Az Ujság, 1916. január (14. évfolyam, 1-31. szám)

1916-01-12 / 12. szám

. Tehát Dimicscsel ismét csökkent a családtagok száma. Egyébként szerencséről beszélhetünk, mert a négyhónapos egyhuzamban tartó lövészárok­­harczban összesen 8 halottat és 11 sebesültet vesz­tettünk. Tehát a vacsora. Nagy vacsora. A csajka meg a csajkafedő (utóbbi tányért pózol) ma nem is elég. A főtt hús után sültet is kapunk, utána fánkot lekvárral. No meg őrnagynénk süteményei a többi sok hazai küldeménynyel — mily fejedelmi fala­tok ! — mind az asztalra kerülnek. Pezsgőkészletünk kilencz órára szerencsésen elfogy. Pedig az éjféli miséig még hosszú az idő. Hát jöjjön a tea azzal a becsületes kincstári ruminal. Kilencz óra tájban a századok dalárdái lep­nek meg összh­angzatos, szép én­kkel. A géppuska­­osztagé kezdi és úgy jönnek a többiek. Legszebben talán a horvátok, énekelnek. A dalárdaverseny véget érvén, egy tiszttársunk fuvolán, egy másik hegedűn ad e­lő szép magyar dalokat. Énekelünk. Közben megérkezik tábori papunk, Cz. A. dr. budapesti káplán. A tüzéreknél volt karácsonyfa­­gyújtáson s azért késett meg, mert a friss havazás és hófúvás az utat eltüntette és kocsija eltévedt. Mindezeken felül szánkója háromszor borult fel szegénynek. Hál' Isten, semmi baja. Pedig az oltár kétszer is ráesett. Hivatása magaslatán álló, fontolt gondolko­­zásu pap. Minden szombaton gyóntat a rajvonal­ban. Ott alszik és másnap prédikál, miséz, áldoztak Igazi telkiatyánk. E mellett a vitézségi szalagot nála senki büszkébben nem hordhatja. Jól emlé­kezem, egy szombati napon támadást előkészítő természetű szokatlan nagy tüzérségi tűzben volt részünk. Ezt lelkészünkkel tudattuk, figyelmez­tetve őt, hogy kijövetele életébe kerülhet. Soha oly sugárzó arczc­al nem láttuk állásunkban őt megjelenni, mint ezen a napon. Egész éjjel öreg gyermekeivel volt, mi több, néhány órát a tábori őrsnél is időzött. De szép dolog igazi papnak lenni ! Tizenkét óra előtt néhány perc­c­el az étkező­­asztal oltárrá alakul. Papunk tábori kápolnájából sorba veszi ki a misekönyvet, kelyhet, két kis gyertyát, csengetyűt. Különösen megnyugtató nekünk ma az a tudat, hogy Isten mindenütt jelen van és igy már­a, nagy füstben, piszokban, étel-, bor-, rumszag­­ban is velünk volt. Mert ha nem igy lenne, mélyen vagy lehetne, sértve, hogy az oltár alakjában ily helyre invitáljuk. A dekángban a tiszt­ek egy része és szakaszon­­kint két huszár hallgatja a szent­misét. A kis ajtót kinyitjuk. A többi harczos a­ futóárokban áll jobbra és balra az ajtótól. Persze a kis helyiségbe csak kevesen látnak be és.így a legtöbb számára csak a csengő szava jelzi a mise részeit. Az ég milliárdnyi csillaga mintha a mi tiszte­letünkre ragyogna ma különös pompában. Bő kár­pótlás a 10 halvány gyertyácskáért. A pap hangja zavar meg álmaimban a csilla­gos ég alatt. Mise befejeztével a dekáng ajtaja elé lép és minden huszár által jól érthető hangon nagyszerű készséggel intéz hozzánk beszédet. Az ellenség nem zavarja meg ájtatosságunkat. Közelünkben egy lövést sem hallunk a­ mise és szent beszéd alatt. Még a szemben álló figyelők sem adják le a szokásos időközökben lövéseiket. Mintha velünk imádkoznának ! Ájtatosság után szétoszlunk. Mi tisztek ismét teázó asztallá­ alakítjuk az oltárt. De a hangulat már nem az éjfélelőtti. Nincs dalárda, sem fuvola, sem hegedűjáték, sem tréfa. Őrnagyunk előveszi neje és fia leveleit, arczképüket és minden sort újra és újra elolvas. Mi, a többi családapák is kö­vetjük e kedves példát. Az újabban érkezett fiata­labb tiszti generáczió is levelet olvas. Egynéme­lybe válaszol mindjárt a szerető anyának. Papunk lehajtja fejét. A békéért imádkozik. Csakhamar eltávozik egy küldöncz kíséretében, mert reggel messze tőlünk még két misét fog mon­dani. Valamennyien lep­henünk, őrnagyunk fek­helye karácsony éjjelén érintetlen nwadfc. R. A. dr. npf. hus­árfőhidnagy, ügyvéd. Váltsunk fémpikkelyeket a Nemzeti áldozat­­készség szobrára! Adományok beküldhe­tők a szerkesztőség cziméro isi AZ UJSáf* Szerda, 1916. január 12. Enver pasa a gallipolli győzelemről. (Az angol-f­ranczia kudarca elmarad­hatatlan volt. — Hatszázezer entente­­katona harczolt a Gallipoli-félszigeten. — Zárva marad a Dardanellák kapuja minden betörni akaró idegennek.) Konstantinápoly, január 1I. A kamara tegnapi ülésén Enver pasa hadügyminiszter egy képviselő indítványára ismertette a galli­­polii győzelmet s azokat az okokat, a melyek miatt az expediczió kudarczot vallott. Önök tudják uraim, — igy szólt — hogy a gallipolii nagy csata, a mely márczius 18-dika óta folyt, tegnap bevégződött. (Élénk, tartós tetszés.) Ez a csata úgy ért véget, a­mint én előre láttam s a­mint én önöknek emlékezésem szerint ann­ak idején bejelentettem. Azt hiszem, hogy azokat a haderőket, a­melyeket Legfelsőbb hadúrunk ránk­­bízott, hasznosan értékesítettem .s az elért ered­mény azt a meggyőződést kelti bennem, hogy a haderőket a jövőben még nagyobb biztossággal és jóreménységgel használhatom fel. A­mikor el­lenségeink ütegeinket Séd­­i Bahrnál és Kum- Kalénál lőni kezdték, történetesen e területeken időztem. Már az ottani hadi vállalkozás kezdetén megvolt az a szilárd bizakodásom, hogy az ellen­ség­­sem tengeri vállalkozásában, sem szárazföldi hadműveleteiben nem fog sikert elérni. Az európai háború kitörésénél természetes volt, hogy mi föld­rajzi helyzetünkre való tekintettel semleges állást nem foglalhatunk el, mert Oroszország, az entente e lényeges eleme csak úgy lehet erős, ha a tenger­­szorosok szabadok, úgy hogy mi az Európán le­adott első ágyúlövésnél kénytelenek voltunk a tengerszorosokat minden rendelkezésre álló esz­közzel megerősíteni. Helytetlen volna, ha azt állíta­tnánk, hogy ezek az eszközök nagy mennyiségben vol­tak meg és hogy a háború művészete­ legmodernebb követeléseinek megfeleltek. Ez oly igazság, a­mely­nek eltitkolása hiú fáradozás volna. A német biro­dalom messziremenő támogatásának köszönhetjük, hogy két nagy járművet szereztünk és flottánknak legalább a tengerszoros belsejében túlsúlyt bizto­sítottunk az ellenséggel szemben. Meggyőződésem szerint lehetetlen volt az ellenségnek, hogy flottájá­val forszírozza a tengerszorosokat, a­mit én külön­ben mindig kijelentettem. A torpedóvonalak és a leplezett ütegek a tengerszorosban mindig hatáso­sak voltak. Lehetséges volt ugyan, hogy az ellen­ség egy rengeteg távolságból való bombázással ot­tani le­gfőbb erődeinket elpusztítja, de ez nem lett volna elegendő." Az ellenségnek az aknavonalig kellett volna merészkednie, hogy ütegeinket elpusztíthassa. E vállalkozás számar a azonban kis egységei nem vátt­­ak, elegendők, mert azokat leplezett ütegeink tüze­lése könnyen elpusztíthatta volna. Ellenségeinknek tehát nem maradt egyéb hátra, mint a drundnought­­tal való kalandos kísérletezés. A nagy egységeket a torpedóvonalak ellen vinni azt jelentette, hogy látóvonalunkba kerülnek, mert minden hajót, a­mely odáig merészkedett volna, egész biztosan el­­sülyesztüek és az ellenség járműveinek nagy részét elvesztette volna. Ha az ellenséges flotta Csanak- Kalén és Nagarán át akart volna hatolni és azt kísérli meg, hogy a Márvány-tengerbe törjön, akkor ágyúink tüz­elése a leghatalmasabb dreadnougtho­­kat is öt kilométer távolságban biztosan elpusztítja. Az események nekem adtak igazat. A­mi a szárazföldi operác­iókat illeti, ezek azt a benyomást keltették, hogy az angolok és a francziák, még ha ötszázezer embert hoznak is magukkal, nem távolodhattak volna el messzire a tengerszorostól, mert az ellenség sem vasút­i­vonallal, sem más természetes közlekedési eszközzel nem rendelkezett és így nem tarthatott fenn oly ha­talmas hadsereget, a­m­elylyel szárazföldi csatában megszerezhette volna a győzelmet. Éppen ezért mi tisztában voltunk azzal, hogy a támadók csak a Gallipoli-félszigeten szállíthatnak partra csapa­tokat. Ehhez képest tettük meg mi is előkészületein­ket. Az ellenség márczius 18-án kezdte meg­­a partraszállást. Csapataink a legmagasabb rangú tiszttől a legifjabb katonáig mintaszerűen teljesí­tették kötelességüket, a­miről különben egész biztosak voltunk. Az ellenséges hadijárművek harczi állást foglaltak el és­ oly távolságból tüzeltek, a­mely ágyúink lőtávolságán kívül állott. Termé­szetes, hogy 600 ágyúnak ily pokoli tüzelése mellett, melyek 7,5 c­entimétertől 38 c­entiméterig terjedő lövedékeket szórtak felénk, csapataink kénytelenek voltak egy kissé visszavonulni és az ellenségnek sikerült az első partraszállás, a­mely azonban,­­mint az ellenség maga is elismerte,, ezt a sikert túlságos drágán fizette meg. E vállalkozás után az angolok és francziák egy rajtaütéssel akarták birtokukba ejteni a Kodza Csimen Dagh és Altei Tepe nevű pontokat, a­melyek uralkod­nak a tengerszoros­ felett. Miután ez a kísérlet meghiúsult, a küzdelem hosszantartóvá vált. Kezdetben több rohamot intéztünk, hogy az ellen­séget a tengerbe dobjuk, és a partig tényleg vissza­ is kergettük. A­helyett azonban, hogy ezeket a rohamtámadásokat folytassuk, hasznosabbnak láttuk, hogy az ellenséget közel engedjük magunk­hoz. Ily módon reméltük, hogy mialatt a kárpáti nagy harezok folytak és mialatt egy nagy angol­­franczia offenzíva volt folyamatban a franczia határon a németek ellen, magunkra vonjuk az ellenséges erők egy részét­, hogy szövetségeinket e­iépp tehermentesítsük. Reményeink beteljesedtek és hadseregünknek alkalmat adtunk, hogy barátainknak segítségére­ legyen, mert lassanként 500.000 főnyi angol-franczia haderőt vontunk a Dardanellákhoz, őszintén köszön­jük az angoloknak, hogy alkalmat adtak nekünk, hogy szövetségeseinknek ily módon segítségére lehettünk. Szükségtelennek látom, hogy e harcrok lefolyására visszatérjek. Csupán azt akarom ki­emelni, hogy kezdetben, magunkra voltunk utalva. Kénytelenek voltunk továbbá muníc­iónkkal főa­­karoryoskodni és nem intézhettünk ellentámadást, a­mikor az ellenséges rohamtámadásokat megállí­tottuk. Vártunk a központi hatalmakkal való összekötő út megnyitására, a­mikor az angolok új erőfeszítéssel egy 100.000 főnyi hadsereget szállí­tottak partra Anaforránál. Ha azonban saját val­lomásaikhoz tartjuk magunkat, ők ez utóbbi vál­­lalkozásaiknál az ügyesség teljes hiányáról tettek tanúságot. Ez a vállalkozás is tehát hasonló módon meghiúsult. Az angolok kénytelenek voltak ott maradni, a­hol partra szálltak. Mint ők maguk kény­telenek voltak bevallani, ott olyan állás tartására voltak kárhoztatva, a­mely egy hadseregre nézve éppen nem kívánatos. Időközben megkezdődtek az operációk Szerbia ellen és azok a kísérletek, hogy összeköttetés létesüljön Törökországgal, hogy muníczióhoz jussunk. A szónok azután Bulgáriá­nak Szerbia ellen való akczióba lépéséről beszél, a­mely országnak őszinte és bölcs magatartását dicséri, azután így folytatja: Az angolokat a köztünk és a központi hatal­mak közt való összeköttetés küszöbön álló létesí­tése nyugtalanítani kezdte és sürgősen megkísér­tették, hogy a szerbeknek még az összeköttetés végrehajtása előtt segítséget nyújtsanak. Akkor ők már megcsinálták a Szalonikiban való partra­szállást és hogy magukat ne dezavuálják, megpró­bálták, hogy onnan menjenek Szerbia segíttségére. A­mikor a szerb hadsereg vereséget szenvedett , az angolok kényszerítve látták magukat, hogy vál­lalkozásukat feladják. Ez eseménynyel szemben az angolok számára csak lét­eshetőség maradt fenn : vagy megmaradnak a­ Dardanellákban, vagis lemondanak a szalonikas ex­pedícióról. A Dardanel­lákban való maradás azonban lehetetlen volt de Hamilton áthelyezése után, a­ki kudarc­a ellenére a D­­rdanella-akc­ió folytatását kívánta, valamint Kitchener látogatása alapján az angolok meghoz­tál­ a megfelelő elhatározást. Ők nagyon jól tud­ták, hogy gyalogságunk felsőbbségben van velük szemben és hogy az összeköttetés megnyitása után, a­mely biztosítja hadiszükségleteink kielégítését­, végül a­ tengerbe vetettük volna. Miután ilyképpen a leg­súlyosabb kudarc­ot szenvedték, kénytelenek voltak Gallipoli-félszigetet feláldozni, a­melyen oly sokáig ontották vérüket és a­melyet szindus katonáik holt­testeivel­ borították. Mind­a mellett el kell ismerni az angolokról, hogy e visszavonulásuk alkalmával a körülmények rendkívüli módon kedveztek nekik. Jogukban áll, hogy parlamentjükben e vissza­vonulásért szerencsét kívánjanak maguknak és el­­dicsekedjenek vele. De ez nem változtat azon a térven, hogy távozásuk kénytelen visszavonulás és elsietett menekülés volt. Nekünk az volt a szándékunk, hogy offen­­zívába menjünk át, miután csapatainkat teljesen elláttuk municzióval. Ellen egeink azonban el­siettek. Hálát adok a Mindenhatónak, hogy az idők és az események igazolták várakozásainkat. Most, hogy a német és az osztrák-magyar hadsereg­gel egyenes összeköttetésben vagyunk, szövetségeseink közreműködésével hadseregünket jobb karba­ helyez­hetjük és én önöknek nagy nyomatékkal és a leg­teljesebb jóremé­nységgel megismételhetem ama bi­zakodásomat, hogy az ellenséget határainkon

Next