Az Ujság, 1914. május (12. évfolyam, 103-114. szám)

1914-05-01 / 103. szám

l­ bánia nélkül is föl kellett volna készül­nünk, s az első ágyú eldördülte után dehogy is mondotta Berchtold : no, most adjunk ki egy fél milliárdot az önálló és független Albániáért. Az is tény, hogy politikai magunk tartása sehol sem ara­tott hálát, sőt ellenkezőleg. A török sem rajong értünk, noha hozzá voltunk a legbarátiabbak, mert azt véli, nekünk lett volna kötelességünk megtámadtatá­­sának megakadályozása. Montenegrót nem engedtük Szkutariba, Szerbiát nem engedtük az Adriához. Egészen határo­zottan gyűlölnek bennünket. De kérdés: meg lehetett ezt aka­dályozni ? Mindig és mindenkor böl­­cselkedtünk a szláv gyűrűről, az ellentét­ről a szlávság és németség között, s éppen most, mikor ez az axióma gyakor­latilag érvényesül, felejtkezünk meg róla. Azzal, hogy a balkáni keresztény nép a szláv, mi pedig a német hatalmi szférá­val tartunk, már eleve ki volt zárva, hogy a balkáni háború folyamán, mikor a szláv gyűrű összefolyhat, barátokat szerezhetünk magunknak. Berchtold gróf sem jót, sem rosszat nem tehetett még, s a balkániak már, részegen a diadaltól­, ordították : a törökkel végeztünk, most Ausztria-Magyarországon a sor. Termé­­szetszerű a vonzódás Oroszországhoz, és természetszerű, hogy az evés közben megjött étvágy arra felé nyúl a trancsí­­rozó késsel, a­hol neki való falatokat lát: a szlávok a szlávok lakta ma­gyar országrészek felé. S ezen nem vál­toztatott volna, ha Montenegró meg­kapja Szkutarit s Szerbia megkapja az adriai kikötőt. A mi most gyűlöletet keltő politika, az engedékenység esetén a meg­­rettentség politikája lett volna, s a még erősebb déli szomszédunk csak még erő­sebb elbizakodottsággal vicsorította volna, ránk a fogát. Az is tény, hogy Romániával rosz­­szabbul áll a dolgunk. Tán itt hibák is történtek, hogy a Németországgal való nézeteltérés oly drasztikusan föltárult, mint a német császár sürgönyével, bizo­nyosan az. De ez a veszteség sem írható kizárólag a Berchtold-féle politika rová­sára. Románia a dolgok fordultával két malomkő, vagy ha úgy tetszik, két köteg széna közé került. Minden új helyzetben az önző érdek újabb számadásra veteme­dik. S fölmerült az eshetőség, hogy Ro­mániának az új helyzetben jobb Orosz­országgal tartani, mint velünk. Ha így van, semmiféle nyájas előzékenység ettől vissza nem tarthatta. S a hiba talán éppen az volt, hogy Románia csupa nyájas előzékenységet kapott tőlünk. Csalogatták, kimérgették, s úgy látszik, nem használt. S a Berchtold expozéjá­ban az utalás Románia jól megfontolt saját érdekére nem nélkülözi az eddigi udvarlás után a ridegebb in­ánszot, s ez talán még használ. Mindebből pedig az igazságos meg­ítélés azt a véleményt szűri le, hogy a balkáni felfordulás nekünk nagyon sokat ártott. A felfordulás és nem Berchtold politikája. Csak arról lehetett szó, hogy mentsük meg a magunk számára, a­mi megmenthető, de hogy előnyünk legyen belőle, eleve ki volt zárva. Hiszen ha nem így van, mért dolgoztunk volna annyi éve a konflagráczió elhárításán, s mért áldozunk most is, továbbra is any­­nyit a most beállott állapotok konszoli­dálásáért ? Nekünk kárunk volt, nem mert külpolitikánk rossz volt, s Orosz­országnak haszna volt, nem mert kül­ügyminisztere okosabb volt. A mi ká­runkat s az orosz hasznot eldöntötte a tény, hogy a Balkánon felszabadult népek a szláv érdekszférába tartoznak akkor is, ha görögök. Ez nyilvánvaló s ezt igazság szerint el lehet ismerni, már azért is, mivel az ellenkezőjével sem lesz jobb a helyzetünk, s mivel nincs az a zseniális, Korfuban üdülő Andrássy Gyula, a­ki el tudta volna érni, hogy a szerbek ne legyenek szerbek, s az­hoz neki is ugyanazok a jogai vannak. Tessék, kérem, egy koldus ! Nem szörnyűség ez ? Egy ember, egy homo sapiens, vagy decrepitus, — egyre megy — a­ki elvégre mégis csak olyan, mint mi ketten, vagy a drámairó ur . . . de ő »koldus«. Okvetlenül nivellálni kell a világot ! Nem igaz ! Nem igaz, drámairó ur ? —■ Bocsánat, —• válaszolta kelletlenül a hullófürtü fiatal úr, a­kit ez a titulus mindig idegessé tett — mindent a világon lehet ni­vellálni, az emberi lelket azonban nem lehet. — Nem lehet ? Rettentő tévedés. Igenis hogy nem lehet, ennélfogva tehát különbségek is mindig lesznek . . . — Rettentő tévedés ! Mindjárt megma­gyarázom ! Ezt a piai, konvencziókban föl­nevelt, s — ismétlem — liberális hunczut­t­ságokkal megfertőztetett, képmutató, léha és gyenge társadalmat az ördög sem tudná ni­vellálni, ez igaz, de adják kezembe Magyar­­ország összes kisdedeit és én biztosítom önt, tisztelt drámaíró az, hogy az új nemzedék segélyével megteremtendő közélet emberséges, erős, komoly, tiszta és becsületes alapokon fog nyugodni. Ott nem lesznek kasztok, tüle­kedések, úgynevezett »ambícziók«, stréber és szamár politikusok, rabló pénzintézetek, mil­liomosok és koldusok, hanem lesznek egyfor­mán munkás, egyformán törekvő, szorgalmas és egy vonalban fejlődő emberek. Jól megért­jük : nem singurális perszónák, a­kik ön­magukért, hanem emberek, a­kik egymásért vannak. A mormon Brigham Yung egyike volt a világ legnagyobb lángelméinek ! Közös és egyforma­unka, közös és egyforma jólét : ez a peziológia, melynek becsületes uralma föltétlenül be fog következni. Nemig j ur? Nem igaz, hogy ez az uj, becsületes és igazságos világrend föltét­lenül be fog következni ? — Úgy van! — bólintott tüntető ko­molysággal a doktor — sőt én egy hatalmas kakaslépéssel még tovább megyek és azt mondom, hogy az íráson és olvasáson kívül az emberiségnek az egész úgynevezett szellemi kultúrára nincs szüksége. Sírnek nekünk iro­dalom, művészet, akadémia, egyetem, színház... — Bocsánat — szólt közbe a drámaíró. — Igaza van ! — helyeselte nagy heves­séggel a magyar úr — roppant igaza van a doktor úrnak ! Le az összes egyetemekkel és az összes színházakkal és az összes többi kul­­tur — csaló — intézményekkel, melyek csak arra valók, főleg az iskolák ... az iskolák .. . nem igaz ? Jó hogy eszembe jutottak ! — Igaz, — helyeselte a doktor-tanár — harmincz esztendeje hirdetem, hogy le az iskolákkal. — Igen, igen ... le az iskolákkal és főleg —­ mondom — jó, hogy eszembe jutottak! Tudja ön, tisztelt drámairó úr . . . — Kérem, miért nevez engem »dráma­iró« úrnak ? Ez úgy ,hangzik, mintha éle akarna lenni . .. — Szó sincs róla ! — Mert vannak ugyan benyújtott darab­jaim a színházaknál, de mivel még nem kerül­tek szilire, hát esetleg csak leszek drámairó. — De hiszen, fiatal ember, — szólt közbe hirtelen a doktor — ön csak addig drámairó itt a törzsasztal mellett, a­míg darabjai nem kerülnek színre, azután már itt a törzsasztal mellett sem az. Egyébként pedig igaz, a­mi igaz : le az iskolákkal ! — Hogyne, hogyne ! Persze hogjz le az iskolákkal, — kapta el a szót a magyar úr — jó hogy eszembe jutottak! Mert főleg az iskolák az okai, hogy a kasztrendszer és a szeparatizálás mérges dudvája ily óriási mér­tékben elszaporodhatott. Az a professzor, a­ki az egyik gyermeknek jeles kalkulust ad, a másiknak pedig csak jót, b­ár beoltja a gyer­mekbe a hiúságot, a gőgöt és a különbségek iránt való veszedelmes érzéket, mely az emberi­ség általános boldogulásának valóságos rák­fenéje. Miért legyen az egyik gyermek különb, mint a másik ? Mert öt grammal több az esze ? Vagy mert jobban tud h­izelegni a tanár úrnak ? Miért harácsoljon a többi ro­vására ? Miért tanulja meg, hogy a »jeles« birtokában joga van lenézni kis pajtását, a­ki csak »jó«. Nem igaz ? Nem szemenszedett bornirt ostobaságok ezek . Egyenlőség helyett különbségeket statuálni mesterséges után, mondhatni erőszakkal, miniszteri tanterv sze­rint ! Genie­ket és szamarakat, milliomosokat és koldusokat nevelni írár az iskola padjain. Hát ez, kérem, nem egyéb buta lélekgyilkos­­ságnál, melynek előbb vagy utóbb, de okvet­len el kell tűnnie a föld színéről. Én a magam részéről megkezdem az ellentállást és semmi­féle kéregetőnek nem adok semmit. — Nagyon helyes, — vélte mosolyogva a doktor — reformátorokra, még pedig bátor és szókimondó reform­át­okra van szüksége a világnak.­­ A magyar úr szeme lángolt. — Nem törődöm vele, ha reformátornak­­ gúnyolnak is ! — kiáltotta indulatosan. — Nem gúny ez a titulus, hanem dicséret,­­ a­mely azonban nincs megérdemelve. Igaz hogy ön ennek a toprongyos szegény ördög­nek az imént nem adott semmit, hanem a­­ legridegebben elutasította. De nyilván csak­­ AZ ÚJSÁG ! Péntek, 1914. május 1. orosz, ha lent faj rokonai erősödnek, in­kább kiengedje hatásából, mint akkor, mikor még kevesebb hasznukat vehette. BELFÖLD.­ ­ A képviselőház ülése. A képviselőház hol­nap délelőtt tíz órakor ülést tart. A költségvetés tárgyalását folytatja. A föl­dm­űvelési tárc­a követ­kezik.­­ A beszterczei mandátum. A beszterczei mandátumot, mely Kuales Ciodofréd elhalálozásá­val üresedett meg, tegnap Schuller Rudolf szent­­ágotai képviselőnek ajánlották fel, a­ki beszter­­czei születésű. Szentágotán valószínűleg Desz Ferencz segesvári ügyvéd lép fel.­­ Szentesített törvények. Az Országos Törvénytár ma kiadott száma a következő újonnan szentesített tör­vényeket teszi közzé: XX. t.-czikk Az Adria m. kir. Tengerhajózási részvénytársasággal kötendő szerződés beczikkelyezéséről. — XXI. t.-czikk a Magyar-Horvát Tengeri Gőzhajózási részvénytársasággal kötendő szer­ződés beczikkelyezéséről. — XXII. t.-czikk a m. kir. Folyam- és Tengerhajózási részvénytársasággal kötendő szerződés beczikkelyezéséről. — XXIII. t.-czikk a Ma­gyar—Keleti Tengerhajózási részvénytársasággal fiumé— ausztráliai járatok fentartása iránt kötendő szerződés beczikkelyezéséről. — XXIV. t.-czikk a Magyar—Keleti Tengerhajózási részvénytársasággal galacz—konstanti­nápolyi magyar hajójáratok fentartása iránt kötendő szerződés beczikkelyezéséről. — XXV. t.-czikk az 1881. évi XLI. törvényczikk módositásáról és kiegészítéséről a tengerparti területek kisajátítása végett. A kereskedelmi tárcza. — A képviselőház ülése.­­ Minimális érdeklődés mellett folytatta és be is fejezte ma a képviselőház a kereskedelmi tárc­a költségvetésének tárgyalását. A délelőtti ülésen négyen szólaltak­­ fel. Szabó János vasúti és tengerhajózási kérdések­kel foglalkozott. Gratz Gusztáv nagy hozzá­értéssel a munkásbiztosítás problémáit tag­lalta. Brandsch Gusztáv és Szent­pály István iparfejlesztési ügyeket tárgyaltak. Söpkéz Sán­dor az államvasutak reorganizálásának szük­ségét fejtegette.­­ A kétórás szünet után Harkányi János báró kereskedelmi miniszter terjedelmes és figyelemmel meghallgatott beszédben reflektált a vita során elhangzott felszólalásokra. Külö­

Next