Az Ujság, 1915. június (13. évfolyam, 151-180. szám)
1915-06-27 / 177. szám
AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1915/Jtmius 27. Az Isonzo-ntensil harczok. Az olaszok ujabb veréséből és borzalmas veszteségei. Sajtóhadiszállás, junius 26. A sajtóhadiszállás egy csoportja a legutóbbi napokban Zivoinovics őrnagy vezetése alatt beutazta Isonzo-menti frontunk legnagyobb részét. Az itt parancsnokoló csapatvezetők ama véleményüknek adtak kifejezést, hogy a jelenlegi ötezerös olasz túlerő ránk nézve nem veszedelmes. Az ellenség eddig az Isonzo-front több pontján intézett támadást ellenünk, amelyet könnyedén visszautasítottunk, noha a támadások mindenhol nagy tüzérségi előkészítéssel és muníciópazarlással mennek véghez. Egész tisztikarunk, valamint a délen harczoló legénységünk csak egy czélt tart szem előtt : legyűrni Olaszországot. Ami az olasz haditervet illeti, Olaszország északi és keleti frontunk ellen rendes hadseregeket és néhány gyarmati csapatot küldött hadba. Az olaszok eleinte Görznél akarták áttörni arézvonalunkat, hogy ez által felgöngyölítsék egész első védelmi vonalunkat. Hétszer intéztek rohamot Monte Sabotino ellen, de mind a hét roham meghiúsult, mire csapataikat a Görztől nyugatra eső Podgoramagaslat ellen vezényelték, ahol a harczok valamivel tovább tartottak. Az ellenséget ott is visszautasították. Ugyanígy jártak az olaszok a Gradiska környékén megkezdett offenzívájukkal. Csapataink kiürítették a fensikok keskeny szegélyeit és megszállották a Karszt meredek hegyoldalait, ahol frontjuk áttörhetetlen. Az Isonzo-front legnagyobb része egy tábornok parancsnoksága alatt áll, aki a legnagyobb bizalommal nyilatkozott az olasz háború kimeneteléről. Görzben az élet teljesen normális, noha az olaszok többször gránátokkal lőtték a várost. A magas Podgorán tett látogatásom alkalmából megállapíthattam, hogy katonáink kitűnő állásokban vannak elhelyezve. Mint ismeretes, az olaszok június 9-én több kísérletet tettek frontunk áttörésére. Miután 300 lövést leadtak, előtörtek az erdőségből és nyolcas sorokban rohamoztak. Valamennyi támadást visszaverték a derék dalmát landwehr-katonák. A rákövetkező éjszakai támadásnál, melyet a pistoiai olasz dandárok intéztek, az ellenségnek igen súlyos veszteségei voltak. A halottak még most is drótsövényeink előtt fekszenek. Jóval súlyosabb volt a mi helyzetünk messzebb északra, Plavánál. Az olaszok itt megszállva tartják a Kolovrat gerinczét, de az előnyomulásban, mely Görz felé irányul, megakadályozta őket a 383 méter magas hegy, melyet mi tartottunk megszállva. Június 6-án és 7-én az olaszok itt egyetlen egy pontra órákig tüzeltek az összes kaliberű ágyukból. Az első átkelési kísérlet mégsem sikerült azolaszoknak. Az olasz gyalogság június 13-ig többször megismételte az átkelési kísérletet, ide a kísérlet mindig kudarczcal végződött. Tizenhetedikén este a ravennai és forki dánhadárok kezdték meg a harczot a félnégyzetkilométeres terület ellen. A közelharczban, mely estétől reggeli 6 óráig tartott, a harczosok egymás fülét és orrát harapták le. Az olasz király a front mögött várta be a harcz eredményét, mely nagy csalódást hozott neki; az olaszokat, akik ebben a harczban négyezer embert vesztettek, visszavertük. Ugyanígy jártak azok, akik Gradiskától délnyugatra támadtak. Június 9-én az olaszok megkísérelték Sagradónál az Isonzón való átkelést. Miután azt hitték, hogy tüzérségük megingatta állásainkat, három olasz tiszt és több közlegény átúszta a folyót és hidat akart ott verni. Az úszókat elfogtuk, a pontonhidat széjjellőttük, azokat pedig, akik a hídon át akartak menni, gyalogsági tüzeléssel megsemmisítettük. A holttestek még most is a folyó homokszigetén fekszenek. Nagy érdeme van a veszedelmes támadás kivédésében egy magyar ágyusütegnek. Monfalcone mellett a sík területet önként kiürítették csapataink és a meredek karsztra vonultak. A magaslatokat is ágyúzzák az olaszok, de említésre méltó eredményt itt sem tudtak elérni. Négyórás bombázás után, melyet egy állásunk ellen nagy munícziópazarlással folytattak, csak két halottunk volt. Az eddigi tapasztalások után megállapítható, hogy az olaszok legjobb csapataik harczbavetése ellenére sem tudtak a négyhetes háborúban egyetlen lépéssel előbbre jutni. Bittner Gyula, a »Neues Wiener Journal« haditudósítója, »Az Újság« haditudósítójának helyettese. Útban a Dardanellákhoz. Konstantinápoly, május 30. Hogy micsoda nehézségekbe ütközik a török harertérre jutni, annak elsősorban az a tömérdek külföldi újságíró volna a megmondhatója, aki hétszámra hiába lesi Konstantinápolyban, hogy megkaphassa azt a hőn óhajtott lepedőnagyságú okmányt, mely Enver pasa mindenható aláírásával rendelkezésre bocsájtja a vitág legérdekesebb havetterére induló hajók valamelyikét. Rabin persze alig jut külföldinek ezeken a hajóóriásokon, melyek zsúfolvák katonasággal s a mi egyéb hozzátartozik ahhoz a háromezer főnyi kis hadsereghez, mely a hajó minden zegzugát ellepi. Pomiankowski tábornok, katonai meghatalmazottunk ígéretének birtokában nem tartottam szükségesnek türelmetlenkedni s nyugodtan bevártam a hadügyminiszter értesítését’. A várakozási időt hasznosan és tanulságosan lehet közben eltölteni. Néhány napos kirándulás Kis-Ázsiába, Brusszába, vagy még messzebb, Szmirnába, a Márvény-tengeren Prinkipe szigetére, a Boszporusba, az Aranyszarvra, az édesvízi forrásokhoz : mind, mind szép és érdekes hely. Bármennyire vágytam a Feketetenger felől hangzó orosz ágyúk színpadias bömbölése helyett a most már igazán komolylyá vált angol-franczia támadásokat közelről is kitapasztalni, türelmemet nem vesztettem el. Három amerikai, egy osztrák újságíró s jómagam egyszerre kaptunk elegedelmet a török harcrtérre való utazásra. Az utolsó napokban úgyszólván teljesen a hadügyminisztériumban laktam. Enver pasa váróterme külön látványosság, mind az ott megforduló érdekesen tarka személyiségek, mind a terem berendezése, különösen a két falat elfoglaló régi török fegyvergyűjtemény tekintetében. Kétszer háromhárom órát töltöttem benne, volt alkalmam megfigyeléseket tenni, s mondhatom, nem unatkoztam. Turbános, őszszakállú török előkelőségek, európai megjelenésű, elegáns ifjú törökök, nagyrangú német tisztek, tarkaruhás arabusok, hamisnézésű görög kereskedők, — ez utóbbiak újabban nem ismerhetők fel rögtön, mert biztosság kedvéért török fezt viselnek — fátyolba burkolt, sötétruhás török asszonyok óraszámra várakoznak a hadügyminiszterhez való bebocsáttatásra. Olykor csendesen, alig észrevehetően megjelent közöttük Kazim bey őrnagy, a miniszter szárnysegédje és régi fegyvertársa. Egy-egy kiválasztottal valamely ablakmélyedésbe vonult skedvesen, szolgálatkészen vitatta meg vele kívánságait. Mire Enver pasa előtt állunk, ő már mindenről tájékoztatva van s mintha napok óta csak a mi ügyünkkel foglalkozott volna, maga kezdi el a társalgást s világosit fel bennünket kérésünk teljesíthető részleteiről. Elsősorban a Vörös Félhold török részről elfogadott delegátusa lévén, az illető szakreferenst is behívta, Kazim beyt, aki megfelelő tanácsokkal és ajánlatokkal látott el, s csak azután intéztük el a haditudósítói czímet és jelleget. Egy régi török barátomat, a kivel még Angliában ismerkedtem meg s a ki most mint tiszt szolgál a török hadseregben, Ismail Jusszuf beyt osztották be mellém ügyeim intézésére. Kalauzolása és török tolmácsolása mellett mint a karikacsapás bonyolították le ezentúl dolgaimat a török adminisztráczió labiintusaiban. Seffik kapitány, a sajtóosztály vezetője személyesen szaladgált papírjaimmal s íratta alá a nevezetes harertéri engedelemokmányt a miniszterrel, a ragyogóan fiatal, kedves Enver pasával. Jövendőbeli útitársaimmal, a három amerikai újságróval is Seffik kapitány szobájában ismerkedtem meg s rövid félórai együttlét után a Dardanellákra vonatkozóan szövetséget kötöttünk. Megvitattuk, ki gondoskodik a teáról, ki a feketekávéról, kenyérről, húsról, italról, konzervekről. Elsősorban melegen ajánlotta egyikük, aki márcziusban már négy hetet kint töltött a Dardanellákban, hogy összerakható tábori ágyat okvetetlenül vigyek magammal, ruhát csak egyet, fehérneműt pedig minél kevesebbet, mert úgy sem lesz alkalmam és helyem az átöltözködésre. Enni- és innivalót azonban sokat, mert különben éhen halok. Minden más egyébről beszélgetve, arra kértek, hogy a Lusitaniáról és a rá vonatkozó dolgokról sohse essék köztünk szó. Ebben, úgy látszik, nagy ellenvéleményben lennének a fiatal yankeek. Török drogmenem segítségével minden szükségletemet a lehető legpraktikusabban beszereztük. Délután a kikötő parancsnokánál jelentkeztem, okmányaimat láttamoztattam, karszalagjaimat felraktam s külföldi haditudósítóvá vedlettem. Mondhatom, pompás érzés, hogy ezentúl a szigorúan elzárt török haditerületek minden pontjára szabad bejáratom van s már Konstantinápolyban is mindenütt utat engednek, bárhová lépek. Nem is képzeli, aki nem ismeri az itteni szigorú állapotot, hogy ez a visszanyert szabadság mit jelent. Minden szükségessel felszerelve, délben tizenkét órakor jelentkeztem kijelölt hajónk, a Sztambul (Hamburg) parancsnokánál, Mehmed Ali pasánál, s a hajó kis társalgótermének egyik zugába kvártélyozva be magam. Geyer osztrák író, Barabás Albert, az itteni magyar egyesület alelnöke és Izmail bey társaságában a fedélzetre siettünk, ahol érdeklődéssel figyeltük a behajózás utolsó részleteit. Az utolsó katona is bent volt a hajóban s már csak egy nagyobb bárka állott mellettünk, melyről néhány csomag friss élelmiszert raktak át a hajónkra. Barabás és Izman bey elbúcsúztak s csónakon a part felé eveztek. E pillanatban iszonyú dörrenés rázkódtatta meg a levegőt. Élestivitás, vizsustorgás s az előttünk veszteglő bárkát s négy emberét darabokra szaggatva, megfogyatkozott erővel a Sztambul fenekét érte egy torpedólöveg. Hajónk minden bordája úgy összeroppant, mintha egy óriás ragadta volna üstökön s rázta volna meg úgy istenigazában. Alig ezer méternyire a nagy hídtól, a török főváros lába elé merészkedett egy vakmerő tengeralatti torpedó. Valószínűen értesült a tizenkétezernyi katonaszálítmánynyal is megrakott hajócsapat indulási idejéről : pontosan déli tizenkét óra negyvenöt percekor közéjük röpütett e.