Az Ujság, 1920. január (18. évfolyam, 1-27. szám)
1920-01-01 / 1. szám
l . Én nem is tételezek fel róla egyebet. Hiszen nem is ismerem őt. De a kérdést azért intéztem önhöz, mert a múlt hónapban Pesten jártam az ev. ref. konvent gyűlésén. Annak tagja Tisza István is. Mint fiatalember, ő jött hozzám és bemutatkozott. De olyan haragosan nézett reánk, mintha Isten tudja, mit vétettem volna neki. Ezzel többet az ügyről egyelőre nem beszéltünk. Ebéd után valamennyien lementünk a nagy kertbe sétálni. A kertből kis hídon át kijutottunk a rétre, a mely egészen a vasúti töltésig terjed és színpompájával megkapó látványt nyújt. A rét közepén ott állott kissé zavarba jutva Zsuzsi, a Mocsáryék szakácsnője. Előtte két hatalmas lepedő és azon egy szekérnyi ibolya. Az öreg Mocsáry nagyot nézett a rengeteg ibolyagyűjtésen és így szólt a szakácsnőnek : — Mit csinál itt maga, Zsuzsi ? — Ne tessék haragudni, nagyságos uram, ma este megérkezik az uram Pestről és holnap már visszautazik. Ezért ibolyát gyűjtök és ő majd elviszi azt Pestre. — No de ilyen sok ibolyát, Zsuzsi. Hiszen az elég volna egész Pest vármegye kisasszonyainak és úrijainak. A szakácsnő tisztelettudó szerénységgel folytatta: — Kérem alásan, nincsen annyi ibolya az országban, mint a mennyi elég volna Tisza István nagyságos urnak. El sem tetszik azt képzelni, hogy Tisza István ur mennyire rajong az ibolyáért és hogy minő nagy tömegben szereti az ibolyát maga körül látni. Mocsáry Lajos kezdte az ügyet nem érteni. — Nézze csak, Zsuzsi, én szívesen beleegyezem abba, ha akár az egész határ ibolyáját leszedi és elküldi. Csak azt nem értem, hogy micsoda összefüggés van a Tisza István személye és e között az ügy között. A szakácsnő erre kiegyenesedett és a következő választ adta : — Nagyságos uram, az én uram, a ki estére itt lesz. Pesten az Ipar- és Kereskedelmi Banknál hivatalszolga. Ottan Tisza István nagyságos ur az elnök. Mikor Tisza délelőttönként bejárt az igazgatósági ülésekre, előbb mindig a szolga szobájába ment be, mert tudta, hogy az uramnak keze-lába, csupa köszvény és hogy nem tud az ágyból fölkelni. Ezért Tisza nagyságos ur minden délelőtt ingujjasra levetkőzött és félóra hosszáig dörzsölte, gyömöszölte az uram kezét-lábát. Még kenőcsöt is hozott neki. Ma már — hála Istennek — jobban van, legalább tud járni. Én ezt a nagy jóságot mással meghálálni nem tudom, mint egy pár kosár szép ibolyával. Mert Tisza nagyságos úr nagyon szereti azibolyát, Mocsáry, Hermann Ottó és Eötvös Károly, a legerősebb három politikai ellenfél, szemmel látható megindultsággal hallgatta azelbeszélést és Mocsáry Lajos felém fordulva megjegyezte : — Most már többé nem kérdem, hogy jó embere Tisza István ! Aki a szegény cselédemberének testi fájdalmával szemben eht érdeklődést és jószívűséget mutat, az 4 i '.Ha csakis jó ember, nemes érzésű férfiú le A puritán jellemű, megingathatóa , győződésü ősz férfiú nobilis megyre megszólaltam : — Kérem, nincs kifogása az ellen, illtvénem tekinti a vendégszeretettel való visszaélésnek, ha én mindazt, amit most láttam és hallottam, meg is írom . — Sőt egyenesen megkérem arra — válaszoló Mocsáry. — A politika terén úgyis elég harczot vívunk és gyűlölséget termelünk. Legalább a magánélet terén ismerjük el egymásról azt, ami igaz és ami szép. * Ma már nem kegyeletsértés publikálni, amit Tisza István életében, borongós hangulatában ellenzett. Ma —fájdalom — a szentimentalizmusnak túlnyomó szerepe van a Tisza István nagy emléke körül. Akár a nagy államférfiút, akár a legnagyobb magyar közéleti jellemet, akár az igazság és a rettenthetetlen meggyőződés lovagját, akár az ártatlanul meggyilkolt vértanút siratjuk és gyászoljuk ő benne, mindig és mindenütt ott honos szivünkben a szentimertalizmus. Az a szentimentalizmus, amelyet Tisza István nem szeretett, de amit az ő tragikus sorsa — sajnos — hosszú időre meghonosít fitt a magyar nép érzésében. ■ CsÜtörtök, 1920 január 1. AZ ÚJSÁG e gyedmillió szibériai magyar, rabságban sínylődő, szabadulását sóvárogva váró, ki három, ki négy, ki öt estendő óta ? Elvétve került egy-egy haza belőlük, el-ekaradoztak, elköltöztek társaiktól tizével-huszával, százával-ezrével, megvette őket Szibéria hidege, elemésztette Turkesztán miazmás forrósága, elvitte a nyomor, a szenvedés, az éhség, megváltotta poklából az irgalmas halál. Ahová csak hadifogoly került, ott egyre több lett a kul■ túra és egyre kevesebb a hadifogoly. A Murman vidékén a kiaszott karok megépítették a világhírű vasutat, de párját lehetne kirakni az ott megfagyott, elsenyvedt hadifoglyok csontjából; bányászok dalától, pöröly csattogásától, hámor zúgásától visszhangzik az Ural, Szibériában új üzemek zúgnak-zakatolnak , s közben a legegyszerűbb, legszerényebb fejfák rengetege, a hadifogoly-temető egyre nyeli telhetetlen gyomrába a magyar nemzet eleven testének lesorvadt tagjait. Murman, Archangelszk, Orenburg, Perm, Trock, Taskend, Krasznojarszk, Berezovka és a többi sok-sok haláltábor mind egy-egy külön elvesztett háború, szörnyű hekatomba, öt esztendeig paskolta a mi fejünket is a rettentő orkán s egy kis szenvedésért, panaszos zokogásért mi sem megyünk a szomszédba. De mit szóljanak majd ők, ha egyszer hazajönnek, kiket mint a viruló fáról lesodort levelet, az élet lehetőségétől megrabolva, öt esztendőn át táborról-táborra hajtott maga előtt a pusztító számom ? Mit panaszoljanak fel előbb, ha egyszer közibénk vetődnek, akik öt évig laktak barakban, puszta pricsesen, összezsúfolva, családjuktól eltépve, megundorodva egymástól, mert végig kell nézniök a másik életének sok apró szennyesét, akik irdatlan őserdők tövében meggémberedtek tüzelő hijján s kölesen, káposztán, marharépán, tatárkakásán, pelyvás, fekete kenyéren tengetik nyomorúságos igavonó létüket, a kik esztendők óta szuronyok közt, férgek közt édes idilleket álmodnak s gondterhesen hajtják le fejüket ? Mit szóljanak ők, ha ideszakadnak újra, a világháború élő halottai, akik már rég nem élnek, anélkül, hogy meghalni szerencsések lettek volna ? Hogy válnak majd újra emberré, hogy fognak zokogva ráborulni a tiszta fehér ágyra, hogy fogják csókni a habos, puha párnát — ha ugyan marad addig a családjuknak fehér ágy és puha, habos párna .. . Mennyit imádkoztak, mennyit reménykedtek s őh, de sokszor de megcsalatkozták ! Elintt tatéi, elosont a nyár s csak ott érte őket húsvét és karácsony. Lesz-e most nékik boldogabb új évük ! Lesz-e még örömük valaha a világon ? A magyar kormány munkája a hadifoglyok érdekében. A hadifoglyok ügyébe a magyar kormánynak a háború idején semmi beleszólása nem volt, a k. u. k. Kriegsministerium kezében futott össze minden. Csak a forradalom után létesült a magyar hadügyminisztérium hadifogolycsoportja, amely rögtön nagyarányú akcióba kezdett, hogy a magyar hadifoglyok mielőbbi visszatérését lehetővé tegye és addig is megjavítsa tűrhetetlen életviszonyaikat. Sokat nem érhettek el, mert amint a Károlyi-kormány politikája balra kanyarodott, minden összeköttetésünk megszakadt a külfölddel. A diktatúra alatt még keservesebbé vált a helyzet. Kun Béla nemcsak semmit nem tett, hogy a hadifoglyokat hazahozza, hanem — és ezt rádiógrammok igazolják — utasítást adott, hogy Boroztassák Oroszországban a magyar hadifoglyokat, harczoljanak a proletárság ügyéért és ha kivívták a győzelmet, akkor majd gondoskodik róla, hogy hazajussanak. De ez nem egyetlen bűne a proletárdiktatúrának, amelyet a hadifoglyok ellen elkövetett. Voltak Szovjet- Oroszországban hadifogoly-missziók, melyeket még a közös hadügyminisztérium küldött ki. Ezeknek a pénzét — jó egynéhány milliót — lefoglalták a katona- és munkástanácsok és a helyett, hogy a hadifoglyokat segélyezték volna, agdiciós czélokra fordították A nemzeti kormány uralomra jutása után Kirchner Sándor alezredes került a hadügyminisztérium XVII. csoportjának, a hadifogolycsoportnak az élére. Kirchner az első forradalom után került a csoportfőnöki állásba, de a diktatúra alatt mint veszedelmes ellenforradalmárt letartóztatták. Kirchner alezredes maga nem volt ugyan hadifogoly, de szívén viseli szenvedő bajtársai ügyét és megértő szeretettel mindent elkövet, hogy enyhítsen helyzetükön. Felkerestük Kirchner alezredes urat, aki a magyar hadifoglyok ügyének mai állásáról a következőket mondotta : — Az olaszországi hadifoglyok nagy tömege már itthon van. Mintegy ötvenezer ember maradt még ott, ezeknek a hazaszállítása folyamatban van. Valamennyi hadifoglyunk, visszatért Görögországból Romániából és Angliából is. Az angol hadifogságból visszatértek a legnagyobb elismeréssel nyilatkoznak az ellátásról és a bánásmódról, amelyben részük volt. A hazaszállítás előtt egész jó ruhával látták el őket az angolok. Szerbiából is hazatért hadifoglyaink nagy része. Szerbiával most csak a Vöröskereszt útján tudunk érintkezni, talán most induló belgrádi követünknek sikerül szorosabb kapcsolatot létesítenie. Francziaország a mi hadifoglyainkat is visszatartja, úgy mint a németeket. Ezért, már kéréssel fordultunk az entente-hatalmakhoz és a pápához is s reméljük, hogy a tavaszi munkák idejére már ezek is itthon lesznek. Körülbelül húszezer emberünk van ott beleértve azokat is, akik szerb hadifogságból kerültek oda. A Az orosz hadifoglyok helyzete igen szomorú. Rengeteget szenvedtek a czárizmus idején, nem változott helyzetük Kerenszki kormányzása alatt sem. A kommunisták proklamálták ugyan, hogy a hadifoglyok teljesen egyenjogúak az orosz állampolgárokkal, de ez csak azoknak szólt, akik hozzájuk csatlakoztak, a többieknek akkor kezdődött meg csak az igazi gyötrelem. Most négy csoportra lehet osztani az oroszországi hadifoglyokat. Szovjet-Oroszország fogolytáboraival nem tudunk érintkezni. A moszkvai munkás- és katonatanács meghiúsítja minden törekvésünket, hogy missziókat küldjünk ki, sőt a németekét ,és az osztrákokét is. Ők csak kommunistákat engednének be, akik az ő intenczióik szerint, dolgoznának. Minden eszközzel presszionálják magyar véreinket, hogy belépjenek a vörös hadseregbe s ők — bár egyáltalán nem bolseviki érzelműek — kénytelenek is engedni, hacsak nem akarnak éhen elpusztulni. Nekünk az a szándékunk, hogy hazahozzuk ezeket a szerencsétlen embereket. Repülőgépekről űzünk röpiratpropagandát, felvilágosítjuk őket, hogy a magyar kormány törődik velük s mindent elkövet, hogy helyzetükön javítson. Fogadóbizottságokat is küldtünk ki, ezeknek a központi vezetősége Varsóban van. Az egyes kirendeltségek Kovnóban, Tizsanyban, a német határon, a lengyel határon és, Ukranjában működnek, összegyűjtik a hazakívánkozókat és a többi nemzeti állammal egyetértésben szállítják haza őket. A Szovjet- Oroszországban levő magyar hadifoglyok számát nem lehet megállapítani, mert igen nagy részük a vörös hadseregben szolgál. Számításom szerint 20—25.000 emberünk lehet ott, aki nem vörös katona. Nem tudunk hozzájutniTurkesztán hadifoglyaihoz eem, mert Turkesztán tele van bolseviki oázisokkal. Itt nem tehetünk semmit, csak abban reménykedhetünk, hogy sikerül eljutniok az angolokhoz, akik Aszchabádnál és a Kaspi-tótól keletre vannak. Turkesztánban 40— 45.000 hadifogoly lehet. KeleUSrih'l. . táborait Japán és Amerika rrdivor.-a. A tisztek- nek is, a legénységnek is ti .-ükis, van , hogy a fogolytáborban mar.uk- -ku vutkát vállalnak. A tisztek fizdént up- ■ meg pedig idegen valutábak. Úgy hogy ÖL ••ubeit kapnak ,havonként. A legénység vr.r-p zsoldot, de a fogolytáboron kívül igen jól kereshet. A keretszibériai hadifoglyok oly jó anyagi helyzetben vannak, hogy még adakoznak is a nyugatszibériai táborokban kanyargó bajtársaik, tisztek és legénység javára. Az egészségügyi viszonyok kitűnőek, az ellátás ellen semlehet kifogás. A fogolytáborba bevezették a villanyvilágítást, vízvezetéket építettek, csatornáztak, ruházatról, fehérneműről is gondoskodtak. Van könyvtár, zenekar, sportegylet, hadi Baraklakás Nyugat-Szibériában. I