Az Ujság, 1920. szeptember (18. évfolyam, 207-231. szám)
1920-09-17 / 220. szám
2 1920. AZ ÚJSÁG IX. 17. --------------------------------------------*rp:------------ (A liberálizmus dicsérete.) Elismeri, hogy a liberalizmusnak óriási előnyei voltak és áldásait még ma is élvezzük. A liberálizmus óriási szolgálatokat tett a magyarságnak és az egész világ kultúrájának. De ha egy erő már kiadta energiáját, ha egy erőnek már csak visszahatása van, akkor jelszavak miatt ne menjünk fejjel a falnak. Nem osztja azt a véleményt, hogy Kossuth, Deák és Széchenyi rosszul tették, hogy liberálisak voltak. Az akkori kor megkövetelte ezt a liberalizmust, hogy kiemelkedjünk a középkorból. Mi is liberálisak vagyunk abban, hogy elismerjük a liberalizmus érdemeit. De mi védjük a magyar kultúrát és ha ez a liberalizmus ellen van, akkor szakítunk ezzel a liberalizmussal. Az óriási, viharzó taps elcsöndesülése után, mely ezeket a szavakat követte, beszél Prohászka a czionizmusról, mely szerinte világszerte a zsidó fejlődés irányát jelenti, kritizálja Tisza Kálmán, Andrássy Gyula és Tisza István politikáját, mely tűrte a felvidéki zsidó beözönlést, kijelenti, hogy mindazok előtt, akik a fronton voltak, meghajtja a lobogót, tekintet nélkül arra, hogy keresztény vagy zsidó az illető. Ezután pedig felolvas egy német röpiratot, amelyben statisztika bizonyítja, hogy az osztrák-magyar hadseregben milyen elenyésző százaléka a zsidóknak pusztult el. Természetes, hogy e röpirat statisztikai adataira, melyeknek hitelességét bizonyára maga Prohászka sem álltja, óriási zsivaj támad a baloldalon. A szélsőbaloldali padok híres közbeszólói valóságos hanglavinát indítanak szegény Sándor Pál felé, aki bizonyára nem tehet arról, hogy a Der Jude im Deere czímű nyomtatvány ennyire haragszik a zsidókra. A lármából alig lehet valamit megérteni, de ez nem is fontos. Prohászka ezután kéri a zsidókat, ne vegyék felszólalását kegyetlen támadásnak, ő csak a nemzetet akarja felrázni e beszéddel tespedéséből. Az egész Ház feláll helyéről és percekig lelkes tapssal ünnepli Prohászkát, aki egy shakespeari idézetre való hivatkozással fejezi be beszédét. Aki megfigyelte őt e beszéd alatt, az észrevehette, hogy a különösen iskolázott szónok minden eszközét, felhasználja arra, hogy amúgy is kitűnően felépített beszédének nemcsak hatást adjon, de egyéni szimpátiákat is szerezzen. Mikor a zsidóságot dicséri, mikor az antiszemitizmus vádját hárítja el magától, akkor a demokraták felé fordul. Mikor a zsidóság bűneit akarja megállapítatni, akkor hirtelen megfordul a Friedrichpárt felé. És mikor a parasztoknak kedves dolgokat mond, akkor a kisgazdák felé beszél. Szavainak meg is van az a rendkívüli hatása, melylyel ebben a Házban csakis ő dicsekedhetik. (Hertmann Miksa beszéde.) Hermann Miksa beszélt iég a numerus claususról, pedagógiai okokkal indokaivá annak szükségességét. A miniszter figyelmébe ajánlja azt, hogy kis százalékban biztosítsák a már kereső embereknek is azt a lehetőséget, hogy magasabb szakképzettséget szerezzenek a főiskolában. Két óra után ért véget a tanácskozása A holnapi ülésen szavaznak arról az indítványról, melyet harmincznál több képviselő nyújtott be, hogy az egyetemi törvényjavaslat tárgyalásának tartamára egy órával hosszabbítsák meg az üléseket. Fox írót, írta Wallesz Jenő. Erkölcstelenebbek, vagy csak szenvedélyesebbek az amerikaiak, mint mit S ha nem erkölcstelenebbek, várjon az a körülmény, hogy szenvedélyesebbek, erkölcstelenségszámba mehet-e bárhol a világon ! A tiszta érzéki szenvedélyek sohasem ütköznek bele az erkölcsökbe , és az óczeánon túl bizonyára sértésnek vennék, ha megtudnák, hogy mi erőszakkal száműztük a táncztermeinkből és mulatóhelyeinkről az ő tánczaikat, mert ezek a tánczok sértik a mi jó erkölcseinket. Valamely szép vagy ronda érzéki vagy semlegesen szenvtelen, de sohasem erkölcsös vagy erkölcstelen. A tánczosokon és a nézőkön múlik minden. A csárdást és mazurkát épp oly megbotránkoztatón tánczolhatjuk, mint a fox trottot és megfordítva: a fox trottot épp oly szenvedélytelenül lejthetjük, mint a rokokókorabeli vértelen tánczokat. Végül pedig a nézőközönség temperamentuma. Ízlése és nevelése dönti el, hogy ki mennyit visz bele a maga felfogásából a tánczba. Az angol és amerikai tánczokat sok más idegen tánczczal akkor importálták az országunkba, amikor mi még aggodalmaskodás nélkül belekapcsolódhattunk idegen gondolatokba, lámpaláz nélkül beleilleszkedhettünk idegen érzésekbe és veszedelem nélkül gyönyörködhettünk idegen szellemi alkotásokban. Szóval, ezek a tánczok akkor jöttek divatba nálunk, amikor az ember még nem lett gyanússá attól, ha szellemi vagy érzelmi rokonságot vállalt valamivel, ami idegen. Nem tagadható, ezek a tánczok már akkor sem voltak elragadóan szépek, amikor a divat szárnyain idetelepedtek. De attól tartunk, hogy az ellenük indított erőszakos harcz se tudja anynyira megfosztani azokat kétséges szépségüktől, hogy máról holnapra egy nagy kiábrándulás váltsa fel a tegnapi rajongást. Mert ha ezek a tánczok idegenből jöttek is hozzánk, kétségtelen, hogy volt és van bennök valami, amit a maga véréből, a maga lelkéből valónak ismert fel a huszadik század szülöttje. Az a tény, hogy ezek a tánczok itt vannak, a legnyomósabb bizonyíték amelett, hogy a körülmények nagyon is elősegítették azokat honpolgári jogaik megszerzésében. Idegenek voltak, de a talajban adva voltak Biedermeier-korszak tánczai sem ragadtak oda ahhoz a talajhoz, amelyből kisarjadzottak. Azok is bejárták Európát és ha egész Európa nem is volt szaturálva a Rokokó- és Biedermeier-korszak szellemétől, az idegenből jött tánczok mégis szívesen látott vendégek voltak, aminek egyetlen magyarázata, hogy itt is, ott is megértő telkekre találtak. Édes istenem, az ifjúság mindenütt egyformán érez. Egyek a vágyak, egyek a remények és a táncz, bármelyik oldalát nézzük, a vágyak és remények nemzetközi beszédformája. Hát persze, száz évvel ezelőtt más volt a vágyak és remények nyelve, mint ma. Minden más volt és ahogyan sok minden megváltozott, a táncz sem maradhatott az, ami egy évszázaddal ezelőtt volt. A tizenhetedik század végén és a tizennyolcadik század elején Napóleon és a francziák diktáltak, míg a lipcsei és Waterlooi vereségek más irányt nem adtak az európai politikának. A politika nehezedett rá a kedélyekre és ha a német erő nem vet gátat Napólon garázdálkodásainak, kérdés, hogy az 1813-ik évet követő korszak nem hoz-e más kulturális áramlatot, mint amilyet a valóságban hozott. Az empir-kor szellemi irányának feltételei épp úgy adva voltak a 17-ik század politikai viszonyaiban, mint ahogyan a Biedermeier-kor szellemi mozgalmait is a márczius előtti évek politikai viszonyai szabták meg. A huszadik században Amerika kerekedett felül s most Amerika diktál. A kecsesebb tánczok keletkezésekor a divat a maga egészében is kecses volt. Krinolint meg tunikás ruhát viseltek. Az apró női lábakon selyemből varrt csattos, gyöngyhímzésű czipellőcskék díszelegtek, a homlokok körül hullámossá sütött, rizsporos hajfonatok fehérlettek. A divat, a viselet szinte rákényszerítette az embereket a kimért és diszkrét mozdulatokra. A politikai rendszer is óvatosságot, körültekintést és titokzatos sugdolódzást parancsolt. Az emberek inkább befelé éltek, mert a hangos szó árulója lett volna az érzelmeknek. A politikai üldözések kora volt ez: az új porosz rezsim semmit sem adott a népeknek abból, amit Napóleon leveretése fejében ígért s kérlelhetetlenül lesújtott mindenkire, aki szóval vagy tettel remonstrált a reakció ellen. A korlátok közé szorított lélek, a megzabolázott szellemi élet a maga képére átformálta a megnyilatkozások külsőségeit is. A csendes, halkan suttogott szó kimért gesztusokat, diszkrét mozdulatokat vitt a társadalmi érintkezésbe: a belső élet leplezett akart ma- ----------------------------------------------------------------------------a menedéket, nem árulhatta el veszedelme titkait lármás gesztusokkal. Mindez átformálta az emberek egyéniségét és ez az átformált, megszelídített egyéniség az élet más vonatkozásaiban sem lehetett zajosan brutális. Az óvatos szónak csak azs óvatos mozgású táncz felelhetett meg, a ki kertelt a politikában és a lemnek a kertelés ilyformán szinte átment az egyéniségébe, nem lehetett nyíltabb, közvetlenebb akkor sem, amikor legem beribb érzelmeit akarta közölni felebarátjával. Innen kell levezetnünk, hogy száz évvel ezelőtti egészen más jellegű volt a táncz, mint ma. Most sem emberi szeszélyek, erkölcsi fel- fogások vagy szeszélyek döntik el, hogy valamely nép milyen tánczokkal fejezi ki érzelmeit. Ma nemcsak érthetetlen, de kacagtatón mulat' ságos is lenne, ha a táncztermekben és mulatóhelyeken rokokókorabeli, szelid lépésű tánczokkal közölnék egymással az emberek vágyaikat és szentnek tartott érzelmeiket. Az emberek ma angol és amerikai divat szerint, helyesebben szólva, angol és amerikai czélszerűség szerint rendezkednek be. Szögestalpú bakancsot, nehéz boxczipőt viselünk, a lábszárakhoz nem finom selyem harisnya, de tehénbőrből készült lábszárvédő simul. Semmi sem pehelykönnyű rajtunk, minden, ruhadarabunk az erő s nem az alkudozó gyöngédség benyomását kelti. És amikor minden ily brutálisan nehéz és esetlen rajtunk, hogyan lehessen a tánczunk könnyed és gracziózus. Az amerikai és az angol nem kertel. Kíméletlenül őszinte, nem tárgyal sokat, mert nincs erre ideje. Üzletszerűen intézi dolgait, s míg a kontinensben férfi csak kerülgeti a témát, ő már odasimul arczával a nő arczához, magához szorítja derekát s egy-kettőre megérzi, mekkorát dobban a nő szive miatta. Az amerikainak ilyen az egyénisége és a tánczban is csak az egyéniség nyilatkozik meg. Hiszen igaz, hogy a tánczoló párold sokszor igen közel hajolnak egymáshoz, a mozdulatok pedig oly szenvedelmesek, hogy jaj annak, aki a tánczot csak nézi és már nem fiatal. De a szenvedélyben is van szépség és ami szép és fiatal, ennek nem kell okvetlenül elbújni az öregség előtt. Az emberek nem a nézők, de a maguk záulattatására tánczolnak, s a kinek fáj a mások táncza, annak fáj a mások ifjúsága/ Tánczat, mely az öregségnek, a fiziológiai folyamat útján beálló kényszeraszkézisnek tessék, csak az öregség tudna komponálni. Hát komponáljon, Erzberger háborús emlékiratai. IV. Károly dificziója a Különbéke érdekében. Lassan-lassan eloszlik a köd, mely a háború titkaira, az udjvárok és diplomaták rejtelmes, kulisszák mögötti cselekedeteire, szándékaira és terveire ránehezedett, mindent sejtettünk, mialatt a borzalmas évek egy állás után leperegtek, de világosan keveset láttunk, bizonyossággal keveset tudtunk. Most megoldódnak a nyelvek és szóhoz jutnak a beavatottak. Mindezek a megnyilatkozások alig bírnak ma már jelentőséggel, mert hiszen az események irányítására semmiféle befolyással nem bírnak. A háború befejeződött, a megtörténteket meg nem történtekké senki és semmi nem teheti. A leleplezésszámba menő vallomások a történetíróra tartoznak, a népeket pedig ma már csak abból a nézőpontból érdeklik, hogy a legmagasabb körökben hogyan határoztak ő róla — nélküle. A háborús titkok leleplezését Erzberger német birodalmi képviselő, a czentrum vezére kezdi meg. Erzberger összegyűjtötte háborús emlékiratait és kiadta kötetben azokat. A könyv egyik fejezete IV. Károly különbéke-akciójával foglalkozik, amely akcziónak egyik igen jelentős lépése a pármai herczeghez írott levél volt. Ezt a levelet IV. Károly 1917 tavaszán küldte Sixtus herczegnek, de Erzberger épp úgy, mint az egész nagy nyilvánosság csak később szerzett róla értesülést Clémenceau nyilatkozataiból. E nyilatkozat után Erzberger berlini hivatalos körök kérésére Bécsbe utazott, hogy ott latba vesse befolyását a különbéke megkötése ellen. Ugyanekkor a német kanczellár informálta Erzbergert arról az előterjesztésről is, amelyet Czomin külügyminiszter tett IV. Károlynak 1917 április 17-én. Erzberger április vége felé Bécsbe utazott és ott Czeminnel értekezett. Másnap Erzberger kihallgatáson volt IV. Károlynál, aki kijelentette, hogy a központi hatalmaknak négy hónapon belül döntő békeakcziót kell kezdeményezni, amelynek az őszszel a háború befejezését kell eredményezni. IV. Károly nem hitt a tengeralattjárók által kierőszakolható békében és mindig ellenezte is a korlátlan búvárhajóharczot. Erősen bízott benne, hogy a közös front ellentáll az ellenséges támadásoknak, azonban a belpolitikai helyzet egyre súlyosabb lett. Nem hitte, hogy Ausztriában forradalomra kerülhetne sor, mert meggyőződése, hogy a monarchia nem bírná el a köztársasági formát, mert ez a forma elemeire bontaná az osztrák és magyar birodalmat. A dinasztiában és a katolicizmusban látta azt a kapcsot, mely Ausztriát és Magyarországot összetartja. IV. Károly panaszkodott, hogy II. Vilmos nem ismeri eléggé a monarchiát, ha azt követeli, hogy Ausztria germanizáljon nagyobb erővel. A germanizálás Poroszországnak sem sikerült keleten és nem sikerülhet Ausztriának sem, ahol az idegen nemzetiségek többségben vannak. Népei sokat éheznek, attól fél, hogy a béke utáni napokban könnyen bekövetkezhetik az összeomlás. Hivatalos berlini körökben meg voltak elégedve Erzberger bécsi útjának eredményével, de a közvéleményben egyre sűrűbben hangzottak a különbékéről szóló hírek. Berlinből képviselők rándultak le Bécsbe, hogy megakadályozzák Ausztria-Magyarország különbéke-törekvéseit. Westarp, a konzervatívok vezére, nem vett részt ebben a kirándulásban. Az ő véleménye szerint ilyen különbékétől nem kell tartani, de ha mégis bekövetkezne, Németország részéről megszűnne az osztrák érdekek figyelembevétele: Németország megrövidítené frontját és minden erejével nyugat felé fordulhatna. Wit Erzberger ezután azokkal a szemrehányásokkal foglalkozik, amelyekkel Czernin április 12-iki jelentésének továbbadása miatt illették. Erzberger és Czermann berlini találkozásakor Czernin a pármai herczegi nőre tett czélzást, mint aki ti indiszkrécziót elkövettet volna. Erzberger tagadta ezt és — az ő saját állítása szerint — egész joggal. — Nincs forgalom a könyvpiaczon, A Könyvkereskedők panaszkodnak, a Kölcsön** Könyvtárak virulnak. — Az Újság tudósítójától. — A tél..gitárja, az ősz, már megérkezett. Régi, boldog időkben, amikor elbúcsúztak tőlünk a nyári hónapok, emlék lett a Zrengustusi csillaghullásból és a letakart bútorok, bennistafítrozott szőnyegek ismét visszakerültek a régi helyeikre, hogy intimmé, meleggé tegyék a nyári hónapokra elhagyott otthont, — akkor elővettük a könyvkereskedők frissen megjelent katalógusát, hogy a hazai és külföldi irodalom legújabbb termékei között válogassunk. Az őszi és téli hónapokra a könyvbe vásárlás életszükséglet volt és havi kiadásainkhoz csak úgy hozzászámítottuk két-három könyv beszerzését, mint egy új kalapét vagy a háztartási költségeket. Ma, amikor luxus az új ruha, luxus a lakás, a rendes éttetkezés, — fényűzés számába megy természetesen a könyvvásárlás is. Beszéltünk egy múzeum-körúti könyvkereskedővel, aki ezt mondotta : — Tankönyveket nem árulok, így hát forgalmam egyed, talán nincs. Naponkint öt-hat vevő fordul meg nálam, az is többnyire olyan szépirodalmi könyvet keres, amelyből a régi kiadás már elfogyott, útj pedig nincs. A telefonom azonban szakadatlanul működik. Eladásra kínálják a könyveket. Szorgalmas gyűjtők, akik egy évtizeden át megvásároltak mindezt megjelent könyvet, ma eladnak. Annyi az utóbbi időben az eladó, hogy kénytelen voltam kiírni a kirakatra, hogy használt könyvet nem vesszek meg. A teljesen új könyvekért sem adunk valami sokat. Kétharmadát a könyv árának. Egy Vilmos császár-úti antikvárius többi között így, nyilatkozott: — Nincs pénz könyvelőre. A régi, normális életviszonyok között a leghűségesebb és lgkitartóbb könyvvásárló közönség a középosztály volt. Ez pedig most a szó legteljesebb értelmében, nyomorog. Ruhára és élelmiszerre sem telik neki annyi, amennyire szüksége volna, természetesen elsősorban is arról mond le, amit legkönnyebben tud nélkülözni. Ma, amikor a bútorukat és a lakásukat élik föl már az emberek, a magánkönyvtárak is erre a sorsra jutnak. Tanárok, orvosok, ügyvédek adják el könyveiket. Sokszor nagyon értékes könyvekhez is jutok ezáltal. A százkötetes Jókai, a Pallás Lexikon stb.a kiadóknál már régen nem kapható, mi antikváriusok gyakran hozzájutunk ezekhez, mert ilyen gyűjteményes kiadások csak eladásra került magánkönyvtárakban találhatók meg.j Felkerestünk még egy Károly-könyi könyvkereskedést, amely könyvkiadásodtól is foglalkozik. — A könyv drágasága az oka annak, hogy nem vásárolnak az emberek. Ma, amikor egy tízéves regény ára 45—Egy koronába kerül, igazán nem lehet csodálni, hogy kevés embert akad, aki ezt megfizeti. Aki tehetné, az nem könyvet olvas, hanem — pénzt. Vannak milliomos vevőim is, akiknek azonban nem a tartalom a fontos, hanem a külső alak. Drága bőrkötésű és díszkiadású albumokat vásárolnak, meglehetősn magas árakon. Könyvkiadásokról pedig igazán bajos beszélni. A papirinség és drágaság, a folyton emelkedő nyomdakölt.