ez által nagyban hozzá­járul a megelégedés érzetéhez, a­melyre pedig mindenki törekszik. A gyárosok és szabók ter­mészetesen kihasználják a nőknek ezt az érvé­nyesülési vágyát s az igények őrült fokozásával a végletekig viszik ezt a versenyt, a melyet a nő­k soha a jelenlegi társadalmi viszonyok mellett feladni nem fognak s nem adhatnak, hacsak, nem akarnak — lemaradni. A­mint a férfi minden erejét megfeszítve, folyton küzd, hogy igényeinek megfelelő pozícziót teremtsen magának, úgy a nő is, időt, fáradságot, pénzt nem kimélve küzd, hogy bebizonyítsa környezetének, hogy ő is érték, ér ő is annyit, mint a másik, sőt többet, s a­míg ezt el nem tudja érni mással, mint hogy 10 koronás szalagcsokor helyett 200 koronás paradicsom­­füzeket tesz a kalapjára, addig a fényűzés élni fog és virágzani, bármint nyögjenek is alatta a kereső, a produktív munkát végző férfiak. A­kiket különben egy csepp okunk sincs sajnálni, mert nekik ezek az állapotok tetszenek, sőt szentség­törésnek tekintik a rajta változtatni akarást. Hiába, nem tudnak szabadulni a hárem után való vágyakozásuktól és nem hiszik el, hogy az csodaliszket meg fogják találni mindig a leg­emberibb asszonyban is. Érzem, hogy sok oldalát nem világítottam meg kellőképpen ennek a fényűzési kérdésnek és sokat tudnék még róla mondani, de tartok tőle, hogy már is hosszú ideig vettem igénybe szives türelmét. Hagyjuk a többit a zsurokra !! Tisztelő hive B. B. AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1913. február 23 A fordítás: Jó uram! Vasárnapi czikkében, a­mint már annyiszor, most is a nők ruházkodásban való fényűzését támadta meg és én most is élvezettel olvastam végig és épp olyan mélyen elgondolkoztam rajta, mint a többieknél. Ennyiben is maradt volna, ha egy mondat, különösen meg nem ragadja a figyelmemet. Hogy konkrétebben szóljak, azt hiszem, az nyugtalanítja önt és az kényszeríti ismételve ezzel a keserves témával foglalkozni, hogy a nők fény­űzése által okozott nagy szerencsétlenségeket és a haladásban való visszamaradásokat tisztán föl­ismeri, de éppen oly jól tudja azt is, hogy ezen a bajon jelszavakkal, prédikácziókkal és okoskodá­sokkal segíteni nem lehet. De mivel a segítés gon­dolatának rendkívüli hasznosságát annyi milliókkal együtt fölismeri, mégis untalan ráveti magát a keresésre és azt reményű, — ha sokan közülünk ki is fogják érette gúnyolni — hogy meg fogja egyszer találni azt a varázs­tükröt, a­mit ha a nők elé tart, ezek elszernyednek önmaguktól. Azt hiszem, szentül meg van ön győződve arról, hogy a­ki az emberiség boldogulásának és a műveltség­nek ezt a csodaszolgálatot kedvező időpontban, kedvező körülmények közt meg bírja tenni, a női nemnek is hihetetlenül nagy szolgálatokat tesz. Szerintem is az első lenne, a­ki a nőket végre a saját maguk rabszolgaságából föl fogná szabadí­tani, mivel abban minden igazán fölvilágosodott nő egyetért önnel, hogy merő nevetség a nők föl­sz­abadításáról és egyenlőségéről beszélni mind­addig, a­míg a kőkorszakból reájuk maradt elő­ítéleteik kötelékeivel a selyemhez, aranyhoz és gyémánthoz, sőt olykor valamely nevetségesen formált apacs­kalaphoz, vagy efféléhez oda vannak lánczolva rabszolgák gyanánt. Mert a­mikor vasárnapi czikkében igy sóhajt föl: »vajha megtalálnám annak a titkos alagútnak a kulcsát, mely a szép ruhákba belebolondult női szivekbe viszen ...« — úgy tetszik, mintha ezt nem is ön óhajtaná, hanem a XX. század, a hala­dás, a műveltség és az emberie­ség, a­melynek ön csüggedetlenül tudott szolgálni akkor is, a­mikor önre a kor élvezeteitől megmámorosodott alakok, férfiak és nők, a nyelvüket öltögették. Nevetséges­sel határos, de mégis fönséges az a hite, hogy ebben az irányban ön képes valamelyest megjaví­tani a nőket. Én nem hiszem, de ha egy lépést tudott előre tétetni velük, már ezért is bámulni fogom önt. Kedves uram, ne tegyen le erről a kívánságá­ról és reményéről, Írjon csúfolódásokat a nők drága, fonák ,és kihívó viseletéről, de írjon fen­­séges dolgokat is arról a hitéről, hogy lesznek, a­kikhez nem hiába beszél. És ha száz lesz, iíz lesz, vagy csak egyetlenegy is lesz, ez az egy is megmenti az egész női nemet attól a világtörté­neti szégyentől, hogy nehéz sorsát és soha nem szűnő panaszait megérdemli. Sokan varrnak, a­kik azt mondják mind­ezekre, hogy hiába, — a nő nem lehet más, mint, a­milyen. Hiszen a társadalomban neki is csak joga van érvényesülni. De hogyan érvényesüljön az átlagoló, — beleértve ide a műveit, intelligens nők nagy sokaságát is — ha a drága és hódító

Next