Az Ujság, 1914. június (12. évfolyam, 128-138. szám)
1914-06-03 / 128. szám
& / ) Q/\ f m / / J Budapest, 1914.______________________XIL évfolyam. 128. szám._____________________Szerda, június 3. Előfizetési árak: ________ ^ SZERKESZTŐSÉG•• _ . . á . JRRM Ba — — HU Budapest, Rákóczi-út 54. sz. [(Egész évre„ _ 28 k. — f. MHI |j| SIS Pf «WIII Telefon: József 1386 Félevre . 14 » — Ilin Jjf §|jfi [' | 81mk Mm mm KIADÓHIVATAL: F 10 * ~ * JaL limb jlfy ||1 Ili pl jf§L_Jjfa HSS| Budapest, Rákóczi út 54. sz. Egy hóra---------2 40 mg| JpSg| fi jgj Telefon: József 16-26 és 13-36, Egyes szám ára helyben jjjlf Mm Wil Megjelen hétfő kivételével és vidéken 10 fillér. Mi minden m*, ünneptár. is. ROVÁS. Háromszor huszonnégy óráig bujkált, s hogy ezért félénknek ne lássék, felsorolja öszszes érdemeit, melyeket a csatatéren szerzett. Bármily hosszú az érdemek listája, a végén mégis be kell vallania, hogy ő lövöldözött mérgezett nyilakkal azokra, a kikkel még tegnap egy táborban politizált. A rostélysisakból vert álarczot nem szívesen vetette le, de Károlyi Mihály vakargatni kezdte az álarczot, s hogy a rostélysisakból ne vakarják ki egészen, egy alkalmas pillanatban önként levetette azt. És akit így kivakargattak az inkognitóból, most mégis oly pózba vágja magát, mintha a legnagyobb hőstett az lenne, ha az emberről levakarják a rostélysisakot. Biz ez groteszk egy hősöcske, és nem csodáljuk, hogy Károlyi kedveli : egy előkelő gróf gyűjteményéből nem hiányozhatik egy ily groteszk nippecske. * Az igazhitű radikálisok szekularizálni akarnak, de Károlyi Mihály házi demokratája makacskodik és azt mondja : azért se szekularizálok. A harcz vérfagyasztóan komoly és izgató. Mert a szekularizáczió igazán annyira megérett, hogy most már csak azon fordul meg ez az országos probléma, hogy akarják-e a radikálisok és nem akarja-e Károlyi házi demokratája. És ugyebár, hiába akarják a radikálisok, a szekularizáczióból mégsem lesz semmi, mert a Károlyi házi demokratája nem akarja azt. Pedig bátran és nyugodtan akarhatná, hiszen valamikor akarta, s mégse csinálódott meg a szekularizáczió. De lehetséges, hogy éppen ezért nem akarja most. A nagy portentum, neki tehát nem szabad olyat akarni, Sar-Híif nem tud megvalósítani. Ennek megvan az a jó következménye is, hogy emelt fővel állhat a püspökök és a mágnások elé és elmondhatja : Mindent nekem köszönhettek ! Én nem akartam szekularizálni, tehát nem is szekularizáltak. Biz ez nagyon megható : egy demokrata visszaajándékozza az egyházi javakat, hogy megtartsa magának a főpapok és főurak barátságát. * És miután ily módon megmentették a főpapok vagyonát, megmaradt erejükkel megmentik a kisiparosokat. Jövőre választás lesz, gondoljunk hát a kisiparosra is, aki joggal megneheztelne a miatt, hogy az urak csak a főpapokra gondolnak, de a kisiparost elhanyagolják. És mert egy hatásos szónoklat nem kerül sokba, a kisiparosba olcsó áron behizlalható a gondolat, hogy az egyesültek és tartozékaik ismét megcsinálják az önálló vámterületet, mihelyt többséget kapnak a választóktól. Mert egyszer már megcsinálták. Egyszer, a koalíció idején, amikor annyira komoly volt már a dolog, hogy inkább széjjelrobbantak, semhogy az önállóság ügyének feszegetésével koczkára tegyék a bécsi körök grácziáját. Erre már nem emlékeznek az urak ; nagyobb baj, hogy a kisiparosok se. És mert nálunk mindenkinek rövid az emlékezőtehetsége, meg lehet koczkáztatni, hogy még egyszer maszlagoztunk azzal az eszmével, melyet egyszer oly csúfosan cserbenhagytunk. Ki emlékezik ma arra, hogy mit ígértek 1907-ben ? Senki. És erre czélozgatva mondják egymásnak : ki emlékezik 1915-ben arra, hogy mit ígértünk 1914-ben ... Festi az if. Irta Kenedi Géza. Amikor az alkotmányos élet 1867-ben ■megindult és elkezdték Pestet, 1872 óta pedig Budapestet tejjel-mézzel táplálni, egyebek közt azt is várták a megnövesztett fővárostól, hogy benne fog végképpen megalakulni atiszta, szép magyar beszéd, ami majd példaképe lesz mind az egész országnak. Mint ahogyan Paris is megtette ezt a nagy szolgálatot Francziaországnak. Az újjáébredés eme korában, amelyiek buja reményeit már 1873-ban lefagyasztotta a híres gazdasági válság, sok mindent másképpen képzeltek, mint ahogyan ma van. Másképpen képzelték a fővárosi magyarság alakulását is. Hogy az akkori folyó műveit magyar nyelv, mely tele volt a -báli, -töli, -vali és efféle hibás alakulásokkal, hogy az nem maradhat igy és hogy az uj igények elő fogják varázsolni a nyelv rohamos kibontakozását, de kivált az egységes szójárást, azt mindenki tudta és akarta. Jókai Mór és Arany János akkor még élt és így volt is, amire ez a kívánság támaszkodott. Általánosan úgy képzelték, hogy a magyarság két nagy nyelvjárása, a tisza-dunai (alföldi) és a dunántúli, vagy legyen hát , túl a dunai, itt Budapesten valamiképpen össze fog forrni és ebből alakul meg az ősz korai c. befejezett magyar nyelv. Egyfelől Arany János gyönyörű alföldi nyelve, másfelől Deák Ferencz csodálatos nyelvtisztasága és dunántúli jellege táplálta ezt a várakozást. Ehhez a nyelvtudomány terén nemsokára Szarvas Gábornak nyelvtisztító iskolája is csatlakozott, a minek mai magyar nyelvünk valóban sokat köszönhet. Maga Szarvas Gábor is a tiszamelléki magyarság nyelvkincsét hozta magával. Minden úgy indult meg, hogy a két nagy nyelvjárás, tehát a magyarság zömének nyelve és gondolatvilága fog Budapestre beköltözni és itt a nyelvtudósok nemes munkájának tüzében összeolvadni. Amit nagyon támogatott az a körülmény is, hogy az irodalomban, a tudományban és az országgyűlésen túlnyomólag vidéken nevelkedett jeles férfiak vitték a vezető szerepet, akiknek nyelvérzéke még tiszta volt és élőbeszédjükben is megvolt a népies hangsúlynak az a tiszta valutacsengése, ami nélkül szép magyar beszéd, sőt még jó magyar stílus sem képzelhető. Legalább akkor úgy hitték. Most pedig annak a megírása, hogy ez a szerencsésen alakult kezdet mint vesztett nyomról-nyomra a maga alkotó erejéből és mint szakadt el a budapesti magyar nyelvszerkezetben is, hangsúlyban is ezektől a népiesebb és tisztább elemektől: ez itt nem lehet az én dolgom, aki utóvégre sem vagyok se történetíró, se nyelvtudós. Általában véve azt gondolom, hogy itt kényszerítő erők dolgoztak, amelyeket leküzdeni az akkori eszközökkel nem lehetett. Körülbelül két pozitív tényező határozott. Az egyik a külföldről most már rohamosan és erőszakosan betóduló kulturkincsek áradata volt, kivált a németé, mely az 1871. évi győzelem után igen nagy erővel lépett fel. A másik a főváros népességének szertelenül gyors szaporodása, mely tömegesen hozta fel Budapestre a kisebb nyelvérzékkel és kevesebb nyelvtisztasággal biró elemeket is. A mihez csakhamar a belső szaporodás is járult, azok sokasága tudniillik, akik már Budapesten születtek és gyermekkorukban nem a magyar nép ajkáról vették át a magyar szót, hanem itt tanulták, egyre zavarosabb nyelvkörnyezetben és mind jobban a könyvekből és az iskolában. Ahol is — bár az iskola szerepét nálam senki többre nem tartja — a nyelvtani szabatosság volt a fő, nem pedig a gondolatjárás vagy éppen a hangsúly eredeti magyarossága, ami végre sem az iskola dolga, hanem a családé, meg az életé. Végre pedig irodalmi életünkben éppen a hetvenes évek elején fájdalmas hézag kezdett támadni. A nagy írói alakok elhaltak, vagy kiöregedtek. Maga Deák Ferencz is elköltözött és a rájuk következő embertermés kissé mostohán esett ki. Hiányzott tehát egészen Mikszáth Kálmánig az a nagy és erős nyelvhatás, amire pedig a közművelődés rohamos terjedése mellett kétszeresen szükség lett volna. Mert hiába ! Örök igazság az a jézusi hasonlat, hogy az uj bornak uj tömlők kellenek, mivel az uj bor a régi tömlőket elszakítja és szétfolyik. Most is úgy történt. A nyelvtörténet írók ezekkel a dolgokkal bizonyosan alaposabban is be tudnak számolni , tegyék is meg. Nekünk ma elég, sőt az elégnél is sokkal több az a tapasztalat, hogy a fővárosi nyelvjárás nem úgy alakult ki, ahogyan akkor remélték és ahogyan bizony sokkal jobb is lett volna. A két nagy dialektus nemhogy együvé nem forrt, hanem külön sem érvényesült. Sőt nem érvényesült egyáltalán semmiféle magyar népies dialektus Budapesten. Azt ugyan nagy bűn lenne állítani. Laapiuk mai száma 44 oldal. Zavarosban. Turkhati pasa segélykiáltása hallatszik Durazzóból. A Szkutariban állomásozó európai vegyes csapatokból ötszáz embert kér az albán főváros védelmére. Ebből két dolgot következtetünk: az egyik, hogy a Veszedelem, mely Durazzót fenyegeti, nem lehet oly túlságosan nagy, a minőnek az olasz sajtóban feltüntetik. És a igaz lenne, hogy a fölkelők ezrei táboroznak a főváros közelében, s ha imminens veszély forogna fönn, akkor nem Szkutariból s nem ötszáz főnyi katonaságot kérnének. A másik dolog, amit következtetünk, hogy a szkutarii segítség voltaképpen arra való lenne, hogy a fölkelőkkel szemben az európai nagyhatalmak együttes föllépését dokumentálja. Amire annál nagyobb szükség lenne, mert az albán forrongás titkos mozgatói éppen az európai hatalmak egyenetlenségére számítanak, s úgy látszik, nem alaptalanul. Anglia az első volt, mely vonakodott az albán rendcsinálásba aktív módon belenyúlni, holott, ha a Philips ezredes parancsnoksága alatt álló szkutarni haderő egy része Durazzóba menne, elsősorban Anglia lenne, ha csak formálisan is, az albán főváros védelmében angazsálva. Nem tudjuk, lesz-e egyhamar eredménye Turkhan pasa segélykérésének, de ha tény az, amit az utóbbi mond, hogy az ötszáz ember teljesen biztosítja Durazzóban a nyugalmat, s hogy e csapatokra támaszkodva a kormánynak könnyebben sikerülne az idegen ügynökök