Az Ujság, 1915. március (13. évfolyam, 60-90. szám)
1915-03-13 / 72. szám
fopntkat. 1916. márczus 13. AZ ÚJSÁG kenőbb rendszereket próbálják s megállapodnak a emberileg legjobb rendszerben. Kéri a javaslat elfogadását. Bódy Tivadar dr.lnök az előadottak alapján kéri a bizottságot, hogy a szükséges 22 millió koronát szavazza meg. (A vita.) Pető Sándor dr. a tanácsot támadja a történt mulasztásokért. Szerinte a város nem vonhatja felelősségre a kormányt azért, mert nincs liszt, egyedül a tanácsot. Helyteleníti, hogy a közgyűlést és a szakbizottságokat állandóan mellőzik és követeli, hogy ezentúl kéthetenként legyen rendes ülés, amelyen, ha egyébről nem, hát az élelmezési ügyről tegyenek jelentést. Ezenkívül kívánja, hogy lisztet csak olyan kapjon a várostól, akinek az összeírás szerint semmi készlete nincs. Eulenberg Salamon dr. hosszasan védi a tanács intézkedéseit s részletekkel bizonyítja, hogy a főváros egyáltalán nem tehetett többet, mint amennyit tett. Folkusházy Lajos tanácsos szükségesnek tartja, hogy Pető támadását tévedésnek jelentse ki. Csak a történtek nem ismerése alapján támadhatják a tanácsot, amely már tavaly július óta küzdött a beszerzés nehézségeivel. Sem a főváros, sem a kormány, sem a legnagyobb vállalatok nem tudták a hirtelen támadt nehézségeket legyőzni. Bajok voltak nálunk és szomszédainknál is, s ennek a magyarázatát nem kell adni. Újból hangsúlyozza azonban, hogy a veszedelem nagyobb része elhárult, a lisztellátás biztosítva van s rövidesen megoldják a liszt pontos, megbízható kiosztásának a módját is. Vázsonyi Vilmos: Nem szorul bizonyításra, hogy a főváros közgyűlését és pénzügyi bizottságát az élelmezés kérdésében semmiféle felelősség nem terheli, mert ezeket a kérdéseket ezeken a helyeken nem tárgyalták. Csak tökéletes felületesség és rosszakarat vonhatja őket felelősségre. A tanács a felelősség kérdésében bizonyára nem kíván osztozkodni senkivel. Az ellenkezője olyan abszurdum volna, mintha a kormány a jelenlegi tényekért a mostani parlamentet tenné felelőssé ... Bódy alpolgármester : Eszünk ágában sincsen ! Vázsonyi Vilmos : Úgy találja, hogy a tanácsos előterjesztésében előfordulnak hiányok. Az első hiány, hogy nélkülözzük azon aktákat, amelyek a közélelmezésre vonatkoznak. Indítványozza, hogy a közgyűlésen minden aktát, amelyet a gabona és liszt kérdésében a kormányhoz intéztek, tegyenek közzé egész terjedelmükben, hogy lássa a közvélemény, mit kértek fe iratokban a kormánytól és mit nem kaptak meg. A legnagyobb baj az volt, hogy senki sem érdeklődött az országban az iránt, hogy miféle tényleges gabonakészletünk van. A kereskedőt a leltározás elmulasztása miatt büntetik. Mi nem leltároztunk, hanem hittünk a mezőgazdasági szaktudósioknak. Hogy a maximális árak kellő dőbén nem állapították meg, hogy a behozatali vámok és tilalmak nem függesztettek fel és végül, hogy a rekvirálás nem történt kellő időben és szigorral, ezeket már a kormny képviselői sem vonják kétségbe. A közgyűlésnek sürgős feliratban kellene kérnie ezeknek a dolgoknak elrendelését, azzal, hogy aki készletet eltitkol, attól ellenérték nélkül kobozzák el a készleteket, mert bizonyos, hogy a vidéken még igen nagy mennyiségű gabona van elrejtve, amelyet részben félelemből, részben spekulációira való számításból rejtettek el. Még akkor is véget kell vetni ennek, ha ez csak legenda. Ezzel kapcsolatban, ha szükséges, a közigazgatás rendes szervein kivül a csendőrség és pénzügyőrség is igénybe vehető legyen a készletek felkutatásánál. A tanács felelősségét csak abban látja, hogy nem bírt elég bátorsággal a kormány fedezete nélkül önállóan intézkedni. Springer Ferencz : Lisztet vett! Vázsonyi Vilmos: Amikor magas áron szabad kézből lehetett volna lisztet venni, de a kormány nélkül, akkor ezt a tanács nem merte megtenni. Itt a mentő körülmény, hogy jelentékeny anyagi felelősségről volt szó és a tanácsot is bizonyára a magas árak tartották vissza. Hiba történt ott is, hogy a tanács, midőn a kormány részéről nem kapott kellő támogatást, nem fordult nyomban az autonómiához. Ez tanulság ugyan, most azonban már nem lehet hasznot húzni belőle. A helyzet a következő : nehézségek nemcsak nálunk merültek fel, és csodálatos, hogy a főváros közönsége már az első alkalommal, midőn átmeneti nehézségek fordulnak elő, oly kevés teherviselési képességet tanúsít. Pedig a főváros kávéházai, színházai, mozijai tömve vannak, a közjótékonyságot oly nagy mérvben gyakorolják, mint soha eddig, mindezekből látszik, hogy mégse vagyunk az éhínség városában és hogy daczára a nagy sirámoknak, tulajdonképpen nem szenvedünk érzékenyen. Nem eltussolásra, csak bizonyos türelemre, jóindulatra van szükség. Olaszországban, ahol nincs is háború, királyi rendelet jelent meg, amely az egységeskenyér készítését szabályozza s azt, hogy fehér kenyeret csak orvosi rendeletre szabad adni. Ha ott, ahol nem segíthetünk, vádaskodunk, helytelen irányba tereljük az emberek lelkületét és a hatóságokat kapkodókká teszszük. A mai helyzetben csak fallácziával lehet a tanácsot felelősségre vonni, mert most, midőn a rekvirálást befejezték, csak a kormány intézkedik, csak attól lehet lisztet kapni, a hiányért tehát csakis a monopólium fölött rendelkező kormány felelős. A tanácsnok jelentéseiből nem nyert semmi megnyugtatót, mert az egyáltalában nem megnyugtató, ha bizonytalanságban kell várni, hogy mik érkeznek be, ha ugyan egyáltalában beérkeznek a készletek a fővárosba. Közélelmezési politikát csinálni így még a legjobb indulatú kritika mellett sem lehet. Valljuk be itt az autonómia körében, hogy a közélelmezésnek ilyetén való rendezése nem helyes elintézési mód. Néhány ezer méter mázsának beérkezése nem elegendő, midőn a jövő körülményei bizonytalanok. Legalább azt kellene biztosítani, hogy a liszt egy-két hónapig zavartalanul legyen szétosztható. Ez pedig a kormányon és illetve a hadügyi kormányon áll. A felelősség most minden kiélesedett kérdésben azokat terheli, úgy az államnál, mint a törvényhatósági életben, akik a hatalom élén állanak. Ilyen dolgokból kabinetkérdést kell csinálni, és ha azt tapasztalom, hogy nem adnak lisztet, akkor inkább odadobom a vezető gyeplőt és vállalják mások a felelősséget. Arra azonban ne legyünk hajlandók, hogy látszatfelelősséget viseljünk. Nem lehet a törvényhatósági bizottságot felelősségre vonni, midőn a keze meg van kötve ; inkább hajlandó lemondani bizottsági tagságáról, amiben valószínűleg számosan követnék, semhogy ily körülmények között felelősséget vállaljon és a lakosság részéről a mulasztás vádjával legyen illethető. Nem ülhetünk, úgymond, itt nem lehetünk a város élén, kitéve a lakosság dühének olyanokért, amikért nem tehetünk. Osztja Petőnek azt a nézetét, hogy a pénzügyi bizottságot kéthetenként hívják össze, ami az autonómia szempontjából fontos. Nincs kifogása az ellen se, ha a közgyűléstől oly felhatalmazást kérne, hogy ha szükséges, ezeket az üléseket bizalmasoknak nyilvánítsa, és hogy az ott elhangzottak hivatalos titkot képezzenek. Mindenesetre azonban szükség van a tájékoztatásra. (A vita befejezése.) Havass Rezső dr. felolvassa a józsefvárosi bizottsági tagok határozatát, amely a felelősségre vonás kritikai jogát fentartja magának, s a szerdai közgyűlésen interpellálni fognak. Feleki Béla dr. nem kutatja most a felelősség kérdését. Követelni kell, hogy a rekvirált lisztből megfelelő készletet bocsásson a kormány rendelkezésünkre. Indítványozza, hogy a közgyűlés akár sürgős felirattal, akár küldöttség útján kérjen a kormánytól haladéktalanul intézkedést. Glück Frigyesnek fáj, hogy a tanácsot vádolják. A tanács mindenkor megteszi kötelességét és áll ez a tanácsosra is. Ezt emberi kötelességének tartja kijelenteni. A maga részéről felajánlja segítségét és támogatását, mert ezt polgári kötelességének tartja. Igaza van Vázsonyinak, hogy a hadvezetőséget kérni kell, hogy készletéből engedjen át nekünk. Bódy Tivadar dr. elnöklő alpolgármester reflektált még a felszólalásokra, mire a bizottság elfondta az ügyosztály javaslatát. (A pékek nagygyűlése.) A sütőiparosok testülete a lisztbeszerzés körül uralkodó nehézségek s általában a lisztutalványozás mizériáinak a megszüntetése tárgyában márczius hó 13-án (szombaton) délután 5 órakor a sütőkaszinó helyiségében rendkívüli nagygyűlést tart. Ugyancsak megvitatás alá kerülnek a nagygyűlésen azok a teendők, amelyek a jövőre nézve szükségeseknek mutatkoznak. MíG várok... A villamos mindjárt itt lesz, ha itt lesz, felülök rája, ha felülök rája, azonnal otthon leszek, ha otthon leszek, felveszem a házikabátomat, az asztal mellé telepszem és megeszem a levest. Ma ludlábleves lesz, az nagyon jó, vagy ha nem is nagyon jó, én nagyon szeretem. Gyermekkorom óta rajongok a puhára főtt ludlábért s most, férfikorom delén, amikor már sok ideál tüze kihunyt kebelemben, ez a rajongásom még él, s úgy látszik, el is fog kisérni koporsómig. Ha van mennyország, akkor még tovább is, mert az angyalkák nyilván tudják odatörni, kit-kit mivel lehet megörvendeztetni, s legalább egyszer egy héten megtraktálnak lubláblevessel. Na igen, csak az a villamos jönne már ... Voltaképpen jöhetne, hiszen több mint öt percre állok már a sarkon , az uccza sarkán és a magam sarkán. Az uccza sarka nem változik, de a magamé mintha zsibbadozni kezdene; roncs tréningem az egy helyenállásban, lépegetni kellene egypárat. Lépegetek egypárat, hiszen biztos, hogy a valamos jönni fog és elszállít engem a nyugati pályaudvarig. Nem olyan lehetetlen vagy a Népszínháztól a nyugati pályaudvarig eljutni, sokaknak sikerült már, sőt emlékszem, már nekem is nem egyszer sikerült. Az egész távolság nincs három kilométer, vagy ha három van is, négy semmiesetre sincs. Nem, nem, nincs négy, a legközelebb kimérem lépésekkel. A katonai lépés hetvenöt centiméter, — jól informált katonai szakértőtől hallottam — az én czivil lépésem körülbelül ötven centiméter lehet, tehát a Népszmháztól a nyugatiig hatezret kellene lépnem. Ha gyalog mennék. De éppen arról van szó, hogy villamoson menjek. Csak jönne már az a villamos . . . Háromezer méter aránylag nem nagy távolság; az a kérdés, hogy mihez méri az ember. Roald Amundsen és társai a nagy jégpánczéltól, mely a Czethal-öbölnél kezdődik s az Antarktisz szárazföldjének szegélyéig nyúlik, mondom, a nagy jégpánczélról kiindulva háromezer kilométert tettek meg a déli sarkig és vissza. Szánokon tették meg ezt az utat, szánokon, amiket kutyák húztak. Ha ilyen kutyáim volnának, nagyon hamar a nyugatinál volnék, mert ezeknek a kutyáknak, úgy olvasom a könyvekben, az sem árt meg, ha kilencven kiométert szaladnak egy hujában. A déli sarkon és az északi sarkon. De itt a Rákóczi-ut és a Körút sarkán egész mások a viszonyok. Jobban elgondolva : nem is igaz. Ott is hó van, itt is hó van. Ott sem jön a villamos, itt sem jön. Ejnye, mért nem jön már a villamos? Türelem kell mindenhez ezen a világon. Szven Hedin jut az eszembe, Szven Hedin, akinek olyan érdekes neve van és akinek a vezetéknevét a keresztnevétől sokáig nem tudtam elkülönözni. Most már tudom, mert az angol földrajzi társaság az ő nevéről nevezte el a Transz Himaláját , a világ fedelét, Mounts Hedin-nek. Biztosan ez a vezetékneve. Ezek a hegyek ötezer méter magasak és Szven Hedin azt mondja róluk, hogy igen szépek. El is hiszem neki, könnyű a hegynek ötezer méterrel a tenger színe fölött szépnek lenni. Próbálja meg itt, ahol én most vagyok... Hol is vagyok én? A Rákóczi út és a Körút sarkán és várom a villamost, mert az a czélom, hogy a Nyugatiig utazzam. Ez még nem is utazás. Ha már eszembe jutott Szven Hedin, az is eszembe jut, hogy egy tutajon kétezer kilométert utazott ő az ázsiai Tarim folyón. Azt írja, hogy nagyon kényelmes és kedves élete volt ezen a tutajon, még sötétkamrát is rendezett be rajta a fotográflemezei számára. Negyedóra alatt, ha a víz sodra elég gyom lenne, a Nyugatinál volnék. Közben nézhetném a tájat, látnám, hogyan úszik el mellettem a New york-kávéház, a Zion-palota, az Abbázia, az Edison. A parton látnám Weingrufcer bácsit, kedves barátomat, a benszülött kávésok ipartestületébek fönö- 7