Az Ujság, 1915. augusztus (13. évfolyam, 211-242. szám)

1915-08-08 / 219. szám

e­ sének. Ugyancsak százával látja el a bizottság névvése­­tekkel a nagyközönség részéről naponta tömegesen meg­váltott pikkelyes lemezeket is. A szobormunkálatok Seré­nyen haladnak előre s már a legközelebbi hetekben fel­állítják a szobrot. Addig is gondoskodott a végrehajtó­bizottság arról, hogy a nagyközönség előtt közvetlenebbé tegye az akcziót s a Kossuth Lajos­ utczában megnyíló városi irodájában kihelyezi majd a szobornak egy mi­niatűrjét s a nagyközönség, valamint a törvényhatóságok által edd­g megváltott lemezeket. A városi irodában a lemezek épp úgy megválthatók lesznek, mint a végre­hajtó­ bizottság képviselőházi helyiségeiben. (Telefon 46— 99. szám.) A gyáriparosok faluja. Az elmúlt napokban a kor­­m­ány­ pártfogásával tudvalevőleg mozgalom indult meg az iránt, hogy az orosz betörés alkalmával a felvidéken elpusztított falvak a megyék, városok és a társadalom tényezőinek áldozatkészségéből helyreállíthassanak. A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége elnöksége el­határozta, hogy tagjai között gyűjtést indít, a vid­­ék eredményeképp begyűlő összeget arra fogják felhasználni, hogy valamely elpusztult felvidéki község ezen a r­és­zen Gyoszfalva néven új életre keltessék. A Gyosz körlevélben hívja fel az adakozásra tagjait, kik minden a háború által igényelt áldozatból bőven vették ki a maguk részét és egy­­elül a Gyosz hadikór­házára negyedmillió koronát meg­haladó összeget adományoztak. Kétségtelen, hogy ezen újabb mozgalomban is hasonló áld­ozatkészéppel fognak részt venni a magyar gyárosok, a­kik közül többen máris hozzájárultak a szép ezés megvalósításához. Feldúlt tű­zhelyeinkár­. Khuen­-Héderváry Károly gróf elnök a háborúban feldúlt tűzhelyeket újraépítő országos bizottság első igazgatótanácsi ülését, a­­melyen az országszerte megindítandó akc­ió részletei kerülnek tárgyalás alá, augusztus 14. napjának délutáni négy órájára hívta egybe a képviselőház minisztertanácsi termébe. A vidéken, Czeglást a zempléni kárvallottakért, CzegÚrról jelen­tik : Czegléd város képviselőtest­ülete Ze­­eplén megye alispánjának átiratára, egyhangú határozattal kimondta, hogy Zem­p­l­én megye egyik elpusztult községének a föl­építését magára vállalja olyképpen, hogy a város a község­házát építteti föl . Gombos Lajos dr. polgármester és Dobos László gazdatanácsnok egy-egy házat, a városi tisztikar pedig közösen szintén egy házat építtet, a többire pedig a város közönsége körében gyűjtést indít , annak eredménye lesz mérvedő, hogy- egy községet­észben, vagy részben fog-e a város fölépíteni, Konstantinápolytól Budapestig. II. A háború alatt tereik területén használt ét­­kezőkocsik a legjobb akarattal sem nevezhetők fényűzőknek. Harmadosztályú fülkét alakítottak át ebédlővé illetve egy keskeny asztalt állítottak a padok közé. A konyha az­ ónix,a kifogástalan , német szakács vezetése alatt áll. A kapott sorszám szerint tizes csoportokban étkezik a hosszú vonat tarka közönsége. Érdekes, kikből áll például az én csoportom. Mellettem török uniformisban egy né­met tiszt ül. Tovább sorra : egy görög nagykeres­kedő, mondjuk szállitó. Egy román áll­amférfiu a barátnőjével. Rettenetes rókát beszélnek. Fran­ci­­ául hadar a nő. Mellette így örmény bankár foglal helyet s olyan udvariasan szö­gelja ki szom­szédnőjét, mintha legalább is egy De la Fouquière grófnőt tisztelne benne. Turbános h­odzsa — török pap — ül velem szemben, tőle jobbra két vörös­keresztes német hölgy, egy hallgatag török úr s a túlsó sarokban az osztrák-magyar kurír. Efajta nemzetközi étkezésnél nehezen indul a tárralgás. A mi románjaink azonban már a h­ors d’oeuvrenél általános beszélgetést provokálnak. Mindenkit meg­piszkálnak, kérdezés nélkül senkit sem hagynak. A hallgatag török úr törve beszélte csak a f­ranéz­iát s iszonyú zavarban volt, ha felelnie kellett. Azt hiszem, olyankor is Ouj-oui-t mondott, ha egy szót sem értett a hadaró román nő egymásra hal­mozott kérdéseiből. — Nincs igazuk, uraim, ha határozatlan állás­­foglalása miatt elítélik Romániát. (Megjegyzem, egy lélek nem említette a gyorsnyelvű román nő hazá­ját.) Elvégre mit csinálunk mi románok ? Meghall­gatjuk a két oldalról jövő udvarlásokat —­s nem vá­laszolunk, így aztán hangosan egyikük sem szidja méltatlanul meglorczott hazámat, holott bárme­lyik javára döntenénk, a másik felfalna bennünket. Lám az entente azzal vádol, hogy elszalasztottuk a kedvező alkalmat s nem támadtuk meg a mon­archiát, a­mikor az orosz Galicziában ült. Ki állít­hatná biztosan, hogy ez már a megfelelő alkalom volt­ ? Olaszország is az alkalmas időpontot várta s ime kiderül, hogy éppen akkor fordult a koczka. Meg vagyok győződve, hogy bármikor masírozna be a román hadsereg Erdélybe, utólag kiderülne, hogy valamiben tévedtünk : a számadás nem stim­melne. Pedig ez egy ilyen szerény keretek között mozgó országra végzetes hiba lehetne. Hogy hát akkor miért nem indulunk az orosz ellen ? Én édes Istenem, a sok tűzfészek között kell egy olyan or­szágnak is létezni, a­hol nem esznek fel minden ga­bonát, tartályokba gyűjtik a drága petróleumot és benzint, s ha valamely szomszédnak szűk ége van valamire, van kihez fordulnia. — Kiviteli ti­­­lalom ! ? Ugyan kérem, lehet erről komolyan be­­szé­ni ? Hát nem kap mindenik mindent tőlünk ? Persze, persze, kissé drágán, elvégre azonban kár­pótolni kellett magunkat a többi kereskedelmi ágakban beállott pangásért s a fekete-tengeri szál­lítások megszüntetése miatt elmaradt haszonért. A h­arczoló feleknél pedig néhány száz millió iga­zán nem tesz már különbséget. Esküszöm, meg­győződésem, nem mozgósítunk Ausztria-Magyar­­ország ellen, mert hiszen aligha van már most ki­látás, hogy a monarchiát Oroszország leteperje, egy győzelmes Ausztria-Magyarországot pedig csak nem fogunk ellenségünkké tenni ? Ez már igazán felesleges ostobaság lenne. Ugy­ebár, effendim önök is szimpátiával nézik Románia ne­utra­­it­ás­át ? A Dardanellákat Anglia nem fogja me­gka­parit­a­ni, még kevésbé Oroszországnak prezentálni. Hát el­hiheti valaki, hogy ha Anglia és Francziaország hat hónapig százezrével hullatták vérüket a Galli­­poli-félszigeten, győzelem esetén az orosznak ad­nák a keservesen megszerzett kincset ? Elvégre az orosz tíz krajczárt nem költött s tíz embert nem áldozott eddig a Dardanellákért. Az a néhány üdv­lövés, a­mit a Boszporus bejárata előtt szokott nagy titokban leadni, hogy aztán a Javus Selim Sultan megjelenésére Szebasztopolig szaladjon, nem ér­dem arra, hogy győzelem esetén ő kapja meg a Dardanella-átjárót. Anglia egyszerűen azt mondta volna: a czár azt hitte, hogy mi az ő részére vér­­zünk ? Móriczka tévedett, óriásilag félreérthetett bennünket az atyuska. Csak nem gondolta ... Na de h­át erre nem is kerül most már hál’ Istennek sor. Az ebéd szerencsére véget ért, a pinezérek a következő csoport részére jöttek rendezni az asztalt, máskü­önben talán még most is hadarna a madame. K­ücsük- Csehm­ed se állomásnál elbúcsúzom a Marmarától, mely körül a világháború legérdeke­sebb, legváltozatosabb három hónapját töltöttem. Egy fordulónál még egyszer felénk csillan a tenger kékeszöld színe,­­ aztán uj színek, a kücsük-csok­­mecsés tó csendes tükre lek­ér utunkon. Történelmi nevezetességű helyek között rohan a vonat. Csa­laid­ját kiáltja a török kalauz. Dombok, várak, hatalmas erőművek alkotják a ne­vezetes csalaidiai vonalat, mely a Fekete-tenger partjára néző Derkoa-tó s a Márvány-tengerig nyúló büjü­k­­esekmedaés ló között mintegy harminc­ kilométer hosszúságban zárja el a Konstantinápoly felé ve­zető területet. A csataldsai vonalat 1877-ben, az orosz-török háború idején kezdték 120—220 méter magas dombokon építeni a törökök, s azóta foly­ton erősítették. Német hadiszakértők nyilatkozata szerint a vonal ma már megvívhatatlan. 1912 november 17—19-én és az 1912 dec­ember 3-tól 1913 február 3-ig terjedő fegyverszünet utáni idők­ben, egész a balkán háború végéig itt verték vissza a törökök a bolgárok iszonyú támadásait. Ezen a vonalon megtört minden erő, ezen a vonalon az egyesült angol-franczia h­adak sem tudnának ke­resztültörni, ha sikerülne (a­mint nem sikerül) szárazföldi csapataikat megfelelő számban Galli­poli és Rodosto mellett török területen felvonul­tatni. Mintegy h­armincz kilométer távolságban Csa­ta­­­Lát­ól, Sinerk­i közelében vonult egykor a Fekete-tengerig a bizánc­i várfal. A hatodik század elején építette I. Anasztáziosz császár a bolgárok ellen. Az öt méter magas és három és fél méter vastagságú fal negyvenöt kilométer hosszúságban vonult a két tenger között. A várfal elszórt romjai a vonat mentén még ma is felismerhetők. Micsoda kőtömeget és mekkora munkaerőt használtak fel ennek a falnak építésére. S mily gyenge védelem volna ez a mai ágyutechnika ellen. Muradia állo­másnál érdekes dologra emlékeztet egy német úti­­társam. A londoni első konferenczia ezen a ponton állapította meg Törökország és Bulgária között a határvonalat. A konferencziák terveznek, a fegy­verek végeznek. A görög ármány és a szerb telhe­­tetlenség következtében meggyengült Bulgária nemcsak erről a vonalról, Drinápolyból is kénytelen volt elvonulni, s Törökország a balkán háború be­fejeztével, kezében a veszett fejsze nyelével, de szivében a régi tűzzel ,uj dicsőség felé tört. A törökre szomorú nevezetességgel biró Lilié Burgasz mel­lett, kopár területeken roh­an vonatunk. Mért föl­d­­számra bevetetlen maradt a pompás termőföld, a sok munkáskéz ekeszarv helyett fegyvert forgat most valahol Kilic Bahr tájékán. A Maricza h­ídján robogunk át. De sok jó bolgár és török harczos vére keverte szennyessé habját ennek a sokat emlegetett veszedelmes hitű balkán folyónak. A török határhoz közeledünk. Drinápoly az utolsó állomás, szigorú vámvizsgálatot helyeznek a beavatottak kilátásba. Titokban futótűzként terjedt el az utasok között a hír, hogy menekülő kémek után kutat a török rendőrség. Még Dri­nápoly előtt sorra járják a kocsikat s igazolásra szólítanak fel mindenkit. A rendes útlevél sem elegendő, mindenkinek azt is igazolnia kell, mi járatban van, mi végett és meddig tartózkodott török földön. Drinápolyban még nagyobb meg­lepetés ér bennünket. Az állomásra befutó vonat mentén szuronyos katonai csendőrség áll sorfalat,s — »lélek az ajtón se be, se ki« — sem­ leszállni, sem beszállni utast nem engednek. A szomszéd kocsiszakaszból óriási sürgés-forgás, hangos pár­beszéd hallatszik, két csendőr a folyosón eláll­ja­ az utat, egy cíivil ruhás úr a kocsi ajtajához lép s a román államférfit és barátnőjét leszállítják a vonatról. A perronon hat szuronyos alak körül­fogja őket s a két franczia kémet — mert azok vol­tak a mi állítólagos románjaink — az állomási épületbe kisérik. Izgat­ott­an tárgyaljuk az esetet, mindenkinek van rájuk megjegyzése, most már mindenkinek eszébe jut, hogy feltűnt s gyanús volt fecsegésük, melylyel elhitetni remélték az utitársakkal, s­ogy ők csak hűséges román hon­polgárok. Ezzel az epizód szülte kellemetlen benyo­mással léptük át a török határt. Dobay István: AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1915. augusztus 8. Időjárás. Hazánk­ban a hőmérséklet emelkedett; az idő csendesebb és az északi, meg a nya­­részeken szára­zabb lett. Eső az Alföldön és Erdélyben több helyütt esett és kü­lönösen a Délvidé­ken — a­hol ziva­tarral járt — szá­mottevő mennyiség­ben is fordult elő (Temesvár 33 mm.). A hőmérséklet a normálison alul maradt és maximuma -1-27 C fok volt Fiuméban, mini­muma -1-9 C fok Árvaváralján. Lecsapódások Németországban és szórványo­san Ausztriában voltak. A hőmérséklet emel­kedett. Jóslat: Egyelőre lényegtelen hőváltozás mel­lett változékony idő várható, helyenként esővel, esetleg zivatarral. Sürgönyjóslat: Változékony, sok helyütt csa­padék, később hűvösebb. Használjunk hadisegély postabélyegeit

Next