Az Ujság, 1914. április (12. évfolyam, 78-89. szám)

1914-04-01 / 78. szám

t nem másíthatja, s hogy a tudományos értékénél fogva, nem pedig a felzúdulást okozó tendencziája miatt adta ki, azt minden objektív gondolkodó el is hiheti neki. Szekfü doktornak is elhiszszük, hogy merőben tudományt irt ebben a könyv­ben, sőt leglelkesebb védőjének, Marczali Henrik doktornak is igazat adhatunk abban, hogy a tudomány ne tekintsen soha a hatásra, melyet kelt, hanem ra­gaszkodjék az igazsághoz. A tudomány. De itt aztán már meg kell állanunk a megértésben és a konc­esszióban, ezen túl már a legteljesebb határozottsággal a tudománynyal szemben meg kell véde­nünk azokat a j­avakat, melyek a nem­zeté, s melyeket nemcsak a tudomány­nak, hanem még az igazságnak sem va­gyunk hajlandók feláldozni. Mert tegyük föl, hogy a tudomány ma egészen tudományosan bebizonyítja, hogy a magyar nemzetnek nincs j­oga élni. Mi történik ? Öngyilkosok legyünk ? Dehogy, hanem teljes joggal inkább ki­tekerjük a nyakát a tudománynak. A tudomány valami abszolút, de még ab­szolútabb az élet, pláne egy nemzet élete. Avagy az orvosi tudománynak nem vethet gátat semmiféle vallási, etikai és erkölcsi érzékenység a maga szem­pontjai és megállapításai szabadságában . Rendben van. De bölcsen el tudta ren­dezni, hogy tudománya megszentelt ex­kluzivitásában megmaradt, s m­íg neki semmi sem tabu, a laikus emberiség ide­­kint megóvhatta szemérmetességét, er­kölcsét, hitét és illúzióit. Tegyük föl, hogy Szekfünek minden­ben igaza van, a­mit ő kimutat Rákóczi­ról, azt a tudomány mutatja ki. Akkor is tartozó kötelessége ezt az igazságot a tudomány titkául megóvni, s csak azoknak kezébe juttatni, a­kik szintén tudósok. Az Akadémia kiadása azonban a nagyközönség kezébe juttatta a Szekfű tudományosságát. Ehhez nem volt joga, én kérdezhetem. Másfél éve vagyok itt ven­dég, de önt még sohsem láttam. Beadtam derekamat. Elismertem Steingut elsőbbségi jogát a kérdezősködésre és elmon­dottam, hogy csak véletlenül támadt szeszély hozott ide, a­melyet feleségem váratlan vidékre utazása épp oly véletlenül szilárdított elhatá­rozássá. Steingut fanyarul mosolygott . — Megengedi, ugy­e ? —■ mondotta és máris letelepedett asztalomhoz. Megkínáltam borommal. Teletöltötte poharát és még mindig mosolyogva, mégis sze­mmel lát­hatóan rossz­kedvűen folytatta : — Hát én nem olyan véletlenül kerültem ide. Inkább szándékosan, mondhatnám czél­­tudatosan. Ha doktor úr gyakrabban járna ide, a veusai ia többször találkozhatnék. Itt vagyok. •Valahányszor a kurzusok úgy kívánják, a kur­zusok, vagyis a feleségem. Ezt a magyarázatot nem igen értettem meg, a­mit nem is titkoltam el Steingut előtt. A fölvilágosítás nem késett :­­— Lássa, doktor úr, a­mikor elvettem feleségemet, az én szép feleségemet, közös volt a hálószobánk. Egy ideig az is maradt, jó ideig. Akkoriban csupa olyan papirosom volt, hogy fölfelé kellett volna szállani a kurzusaik­nak, ha azt akarom, és hogyne akarnám, hogy pénzem gyarapodjék. De egyszerre meg­bicsaklottak az árfolyamok, a börzén nagy lett a sírás-rivás, a kurzusok, a­melyeknek föl­felé ágaskodását lestem, lefelé bukfenczeztek, és ugyanakkor már nem benn a hálószobában­­aludtam, hanem künn a­ harmadik szobában, az irodai díványon. — Még mindig nem értem, Steingut úr. — Dehogy is nem érti, doktor úr ! A fele­ségem, az én szép feleségem kijelentette, ez ellen joggal zúdulhat föl a közvélemény, melynek nem kell, hogy igaza legyen a tudóssal szemben, mert joga van a maga érzéseihez és illúzióihoz, a maga kultu­szaihoz és lelkesedéseihez. S a tudományosság ott követi el a legnagyobb hibát, mert a tudományos­ság ellen vétő hiba, mikor egy Rákóczi alakját megkonstruálja, s azt hiszi, hogy ezt a nemzet lelkében élő alak mellő­zésével megteheti. Nem minden törté­nelmi alak felel meg a valóságban annak a képnek, melyet a közérzület felőle megalkot és átszármaztat az utókornak, de minden történelmi alak magában bírta de facto azokat a kvalitásokat, melyek alapján róla ezt a képet alkotta magá­nak nemzete, s nem mást. Hogy Rákóczi­ban inkarnálódott a magyar nemzet sza­­badságvágára, ez is történelmi tény, ez is Rákóczi élő személyiségének egyik adaléka, ezt duplán, sőt százszorosán kell a legkétségtelenebb és a legfőbb történelmi adatnak elfogadni, mert élő valóság, nem szorul levéltári kutatásra, nem kell rekonstruálni, s lehetetlen, hogy olyan hiányos legyen, mint bármely más történelmi megállapítás, a­mely mindig attól függ, nem akadok-e valahol még egy ismeretlen dokumentumra ? Kár lesz tehát a Szekfű­-ügyet a tu­domány védelmére kilovagolni. Az eleven élet nem bántja a tudományt a maga komoly munkájában, de a komoly munka ne bántsa az élet­­ a maga nehéz küz­delmeiben, s ne i­sbolja meg azoktól a megszentelt illúzió­ktét, melyekre szük­sége van, s melyek szentebbek és jogo­sultabbak minden tudományos igazság­nál. Szekfü dr. intenczióját félreérthette a nagyközönség, de ő az oka: mért ment vele a nagyközönség elé ? Szekiéit fölmenthetik a tudósok és védelmezheti már a szolidaritásnál fogva az Akadémia is, de a profán világban ez nem változ­tathat semmit a tiltakozás jogosultságán. Mihelyt a nemzeti érzület sértettnek hogy .­. . hogy’ is mondjam ... ő nem a koldus Steingutnak, hanem a jól kereső Steingutnak fogadott engedelmességet, mindenben engedel­mességet. Bár megérdemelném, el nem hagy engem, mert ezt nem vehetné érzékeny lelkére. De a semmit sem kereső Steinguttal, a­ki nem azonos azzal a Steinguttal, a­kihez férjhez ment, meg nem oszthatja intimitását. Küzdeni próbáltam ez ellen a talán erkölcstelen okos­kodás ellen, eleinte brutalitással, majd könyör­géssel. De sem az egyikkel, sem a másikkal semmire sem mentem. A m­ig déraute volt a börzén, a m­ig a kurzusok nem úgy viselkedtek, mint a­hogy kellett volna, szóval, a mig nem kerestem úgy, a­hogy a szép Steingutné férjé­hez illett, künn aludtam a kemény és hideg, jaj de hideg irodai díványon. A­mikor aztán megfordult a balszerencse, a kurzusok kezeseb­bek lettek és a zsiróban ismét az én javamra is írtak összegeket, szóval, a­mikor megint a jól kereső Steingut voltam, újra elfoglalhat­tam megszokott ágyamat, a­melyet bizony nagy nehezen nélkülöztem. De ezzel m­ég nem ért véget a mulatság. Ezentúl egészen a tőzsdei árfolyamoktól függött a hálóhelyem sorsa. Ha úgy szaladgáltak föl és le, a­hogy nekem tet­szett és kellett, teljes jogú férj maradtam. Ha makranczoskodtak, akár szitkozódtam, akár nyöszörögtem, az irodai díványra száműzött a feleségem, az én szép feleségem, a­kinek az a házassági főelve, —a boldogult édes maffiájától tanulta — hogy a férj addig igazi férj és csak addig az, a­míg keres, még­pedig a felesége igényeihez mérten keres. Az én keresetem a kurzusoktól függ. A legutóbbi másfél évben, hiszen tudja, doktor úr, a kurzusok csak rit­kán kedveztek az olyan megrögzött hausseistá­­nak, a­milyen én vagyok. Épp azért hét ízben is nyilvánítja magát, ezzel szemben nincs helye az okoskodásnak, kritika és véde­kezés nélkül meg kell előtte hajolni és bocsánatot kérni. AZ ÚJSÁG Szerda, 1914. április 11­ ­ELFÖLS.­ ­ A fiumei polgármesterválasztás. Fiumé­ból jelentik: Ma délelőtt 11 órára rendkívüli ülésre hívta össze Wickenburg István gróf kor­mányzó a városi képviselőtestületet a polgár­mesterválasztás folytatására. A kormányzó dísz­­magyarba öltözve, Dessewffy Róbert városi taná­csos és Verneda Emil miniszteri titkár kíséreté­ben elfoglalta az elnöki emelvényt és megállapí­totta, hogy a képviselőtestületi tagok közül senki sem hiányzik. Felhívta Zanella Richárdot, hogy városi képviselői minőségében tegye le az esküt. Ennek megtörténte után felszólította Zanellát, nyilatkozzék arra, hogy polgármesterré történt megválasztását elfogadja-e. Zanella hosszabb be­szédben válaszolt, békésen nyilatkozott a »köz­ponti kormánynyal« szemben, teljesen mellőzte azonban a kormányzó személyét és működését, végül kijelentette, hogy megválasztását elfogadja. Wickenburg gróf kormányzó kijelentette, hogy a városi statútum értelmében a választást felter­jeszti ő felségéhez megerősítés végett. Követke­zett az alpolgármesterek megválasztása. Az első szavazásnál 56 szavazat helyett 57-et adtak be. A kormányzó új szavazást rendelt el, melynek megtörténtével kihirdette, hogy Corossac Ferencz 56 szavazat közül 54-et kapott, két c­édula üres volt. Corossac kijelentette, hogy a választást elfogadja. Második alpolgármesterré Grosich Antalt választották meg, a­ki szintén kijelentette, hogy a választást elfogadja s hangsúlyozza, hogy a fiumeiek mindig barátsággal viseltettek a magya­rok iránt, ha olykor megvolt zavarva a békés egyetértés, ennek rendszerint nem, a fiumeiek voltak az okai. A közgyűlés ezzel végződött. A kormány­r­ a­mint már jeleztük — Zanella meg­választását nem fogja királyi megerősítésre aján­lani.­­ Beszámoló: Kaposvárról jelentik: Hegyi Árpád országgyűlési képviselő a somogyszili kerületben most tartja beszámoló körútját. Ő Szeged város főispánja. A hivatalos lap ma jelenti, hogy a király Cicatricis Lajos dr.-t, Csongrád megye és Hódmezővásárhely törv­ény­­hatósági joggal felruházott város főispánját ezek­ben az állásaiban való meghagyása mellett ideig­lenes minőségben Szeged szabad királyi város — egyszer teljes négy hónapig — a divánnak voltam az elhagyatott vendége, mindaddig, míg a kurzusok forgandósága meg nem kegyel­mezett nekem . Hiszen tudom, nem valami fér­fias dolog ez. Sok férjet ismerek, a­ki már első ízben fölvetette volna a kabinetkérdést és bizony el nem tűri ezt az ide-oda dirigálást : hol ki a díványra, hal vissza a hálószobába. De, értse meg, doktor úr, nem tudok lemon­dani a feleségemről. Ennek a bolond megalázó állapotnak az eltűrése pedig az egyetlen módja annak, hogy csak ideig-óráig kell lemondanom arról, a­minek végleges elvesztését nem tud­nám elviselni. — Értem, most már mindent értek, Stein­gut úr — bólintottam sajnálkozó szimpátiával. — Bocsánat, még nem végeztem. Szám­űzetésem első időszakait — igaz, hogy az első eset csak tíz-tizenkét napig tartott — még a díványon szomorkodtam át. De harmadízben, a­mikor már a második hónapba nyúlt bele klastromi magányosságom, föltámadtak ben­nem fiatalságom emlékei, a­melyektől utó­végre — csak harminczöt éves vagyok! — még nem is estem olyan messzire. Az emlékek egyre követelőbbek lettek. Egyszer csak karon fogtak, föltessékeltek a díványról és ide hoztak. Azóta itt szoktam eltölteni hosszabb-rövidebb száműzetéseim éjjeleit, ezen a tájon, a­hol igen sok a könyörületes női szív. Elhallgatott, majd rezignáltan mosolyogva hozzátette : .­­ . — Ahhoz nem keresek mindig eleget, hogy egy pesti szép asszonynak állandóan a férje lehessek, de oly keveset sej nem­ keresek, hogy több pesti szép lánynak is ne lehetnék a szer­­retője.

Next