Az Ujság, 1920. január (18. évfolyam, 1-27. szám)

1920-01-01 / 1. szám

­­l . Én nem is tételezek fel róla egyebet. Hiszen nem is ismerem őt. De a kérdést azért intéztem önhöz, mert a múlt hónapban Pesten jártam az ev. ref. konvent gyűlésén. Annak tagja Tisza István is. Mint fiatalember, ő jött hozzám és bemutatkozott. De olyan haragosan nézett reánk­, mintha Isten tudja, mit vétettem volna neki. Ezzel többet az ügyről egyelőre nem beszél­tünk. Ebéd ut­án valamennyien lementünk a nagy kertbe sétálni. A kertből kis hídon át kijutot­tunk a rétre, a m­ely egészen a vasúti töltésig terjed és színpompájával megkapó látványt nyújt. A rét közepén ott állott kissé zavarba jutva Zsuzsi, a Mocsáryék szakácsnője. Előtte két hatalmas lepedő és azon egy szekérnyi ibolya. Az öreg Mocsáry nagyot nézett a ren­geteg ibolyagyűjtésen és így szólt a szakács­nőnek : — Mit csinál itt maga, Zsuzsi ? — Ne tessék haragudni, nagyságos uram, ma este megérkezik az uram Pestről és holnap már visszautazik. Ezért ibolyát gyűjtök és ő majd elviszi azt Pestre. — No de ilyen sok ibolyát, Zsuzsi. Hiszen az elég volna egész Pest vármegye kisasszonyai­nak és úrijainak. A szakácsnő tisztelettudó szerénységgel folytatta:­­ — Kérem alásan, nincsen annyi ibolya az országban, mint a mennyi elég volna Tisza István nagyságos urnak. El sem tetszik azt képzelni, hogy Tisza István ur mennyire ra­jong az ibolyáért és hogy minő nagy tömegben szereti az ibolyát maga körül látni. Mocsáry Lajos kezdte az ügyet nem­ érteni. —­ Nézze csak, Zsuzsi, én szívesen bele­­egy­ezem abba, ha akár az egész határ ibo­lyáját leszedi és elküldi. Csak azt nem értem, hogy micsoda összefüggés van a Tisza István személye és e között az ügy között. A szakácsnő erre kiegyenesedett és a kö­vetkező választ adta : — Nagyságos uram, az én uram, a ki estére itt lesz. Pesten az Ipar- és Kereskedelmi Banknál hivatalszolga. Ottan Tisza István nagyságos ur az elnök. Mikor Tisza délelőttön­ként bejárt az igazgatósági ülésekre, előbb mindig a szolga szobájába ment be, mert tudta, hogy az uramnak keze-lába, csupa köszvény és hogy nem tud az ágyból fölkelni. Ezért Tisza nagyságos ur minden délelőtt ingujjasra levetkőzött és félóra hosszáig dörzsölte, gyö­möszölte az uram kezét-lábát. Még kenőcsöt is hozott neki. Ma már — hála Istennek — jobban van, legalább tud járni. Én ezt a nagy jóságot mással meghálálni nem tudom, mint egy pár kosár szép ibolyával. Mert Tisza nagy­ságos úr nagyon szereti az­­ibolyát­, Mocsáry, Hermann Ottó és Eötvös Károly, a legerősebb három politikai ellenfél, szemmel látható megindult­sággal hallgatta az­­elbeszélést és Mocsáry Lajos felém fordulva megjegyezte : — Most m­ár többé nem kérdem, hogy jó embere Tisza István ! A­ki a szegény cseléd­emberének testi fájdalmával szemben eht érdeklődést és jószívűséget mutat, az 4 i '.Ha csakis jó ember, nemes érzésű férfiú le A puritán jellemű, megingatható­a , győződésü ősz férfiú nobilis megy­re megszólaltam : — Kérem, nincs kifogása az ellen, illt­vé­nem tekinti a vendégszeretettel való vissza­élésnek, h­a én mindazt, a­mit most láttam­ és hallottam, meg is írom . — Sőt egyenesen megkérem arra — vála­szoló Mocsáry. — A politika terén úgyis elég harczot vívunk és gyűlölséget termelünk. Leg­alább a magánélet terén ismerjük el egymás­ról azt, a­mi igaz és a­mi szép. * Ma­ már nem­ kegyeletsértés publikálni, a­mit Tisza István életében, borongós han­gulatában ellenzett. Ma —fájdalom — a szen­timent­alizmusnak túlnyomó szerepe van a Tisza István nagy emléke körül. Akár a nagy államférfiút, akár a legnagyobb magyar köz­életi jellemet, akár az igazság és a rettenthe­tetlen meggyőződés lovagját, akár az ártatla­nul meggyilkolt vértanút siratjuk és gyászol­juk ő benne, mindig és mindenütt ott honos szivünkben a szentimertalizmus. Az a szenti­ment­alizmus, a­melyet Tisza István nem szere­tett, de a­mit az ő tragikus sorsa — sajnos — hosszú időre meghonosít fitt a magyar nép ér­zésében. ■ CsÜtörtök­, 1920 január 1. AZ Ú­JSÁG e­ gyedmillió szibériai magyar, rabságban sínylődő, szabadulását sóvárogva váró, ki három, ki négy, ki öt e­stendő óta ? Elvétve került egy-egy haza belőlük, el-ek­aradoztak, elköltöztek társaiktól tizével-huszával, százával-ezrével, megvette őket Szibéria hidege, elemésztette Turkesztán miazmás forrósága, elvitte a nyomor, a szenvedés, az éhség, megváltotta poklából az irgalmas halál. A­hová csak hadifogoly került, ott egyre több lett a kul­­■ túra és egyre kevesebb a hadifogoly. A Murman vidékén a kiaszott karok megépítették a világhírű vasutat, de párját lehetne kirakni az ott meg­fagyott, elsenyvedt hadifoglyok csontjából; bá­nyászok dalától, pöröly csattogásától, hámor zúgásától visszhangzik az Ural, Szibériában új üze­mek zúgnak-zakatolnak , s közben a legegyszerűbb, legszerényebb fejfák rengetege, a hadifogoly-te­mető egyre nyeli telhetetlen gyomrába a magyar nemzet eleven testének lesorvadt tagjait. Murman, Archangelszk, Orenburg, Perm, Trock, Taskend, Krasznojarszk, Berezovka és a többi sok-sok haláltábor mind egy-egy külön elvesztett háború, szörnyű hekatomba, öt esztendeig paskolta a mi fejünket is a rettentő orkán s egy kis szenvedésért, panaszos zokogásért mi sem megyünk a szomszédba. De mit szóljanak majd ők, ha egyszer hazajönnek, kiket mint a viruló fáról lesodort levelet, az élet lehe­tőségétől megrabolva, öt esztendőn át táborról-tá­­borra hajtott maga előtt a pusztító számom ? Mit panaszoljanak fel előbb, ha egyszer közibénk vetőd­nek, a­kik öt évig laktak barakban, puszta prics­­esen, összezsúfolva, családjuktól eltépve, meg­­undorodva egymástól, mert végig kell nézniök a másik életének sok apró szennyesét, a­kik irdat­lan őserdők tövében meggémberedtek tüzelő hijján s kölesen, káposztán, marharépán, tatárkakásán, pelyvás, fekete kenyéren tengetik nyomorúságos igavonó létüket, a kik esztendők óta szuronyok közt, férgek közt édes idilleket álmodnak s gond­terhesen hajtják le fejüket ? Mit szólja­nak ők, ha ideszakadnak újra, a világháború élő halottai, a­kik már rég nem élnek, a­nélkül, hogy meghalni szerencsések lettek volna ? Hogy válnak majd újra emberré, hogy fognak zokogva ráborulni a tiszta fehér ágyra, hogy fogják csók­­ni a habos, puha párnát — ha ugyan marad addig a család­juknak fehér ágy és puha, habos párna .. . Mennyit imádkoztak, mennyit reménykedtek s őh, de sokszor de m­egcsa­lat­kozták ! Elintt tatéi, elosont a nyár s csak ott érte őket húsvét és kará­csony. Lesz-e most nékik boldogabb új évük ! Lesz-e még örömük valaha a világon ? A magyar kormány munkája a hadifoglyok érdekében. A hadifoglyok ügyébe a magyar kormány­nak a háború idején semmi beleszólása nem volt, a k. u. k. Kriegsministerium­ kezében fu­tott össze minden. Csak a forradalom után léte­sült a magyar hadügyminisztérium hadifogoly­­csoportja, a­mely rögtön nagyarányú akc­ióba kezdett, hogy a magyar hadifoglyok mielőbbi visszatérését lehetővé tegye és addig is meg­javítsa tűrhetetlen életviszonyaikat. Sokat nem érhettek el, mert a­mint a Károlyi-kormány politikája balra kanyarodott, minden összeköt­tetésünk meg­szakad­t a külfölddel. A diktatúra alatt még keservesebbé vált a helyzet. Kun Béla nemcsak semmit nem tett, hogy a hadi­foglyokat hazahozza, hanem — és ezt rádió­grammok igazolják — utasítást adott, hogy Bo­roztassák Oroszországban a magyar hadifog­lyokat, harczoljanak a proletárság ügyéért és ha kivívták a győzelmet, akkor majd gondos­kodik róla, hogy hazajussanak. De ez nem egyetlen bűne a proletárdiktatúrának, a­melyet a hadifoglyok ellen elkövetett. Voltak Szovjet- Oroszországban hadifogoly-missziók, melyeket még a közös hadügyminisztérium küldött ki. Ezeknek a pénzét — jó egynéhány milliót — lefoglalták a katona- és munkástanácsok és a helyett, hogy a hadifoglyokat segélyezték volna, ag­dic­iós czélokra fordították A nemzeti kormány uralomra jutása után Kirchner Sándor alezredes került a hadügymi­nisztérium XVII. csoportjának, a hadifogoly­­csoportnak az élére. Kirchner az első forrada­lom után került a csoportfőnöki állásba, de a diktatúra alatt mint veszedelmes ellenforra­dalmárt letartóztatták. Kirchner alezredes maga nem volt ugyan hadifogoly, de szívén vi­seli szenvedő bajtársai ügyét és megértő sze­retettel mindent elkövet, hogy enyhítsen hely­zetükön. Felkerestük Kirchner alezredes urat, a­ki a magyar hadifoglyok ügyének mai állá­sáról a következőket mondotta : — Az olaszországi hadifoglyok nagy tömege már itthon van. Mintegy ötvenezer ember ma­radt még ott, ezeknek a hazaszállítása folya­matban van. Valamennyi hadifoglyunk, vissza­tért Görögországból Romániából és Angliából is. Az angol hadifogságból visszatértek a leg­nagyobb elismeréssel nyilatkoznak az ellátás­ról és a bánásmódról, a­melyben részük volt. A hazaszállítás előtt egész jó ruhával látták el őket az angolok. Szerbiából is hazatért hadi­foglyaink nagy része. Szerbiával most csak a Vöröskereszt útján tudunk érintkezni, talán most induló belgrádi követünknek sikerül szo­rosabb kapcsolatot létesítenie. Francziaor­­­­szág a mi hadifoglyainkat is visszatartja, úgy mint a németeket. Ezért, már kéréssel fordul­tunk az entente-hatalmakhoz és a pápához is s reméljük, hogy a tavaszi munkák idejére már ezek is itthon lesznek. Körülbelül húszezer em­berünk van ott beleértve azokat is, a­kik szerb hadifogságból kerültek oda. A Az orosz hadifoglyok helyzete igen szomorú. Rengeteget szenvedtek a czárizmus idején, nem változott helyzetük Kerenszki kormányzása alatt sem. A kommu­nisták proklamálták ugyan, hogy a hadifog­lyok teljesen egyenjogúak az orosz állampol­gárokkal, de ez csak azoknak szólt, a­kik hoz­zájuk csatlakoztak, a többieknek akkor kezdő­dött meg csak az igazi gyötrelem. Most négy csoportra lehet osztani az oroszországi hadi­foglyokat. Szovjet-Oroszország fogolytáboraival nem tudunk érintkezni. A moszkvai munkás- és katonatanács meghiúsítja minden törekvésünket, hogy missziókat küld­jünk ki, sőt a németekét ,és az osztrákokét is. Ők csak kommunistákat engednének be, a­­kik az ő intenczióik szerint, dolgozn­ának. Minden eszközzel presszionálják magyar véreinket, hogy belépjenek a vörös hadseregbe s ők — bár egyáltalán nem bolseviki érzelműek — kényte­lenek is engedni, hacsak nem akarnak éhen el­pusztulni. Nekünk az a szándékunk, hogy haza­hozzuk ezeket a szerencsétlen embereket. Re­pülőgépekről űzünk röpiratpropagandát, fel­világosítjuk őket, hogy a magyar kormány törődik velük s mindent elkövet, hogy helyzetü­kön javítson. Fogadóbizottságokat is küldtünk ki, ezeknek a központi vezetősége Varsóban van. Az egyes kirendeltségek Kovnóban,­­ Tiz­­sanyban, a német határon, a lengyel határon és, Ukranjában működnek, összegyűjtik a haza­­kívánkozókat és a többi nemzeti állammal egyetértésben szállítják haza őket. A Szovjet- Oroszországban levő magyar hadifoglyok szá­mát nem lehet megállapítani, mert igen nagy részük a vörös hadseregben szolgál. Számítá­som szerint 20—25.000 emberünk lehet ott, a­ki nem vörös katona. Nem tudunk hozzájutni­­Turkesztán hadifoglyaihoz eem­, mert Turkesztán tele van bolseviki oázisokkal. Itt nem tehetünk semmit, csak abban reménykedhetünk, hogy sikerül el­­jutniok az angolokhoz, a­kik Aszch­abádnál és a Kaspi-tótól keletre vannak. Turkesztánban 40— 45.000 hadifogoly lehet. KeleUSrih'l. . táborait Japán és Amerika rrdivor.-a. A tisztek-­ nek is, a legénységnek is ti .-ükis, van , hogy a fogolytáborban mar.uk- -k­u vu­t­kát vállalnak. A tisztek fizd­ént­­ up- ■ meg pedig idegen valutábak. Úgy hogy ÖL ••u­­beit kapnak ,havonként. A legénység vr.r-­­p zsoldot, de a fogolytáboron kívül igen jól keres­het. A keretszibériai hadifoglyok oly jó anyagi helyzetben vannak, hogy még adakoznak is a nyugatszibériai táborokban kanyargó bajtár­saik, tisztek és legénység javára. Az egészség­ügyi viszonyok kitűnőek, az ellátás ellen sem­lehet kifogás. A fogolytáborba bevezették a villanyvilágítást, vízvezetéket építettek, csator­náztak, ruházatról, fehérneműről is gondoskod­tak. Van könyvtár, zenekar, sportegylet, hadi Baraklakás Nyugat-Szibériában. I

Next