Az Ujság, 1918. március (16. évfolyam, 51-77. szám)
1918-03-01 / 51. szám
4 ,'%S .» t ’UWji! -C :H+ ) ,ffr. / 'J Budapest, 1918. XVI. évfolyam, 51. számg Fcntéfe'^nfare 4# ^ ------------1-------------------------------------------------------•—---------------------—-----------------------------------------------------------------■ EMfizetesi alakt WW . ^ SZERKESZTOS EG^ ROVÁS. maga csak nem tud egygyé lenni. Wekerle a kabinetje ellen vezeti a politikát, a kabinetje sokkal őszintébb Wekerle háta mögött, mint a szeme előtt, minden egyes miniszternek megvan a maga véleménye a kollégáiról, s e vélemények alapján nem igen borulnának egymás keblére. Egészen biztos, hogy Wekerle szívesen egyezkednék Tiszával, most meg lehetne vele egyezni, de a társai és azoknak az egyeséges pártban külön pártjai hallani sem akarnak erről, éppen azért, mert lehetne megegyezni. A választójogból maguk is engednének, ha ezzel nem járna az, hogy a munkapárt éled. Sőt ! Leszavaznák a javaslatot, ha Tisza István ettől válnék ártalmatlanná. Wekerle egy kellemetlen jövevény, akit azért érdemes tartani, hogy Tisza ne jöjjön. A vasúton szoktak így utazni mostanában. Előreküldenek valakit, a ki lefoglalja és tartogatja a nyelvet, mig az igazi utas el nem foglalhatja. Czemin gróf a román királyival még román kézen lévő román földön diktálta le a békeföltételeket. Isten ne bocsássa meg bűnünket, de ennek mi egész szivünkből kárörvendünk. Eszünkbe jut, hogyan hagyta el ugyanez a Czernin, mint román követünk, a román király rezidencziáját. Bratianu úr ekkor finoman bevallotta, hogy hazudtak neki királyostul, kormányostul. Ezt az új találkozást megérdemelte Czernin is, a román király is. S most Czernin informálta ő felségét, aki gondolkodási időt kért és kapott. Gondolkodhatik bizvást : abban, amit Czernintől hallott, nincs valótlanság.* Nem jelent sokat,talán semmit, de észrevenni mégis csak érdemes. A kormány valahogyan össze tudta kalapálni a pártját, de ez a Színészisoondságok. írta Váradi Antal. Nem minden bolondság mulatságos, de a színészé mindig az. Sokszor nem gondolta tréfának, mégis annak sül el. És abban világszerte megegyeznek a forró deszkák emberei és asszonyai, hogy bolondságaik rendkívül érdeklik a közönséget, amely ha nem hall róluk, hát komponál valamit. De hát ők maguk is rászolgálnak erre bőségesen. Avagy nem volt a limes Rónainak babonája, hogy józanon nem lehet jól játszani ? Azért minden este tökrésztgen ment föl a színpadra s lefeküdt a kulisszák mögött egy padra." Onnét kellett fölrázni s alig lehetvén lelket verni belé, képzelhető, hogy micsoda játék volt az, mikor nagynehezen belökdösve a hőst a színpadra, az álmos szemekkel előbb a súgót kereste föl lyukában, aztán borszú hangon utána mennydörögte az igét, volt légyen az szerelmi vallomás, vagy káromkodás. És a közönség tapsolta, brávózta, kihívta tízszer-tizenötször. Hogyne itta volna le magát másnap da capo ? Nekem az öreg színészek legendákat meséltek róla. Hogy micsoda nagy színész volt ! És mindegyik hozzátette, hogy: különösen mikor részeg volt... No, én el nem tudom képzelni, hogy milyen művészet az, amely borgőzben fogan ? Egyszer láttam részeg színészt játszani, — azaz pardon : színésznőt! Valami orosz énekesnő vendégszerepelt az Operában, Podmaniczky intendantúrája alatt, Macsvanszky vagy Masinszky, már nem tudom a nevét, de herczegnőnek titulálták, annyi bizonyos. Idősebb operai kritikus-kollégáim még emlékezhetnek arra a nevezetes estére. Nagy trémája lévén ő fenségének, jól felöntött előadás előtt a garatra, s mikorkilépett, megtántorodott. Meg kellett fogódznia egy székben. Aztán jött a produkczió. Hogy milyen volt, arról tán ne beszéljünk. Le kellett ereszteni a függönyt s félben hagyni az előadást. Hja, I»cehus és Thália a szír padon nem jó barátok. Legfeljebb csak előadás után. Szuper beszéli emlékirataiban, hogy egy Komáromy nevű színész (nem a N'wy»i Színház volt érdemes tagja, hanem egy vidéki óriás) olyan részegen játszott, hogy másnap reggel följött színpadra próbálni — az előtte való estén játszott darabból. Nem tudja, a szerencsétlen, hogy már azt az este eljátszotta. Persze képzelhető, hogy milyen művészettel ! De hát nem csupa bacchanáliákról szól az én emlékezésem, melynek tárgya a színészek különféle bolordériája. Van közte nagyon okos bolondság is, így a világhírű Lerni ágé, aki Európa egyik első énekesnője volt a pályája delelőjén férjhez ment egy Bossi grófhoz, aki rendkívül gazdag ember hírében állott. Tehán a primadonna" úgy szórta a pénzt, mintha a Traviata negyedik felvonásában a kellékbankókat szórná a szelekbe. Rossi utól nemkülönben, s akkor bekövetkezett a bukás. Sonntag pedig szépen visszament a világot jelentő deszkákra és énekelt újra tovább, ugyanolyan művészettel s tartotta a férjét, mint előbb a férje őtet. A pénzre azonban jobban vigyáztak. Koschniggnek hívták azt a színészt, aki gyermekkoromban arról volt nevezetes, hogy majmot játszott. Bécsben, Berlinben, Kölnben, sőt Orosz-Leegyelországban és Romániában is megfordult és tele erszénynyel jött haza Bécsbe. Ott aztán nyugalomba vonult s nyugodtan elbörzézte a vagyonát. 1873-ban ő is a rettentő krach egyik áldozata volt s a mikor milliomosok is visszamentek a hardlehrarchera, ő is pordog merészet és nagyot, s egy szép reggelen azt olvasom a pécsi színház kapuján, hogy Kirschnigg újra föllép. Játszsza a »Majom és vőlegényt« a »Világot körülhajózó Lapcyrcuseot és majmát « (mind olyan darabok, melyeket bécsi fukászok által magának, mint mondani szokás, a testére íratott) és megint körülfutotta a karzati mellvédőt, felugrott a színházi csillárra, felmászott a zsirórpadlásra és onnét fejtetőre ugrott le a hálóba. Utána egy Faludi nevű magyar színész is eltanulta a majorkodást, és sok tele házat szerzett vele bukófélben levő direktoroknak. Sőt a nem bukófélben lévőknek is. Hány szegény embert megsegített ez a szegény Kirschnigg, amíg bírta a derekát. Mikor aztán koldussá lett, nem akadt a jótéteményeit élvezettek között egy, aki megkönyörült volna rajta ! Jól mondja Nourrit, akit az »opera Tahnájának« neveztek, hogyha tudná a közönség, hogy jó szóval és szimpátiával mire mehet a komédiással, — megölne bennünket ! Ilyen jótékony komédiás volt Lablacho is. Mikor haldoklott, azt mondta : Non ho piu voce — moro ... Tehát csak addig kívánt élni, míg hangja volt. Rubini, egyike az énekművészet nagyjainak, egykor hallotta, hogy a közönség között van egy nagyon beteg ember, aki kénytelen volt hazamenni az előadásról, mert nagyon rosszul lett. Pedig még haldokló ágyán is azt emlegette, hogy: milyen boldog lett volna, ha hallja Rubinit . .. ■ És Rubini fogta magát, elment a haldoklóhoz s elénekelte neki az opera legszebb áriáit. • • Stoltz Rosinának, a koloratura királynőjének, az volt a bolondériája, hogy minden vagyonát egy pompán stilis palotára költse. ■.apunk mai száma 12 oldal. s r, ----• ■ .. '‚</............~ Mozdonyvezetők. Éhá A mozdonyvezetők egyesülete megszakitotta m minden közösséget a nemzetközi szocziáldemokrátiájával s híven ki akar tartató a magyar nemzeti állam és társadalom ideáljai mellett. A mozdonyvezetők munkások, szegény emberek, sok minden nyomja őket. Semmivel sincs több okuk az elégedettségre, mint annyi más foglalkozásnak. S míg a háború folyamán rendszeressé vált a folyamat , mely polgári osztályokat is a szoczializmus felé sodort, meg kell állanunk ennél az esetnél mint jellegzetes és jelentőséges újságnál. A mozdonyvezetők nem a helyzetük kiváltságos voltánál fogva akarnak a mai társadalmi rend mellett kitartani, hanem mert magyar érzésűik s úgy látjuk, a mai társadalmi rend is alkalmas arra, hogy a munkásemberek helyzete tűrhetővé, sőt kívánatossá vélhessék. Meg kell állni ennél a jelenségnél, mert voltaképpen megszégyenítő. Szinte a puszta levegőbe veszett soká a szavunk : a mai rend érdekében erősíteni kell, összegyűjteni a mai rend híveit. Most végre már szinte frázissá általánosodott ez a jelszó s polgárok, politikusok, pártvezérek és miniszterek csak megállanak e szónál. Az első lépést, amit az öntudatra ébredt polgárságnak kellett volna megtennie, megteszi egy munkáscsoport! Értékes kezdet, de meg kell becsülni és jól, alaposan értékelni. Ahogy minálunk eddig szokás volt, hogy ilyenkor a nekünk kedves magaviseletét vállveregetve megdicsérjük: nagyon jól van, derék magyarok vagytok, csak folytassátok, ennek az ideje most már igazán elmúlt. Ma már ott vagyunk, hogy az állami tisztviselők egyeteme, a polgári társadalomnak a gerincze, elégedetlenségében, magára hagyottságában, kijátszottságában a szoczializmus felé hajlik, nem mint világnézet, hanem mint hatékony szervezet felé. A törzsökös hozzánktartozó mikor már elhajlik tőlünk, a friss hozzánk csatlakozót nem szabad idealizmusánál fogva maszlagolni. A mozdonyvezetők, ha rosszul járnak a szoczializmussal szakítva, döntő szolgálatot tettek a nemzetköziségnek. Ha jól járnak, döntő csapást mérnek rá. Ezt kell az illetékeseknek jól megérteniük. Nincs a munkásságnak, a mai renddel elégedetleneknek egyetlen panaszuk sem, mely nem volna jogosult. S ha az igazság az lenne, hogy a mai rend alapján lehetetlen a bajokat orvosolni, magunk is átmennénk az ő táborukba. De a végzetes, az égbekiáltó az, hogy nem a mai zenetben van a hiba, hanem politikusokban és társadalmi tényezőkben. Nem kellenek ide Leninek, Troczkijok, még Bokányiak és Adler Viktorok sem. A mai polgári rend polgári kormányzatának versenyre kell kelnie az agitatóikus népboldogítóval, a szervezetek hatalmi szorításával, de kell iga