Az Ujság, 1913. február (11. évfolyam, 41-51. szám)
1913-02-23 / 47. szám
8 — Fél kicencz van, most tehát kezdődik a munka, írás. Igen, írás, korán délelőtt. Friss agygyal, tiszta, zavartalan képzetekkel. Ez tart egészen tizenegyig. Most otthagyom az íróasztalt és átmegyek a mellékszobába, ahol jó kis súlyzóim várnak, most egy órai üdítő, friss, egészséges tornázás következik. A test és lélek egységes, harmonikus együttképzése. — Nagyszerű !! — Azt elhiszem, hogy nagyszerű, így lehet valamit csinálni, nem a hajnali lefekvésekkel. Hát idefigyelj. Most következik az ebéd. A jó, kis, friss, üdítő, tápláló ebéd, mely egyben a testet fejleszti és a lelket ruganyossá teszi... akarom mondani... mindegy. Most négyig olvasás. Komoly elmélyedés alakuló könyvtáramban: erőgyűjtés a munkára, mint mikor a méhecske gyűjti a himport. — Himport... Pardon, egy pillanatra. Jegyzem az előadást. Balátom legyintett. — Tessék. Tehát: négytől hatig komoly munka. Hatkor torna, uzsonna. Hétkor séta a parkban. Nyolczkor egészséges, üditő, friss vacsora. Frugális vacsora. Utána egy kis séta, megint olvasás, aztán tíz órakor be az ágyba és tíz percz múlva alszom, azoknak az embereknek egyszerű, mély, tiszta és üdítő álmát, akiknek egy munkában, egészségben, öntudatban és lelkiismeretben eltöltött nap tiszta érzése teszi édessé a hótiszta párnát!! Barátom hangja a befejező mondatban felségessé magasztosult. Törzsre emlékeztetett a »Sasfiók« Wagram-jelenetében. Kábultan néztem rá. — És ... és mióta élsz te így ? — kérdeztem kiszáradt torokkal. Barátom lehajtotta a fejét. A szeme kialudt. Az arcza ránczes lett. A szája lelógott. Tekintete elferdült. Tenyerét kifordította. — Hát... holnap reggel kezdem. Most... egy félórája gondoltam ki... (minti) SffiEI® Két levél. Irta Quintus. A nők ruházatbeli fényűzéséről, annak aránytalanságairól és a koreszmékkel való ellenmondásairól írtam két hete. Tudtam, hogy a tárgy nem új, sőt nagyon is régi. De ez még jobban ösztökélt. Körülbelül azt az okoskodást akartam felépíteni, hogy a nők mértéktelen luxusa az oka »rabszolgaságuknak« is. Emiatt nem bírnak kiemelkedni sokszor felpanaszolt emberi állapotukból. Azt hiszem azonban, az okoskodás kiépítése nem sikerült. Mink férfiak ugyanis akarva nem akarva is kíméljük a nőket (ők egymást ugyancsak nem kímélik) és így néhány tételem túlságos homályba burkolózott. Ezt különösen egy hozzám intézett, nagyon szépen megírt levélből látom, amit alább közzéteszek. Kétségkívül igen műveit, előkelő szellemű úrhölgy írta, de aki engem egészen félreértett. Bánt, hogy egy kicsit bambának is tart. Ez különben örök asszonyi a férfiakkal szemben. E levélre válaszolni akartam, de gondoltam egyet. Odaadtam egy épp oly műveit és előkelő szellemű ismerős úrhölgynek, akinek jóval szigorúbb gondolkozását ismertem. Fordítsa le— amint tréfásan mondtam — magyarra. Most itt van mind a két levél, jegyzet és magyarázat nélkül. Majd azt mondtam, hogy meztelenül. Az eredeti levél. Igen tisztelt uram! Vasárnapi czikkében ön ismét a női ruházkodási őrületről ír, amint már annyiszor tette és én most is csak ugyanolyan élvezettel olvastam azt végig, mint a többieket és épp úgy nem vettem volna komolyan, mint a többieket, ha egy mondat nem ragadja meg figyelmemet. Hogy konkrétebben szóljak, azt például elhiszem, hogy ön tiszta, igaz meggyőződésből elítéli a női toalett-fényűzést, azonban azt gondoltam, hogy ön nagyon jól tudja, hogy ezt semmiféle jelszavakkal, prédikáczióval, okoskodással megszüntetni nem lehet s mégis mindig úgy is, mintha azt hinné, hogy a nőknek csak ki kell kissé nyitni a szemüket, tükröt tartani elébük s azonnal belátnák, mily helytelen irányban s mily képtelen módon költekeznek. Én azt hittem, hogy ön épp oly szentül meg van győződve, hogy ma nem lehet az asszonyoknak másképp tenniök, mint ahogy tesznek, mint én és a többiek, akik előtt nem mondok, mert nem mondhatok semmi olyan újat e tárgyról, melyet ők épp úgy ne tudnának, épp úgy át ne éreznének és épp oly keserves vállvonulással el ne intéznének, mint én. Vasárnapi czikkében azonban ön úgy sóhajt fel, olyan őszintén fejezi ki azt az óhajt, hogy »vajha megtalálná annak a titkos alagútnak a kulcsát, amely a szép ruhákba beleboondult női szívekbe viszem, hogy ebből azt látom, hogy ön tényleg és komolyan szeretné ebben az irányban megjavítani a nőket! Kedves uram, tegyen le erről az óhajáról ! írjon továbbra is érdekes, csúfondáros dolgokat a drága harisnyáról, a plörőzről, az áttört és felhasított ruhákról, ostorozza, gúnyolja a nőket még sokkal erősebben, ez nagyon mulattat bennünket, de ne akarjon ezen változtatni, mert ez nem lehetséges. Nem mondhatnak nekünk erről oly a rezpiritó, oly kegyetlen dolgokat a szemünkbe, amelyeket teljes mértékben meg nem érdemelnénk. Ezt mind tudjuk, s mégis hiába! Nem lehet másképp ! Kívánja, hogy megmagyarázzam ? Eh, ezeket ön úgyis tudja ! Mi az ember czélja a társadalomban ? Érvényesülni. Mivel érheti el ezt a nő ? Mindenikünk nem lehet író, festő stb., egyszóval talentum, ugyebár ? Már most hogy érvényesüljön az átlagnős átlagon nemcsak a hiú bábokat, a madáreszüeket s az üres fejű libákat értem, hanem beleértem a komoly, gondolkodó, minden szépért és jóért lelkesülő, intelligens asszonyokat. Három tulajdonság, vagy mondjuk, erény az, amely által az asszony elismerést vívhat ki magának. (A negyedikről később.) Mint példás anya, jó feleség, kitűnő háziasszony. Csakhogy mind e három erény. 1. bizonyos külső körülményekhez van hozzákötve ; 2. nem függ kizárólag a nőtől és 3. és legfőképpen igen korlátolt elismerésben részesül. Mert hogy valaki példás anya legyen, ahhoz gyermekek kellenek. Hogy a jó feleség nevét kiérdemelje, ahhoz szükségesek a férj bizonyos kvalitásai, mert például egy iszákos, kicsapongó férj asszonyának nem »jó feleség«, hanem »mártír « a neve és ez nem elismerést, csupán szánalmat ébreszt. Márpedig ezt az érzést kívánjuk legkevésbé embertársainkból kiváltani. A kitűnő háziasszonyi czima is előfeltételeken alapszik, mert míg egyrészt cselédsorba helyezi a nőt, másrészt vendéges házat feltételez, s ahol ez utóbbi egy vagy más körülmények miatt nem kívánatos, ott a kitűnő háziasszonyi czím a »rendes, dolgos, szorgalmas« jelzőkkel helyettesítődik, a melynek viselője ugyancsak eltörpül az »elegáns, fess, bájos és jóizlésű« asszony mellett. Mert ez a negyedik mód az érvényesülésre s a mellett hogy ez a legkönnyebben kivihető, a legteljesebb kielégülést is nyújtja, mert a legnagyobb elismeréssel jár s mert tényleg magát az egyéni menten minden külső kapcsolattól dicséri. Ehhez nem kell semmi más, csak pénz, s ezt mindenki ura vagyonához s a saját természetéhez mérten meg is szerezheti. Ki ügyesség, ki erőszak, ki hízelgés s ki rosszasággal. És mig az első három czim közül a legértékesebb, a »példás anya« csak körülbelül a gyermekek 14 éves koráig bir jogosultsággal, mert azontúl a gyermekeket már mint egyéneket bíráljuk s ezen időn túl tehát a semmibe sülyed a »példás anya«, s mig a másik kettő csak bizonyos szűk kör előtt bír némi elismerést kiváltani, addig a negyedik út, amelyen egy nő megszerzi magának az »elegáns, fess« jelzőket, állandó, lépten-nyomon megismétlődő csodálkozást, bámulatot és elismerést nyújt és ez által nagyban hozzájárul a megelégedés érzetéhez, amelyre pedig mindenki törekszik. A gyárosok és szabók természetesen kihasználják a nőknek ezt az érvényesülési vágyát s az igények őrült fokozásával a végletekig viszik ezt a versenyt, a melyet a nők soha a jelenlegi társadalmi viszonyok mellett feladni nem fognak s nem adhatnak, hacsak, nem akarnak — lemaradni. Amint a férfi minden erejét megfeszítve, folyton küzd, hogy igényeinek megfelelő pozícziót teremtsen magának, úgy a nő is, időt, fáradságot, pénzt nem kimélve küzd, hogy bebizonyítsa környezetének, hogy ő is érték, ér ő is annyit, mint a másik, sőt többet, s amíg ezt el nem tudja érni mással, mint hogy 10 koronás szalagcsokor helyett 200 koronás paradicsomfüzeket tesz a kalapjára, addig a fényűzés élni fog és virágzani, bármint nyögjenek is alatta a kereső, a produktív munkát végző férfiak. Akiket különben egy csepp okunk sincs sajnálni, mert nekik ezek az állapotok tetszenek, sőt szentségtörésnek tekintik a rajta változtatni akarást. Hiába, nem tudnak szabadulni a hárem után való vágyakozásuktól és nem hiszik el, hogy az csodaliszket meg fogják találni mindig a legemberibb asszonyban is. Érzem, hogy sok oldalát nem világítottam meg kellőképpen ennek a fényűzési kérdésnek és sokat tudnék még róla mondani, de tartok tőle, hogy már is hosszú ideig vettem igénybe szives türelmét. Hagyjuk a többit a zsurokra !! Tisztelő hive B. B. AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1913. február 23 A fordítás: Jó uram! Vasárnapi czikkében, amint már annyiszor, most is a nők ruházkodásban való fényűzését támadta meg és én most is élvezettel olvastam végig és épp olyan mélyen elgondolkoztam rajta, mint a többieknél. Ennyiben is maradt volna, ha egy mondat, különösen meg nem ragadja a figyelmemet. Hogy konkrétebben szóljak, azt hiszem, az nyugtalanítja önt és az kényszeríti ismételve ezzel a keserves témával foglalkozni, hogy a nők fényűzése által okozott nagy szerencsétlenségeket és a haladásban való visszamaradásokat tisztán fölismeri, de éppen oly jól tudja azt is, hogy ezen a bajon jelszavakkal, prédikácziókkal és okoskodásokkal segíteni nem lehet. De mivel a segítés gondolatának rendkívüli hasznosságát annyi milliókkal együtt fölismeri, mégis untalan ráveti magát a keresésre és azt reményű, — ha sokan közülünk ki is fogják érette gúnyolni — hogy meg fogja egyszer találni azt a varázstükröt, amit ha a nők elé tart, ezek elszernyednek önmaguktól. Azt hiszem, szentül meg van ön győződve arról, hogy aki az emberiség boldogulásának és a műveltségnek ezt a csodaszolgálatot kedvező időpontban, kedvező körülmények közt meg bírja tenni, a női nemnek is hihetetlenül nagy szolgálatokat tesz. Szerintem is az első lenne, aki a nőket végre a saját maguk rabszolgaságából föl fogná szabadítani, mivel abban minden igazán fölvilágosodott nő egyetért önnel, hogy merő nevetség a nők fölszabadításáról és egyenlőségéről beszélni mindaddig, amíg a kőkorszakból reájuk maradt előítéleteik kötelékeivel a selyemhez, aranyhoz és gyémánthoz, sőt olykor valamely nevetségesen formált apacskalaphoz, vagy efféléhez oda vannak lánczolva rabszolgák gyanánt. Mert amikor vasárnapi czikkében igy sóhajt föl: »vajha megtalálnám annak a titkos alagútnak a kulcsát, mely a szép ruhákba belebolondult női szivekbe viszen ...« — úgy tetszik, mintha ezt nem is ön óhajtaná, hanem a XX. század, a haladás, a műveltség és az emberieség, amelynek ön csüggedetlenül tudott szolgálni akkor is, amikor önre a kor élvezeteitől megmámorosodott alakok, férfiak és nők, a nyelvüket öltögették. Nevetségessel határos, de mégis fönséges az a hite, hogy ebben az irányban ön képes valamelyest megjavítani a nőket. Én nem hiszem, de ha egy lépést tudott előre tétetni velük, már ezért is bámulni fogom önt. Kedves uram, ne tegyen le erről a kívánságáról és reményéről, Írjon csúfolódásokat a nők drága, fonák ,és kihívó viseletéről, de írjon fenséges dolgokat is arról a hitéről, hogy lesznek, akikhez nem hiába beszél. És ha száz lesz, iíz lesz, vagy csak egyetlenegy is lesz, ez az egy is megmenti az egész női nemet attól a világtörténeti szégyentől, hogy nehéz sorsát és soha nem szűnő panaszait megérdemli. Sokan varrnak, akik azt mondják mindezekre, hogy hiába, — a nő nem lehet más, mint, amilyen. Hiszen a társadalomban neki is csak joga van érvényesülni. De hogyan érvényesüljön az átlagoló, — beleértve ide a műveit, intelligens nők nagy sokaságát is — ha a drága és hódító