Az Ujság, 1920. szeptember (18. évfolyam, 207-231. szám)

1920-09-17 / 220. szám

2 1920. AZ ÚJSÁG IX. 17. --------------------------------------------*rp:------------­ (A liberálizmus dicsérete.) Elismeri, hogy a liberalizmusnak óriási előnyei voltak és áldásait még ma is élvezzük. A liberálizmus óriási szolgálatokat tett a magyar­ságnak és az egész világ kultúrájának. De ha egy erő már kiadta energiáját, ha egy erőnek már csak visszahatása van, akkor jelszavak miatt ne menjünk fejjel a falnak. Nem osztja azt a véleményt, hogy Kossuth, Deák és Széchenyi rosszul tették, hogy liberálisak voltak. Az akkori kor megkövetelte ezt a liberalizmust, hogy kiemelkedjünk a középkorból. Mi is liberálisak vagyunk abban, hogy elismerjük a libe­­ralizmus érdemeit. De mi védjük a magyar kultúrát és ha ez a liberalizmus ellen van, akkor szakítunk ez­zel a liberalizmussal. Az óriási, viharzó taps elcsöndesülése után, mely ezeket a szavakat követte, beszél Prohászka a czio­­nizmusról, mely szerinte világszerte a zsidó fejlődés irányát jelenti, kritizálja Tisza Kálmán, Andrássy Gyula és Tisza István politikáját, mely tűrte a felvi­déki zsidó beözönlést, kijelenti, hogy mindazok előtt, a­kik a fronton voltak, meghajtja a lobogót, tekintet nélkül arra, hogy keresztény vagy zsidó az illető. Ez­után pedig felolvas egy német röpiratot, a­melyben statisztika bizonyítja, hogy az osztrák-magyar hadse­regben milyen elenyésző százaléka a zsidóknak pusz­tult el. Természetes, hogy e röpirat statisztikai ada­taira, melyeknek hitelességét bizonyára maga Pro­hászka sem álltja, óriási zsivaj támad a baloldalon. A szélsőbaloldali padok híres közbeszólói valóságos hang­lavinát indítanak szegény Sándor Pál felé, a­ki bi­zonyára nem tehet arról, hogy a Der Jude im Deere czímű nyomtatvány ennyire haragszik a zsidókra. A lármából alig lehet valamit megérteni, de ez nem is fontos. Prohászka ezután kéri a zsidókat, ne vegyék fel­szólalását kegyetlen támadásnak, ő csak a nemzetet akarja felrázni e beszéddel tespedéséből. Az egész Ház feláll helyéről és perc­ekig lelkes tapssal ünnepli Prohászkát, a­ki egy shakespeari idé­zetre való hivatkozással fejezi be beszédét. A­ki meg­figyelte őt e beszéd alatt, az észrevehette, hogy a különösen iskolázott szónok minden eszközét, felhasz­nálja arra, hogy amúgy is kitűnően felépített beszédé­nek nemcsak hatást adjon, de egyéni szimpátiákat is szerezzen. Mikor a zsidóságot dicséri, mikor az anti­szemitizmus vádját hárítja el magától, akkor a de­mokraták felé fordul. Mikor a zsidóság bűneit akarja megállapítatni, akkor hirtelen megfordul a Friedrich­­párt felé. És mikor a parasztoknak kedves dolgokat mond, akkor a kisgazdák felé beszél. Szavainak meg is van az a rendkívüli hatása, melylyel­ ebben a Házban csakis ő dicsekedhetik. (Hertm­ann Miksa beszéde.) Hermann Miksa beszélt i­ég a numerus claususról, pedagógiai okokkal indokaivá annak szükségességét. A miniszter figyelmébe ajánlja azt, hogy kis százalék­ban biztosítsák a már kereső embereknek is azt a le­hetőséget, hogy magasabb szakképzettséget szerezzenek a főiskolában. Két óra után ért véget a tanácskozása A­ holnapi ülésen szavaznak arról az indítványról, melyet har­mincznál több képviselő nyújtott be, hogy az egye­temi törvényjavaslat tárgyalásának tartamára egy órá­val hosszabbítsák meg az üléseket. Fox írót, írta Wallesz Jenő. Erkölcstelenebbek, vagy csak szenvedélyeseb­bek az amerikaiak, mint mit S ha nem erkölcs­telenebbek, várjon az a körülmény, hogy szen­vedélyesebbek, erkölcstelenségszámba mehet-e bárhol a világon ! A tiszta érzéki szenvedélyek sohasem ütköznek bele az erkölcsökbe , és az óczeánon túl bizonyára sértésnek vennék, ha megtudnák, hogy mi erőszakkal száműztük a táncz­­termeinkből és mulatóhelyeinkről az ő tánczai­­kat, mert ezek a tánczok sértik a mi jó erköl­cseinket. Valamely szép vagy ronda érzéki vagy semlegesen szenvtelen, de sohasem erkölcsös vagy erkölcstelen. A tánczosokon és a nézőkön múlik minden. A csárdást és mazurkát épp oly megbotránkoztatón tánczolhatjuk, mint a fox trottot és megfordítva: a fox trottot épp oly szenvedélytelenül lejthetjük, mint a rokokó­­korabeli vértelen tánczokat. Végül pedig a néző­­közönség temperamentuma. Ízlése és nevelése dönti el, hogy ki mennyit visz bele a maga fel­fogásából a tánczba. Az angol és amerikai tánczokat sok más ide­gen tánczczal akkor importálták az országunkba, a­mikor mi még aggodalmaskodás nélkül bele­kapcsolódhattunk idegen gondolatokba, lámpa­láz nélkül beleilleszkedhettünk idegen érzésekbe és veszedelem nélkül gyönyörködhettünk idegen szellemi alkotásokban. Szóval, ezek a tánczok akkor jöttek divatba nálunk, a­mikor az ember még nem lett gyanússá attól, ha szellemi vagy érzelmi rokonságot vállalt valamivel, a­mi ide­gen. Nem tagadható, ezek a tánczok már akkor sem voltak elragadóan szépek, a­mikor a divat szárnyain idetelepedtek. De attól tartunk, hogy az ellenük indított erőszakos harcz se tudja any­­nyira megfosztani azokat kétséges szépségüktől, hogy máról holnapra egy nagy kiábrándulás váltsa fel a tegnapi rajongást. Mert ha ezek a tánczok idegenből jöttek is hozzánk, kétségtelen, hogy volt és van bennök valami, a­mit a maga véréből, a maga lelkéből valónak ismert fel a huszadik század szülöttje. Az a tény, hogy ezek a tánczok itt vannak, a legnyomósabb bizonyí­ték a­m­elett, hogy a körülmények nagyon is elő­segítették azokat honpolgári jogaik megszerzésé­ben. Idegenek voltak, de a talajban adva voltak Biedermeier-korszak tánczai sem ragadtak oda ahhoz a talajhoz, a­melyből kisarjadzottak. Azok is bejárták Európát és ha egész Európa nem is volt szaturálva a Rokokó- és Biedermeier-korszak szellemétől, az idegenből jött tánczok mégis szí­vesen látott vendégek voltak, a­minek egyetlen magyarázata, hogy itt is, ott is megértő tel­kekre találtak. Édes istenem, az ifjúság minde­nütt egyformán érez. Egyek a vágyak, egyek a remények és a táncz, bármelyik oldalát nézzük, a vágyak és remények nemzetközi beszédformája. Hát persze, száz évvel ezelőtt más volt a vá­gyak és remények nyelve, mint ma. Minden más volt és a­hogyan sok minden megváltozott,­ a táncz sem maradhatott az, a­mi egy évszázaddal ezelőtt volt. A tizenhetedik század végén és a tizennyolc­adik század elején Napóleon és a fran­­cziák diktáltak, míg a lipcsei és Waterlooi vere­ségek más irányt nem adtak az európai politiká­nak. A politika nehezedett rá a kedélyekre és ha a német erő nem vet gátat Napólon garázdálko­dásainak, kérdés, hogy az 1813-ik évet követő kor­szak nem hoz-e más kulturális áramlatot, mint a­milyet a valóságban hozott. Az empir-kor szellemi irányának feltételei épp úgy adva voltak a 17-ik század politikai viszonyaiban, mint a­hogyan a Biedermeier-kor szellemi mozgalmait is a márczius előtti évek politikai viszonyai szabták meg. A huszadik században Amerika kerekedett felül s most Amerika diktál. A kecsesebb tánczok keletkezésekor a divat a maga egészében is ke­cses volt. Krinolint meg tunikás ruhát viseltek. Az apró női lábakon selyemből varrt csattos, gyöngyhímzésű czipellőcskék díszelegtek, a hom­lokok körül hullámossá sütött, rizsporos haj­fona­tok fehérlettek. A divat, a viselet szinte rákény­­szerítette az embereket a kimért és diszkrét moz­dulatokra. A politikai rendszer is óvatosságot, kö­rültekintést és titokzatos sugdolódzást parancsolt. Az emberek inkább befelé éltek, mert a hangos szó árulója lett volna az érzelmeknek. A politikai üldözések kora volt ez: az új porosz rezsim sem­mit sem adott a népeknek abból, a­mit Napóleon leveretése fejében ígért s kérlelhetetlenül lesúj­tott mindenkire, a­ki szóval vagy tettel remon­­strált a reakc­ió ellen. A korlátok közé szorított lélek, a megzabolázott szellemi élet a maga ké­pére átformálta a megnyilatkozások külsőségeit is. A csendes, halkan suttogott szó kimért gesztu­sokat, diszkrét mozdulatokat vitt a társadalmi érintkezésbe: a belső élet leplezett akart ma- ----------------------------------------------------------------------------a menedéket, nem árulhatta el veszedelme titkait lár­más gesztusokkal. Mindez átformálta az emberek­­ egyéniségét és ez az átformált, megszelídített egyéniség az élet más vonatkozásaiban sem lehe­tett zajosan brutális. Az óvatos szónak csak azs­ óvatos mozgású táncz felelhetett meg, a ki ker­­­telt a politikában és a lemnek a kertelés ilyformán­ szinte átment az egyéniségébe, nem lehetett nyíl­tabb, közvetlenebb akkor sem, a­mikor legem­­ beribb érzelmeit akarta közölni felebarátjával. Innen kell levezetnünk, hogy száz évvel ezelőtti egészen más jellegű volt a táncz, mint ma. Most sem emberi szeszélyek, erkölcsi fel-­ fogások vagy szeszélyek döntik el, hogy vala­mely nép milyen tánczokkal fejezi ki érzelmeit. Ma nemcsak érthetetlen, de kac­agtatón mulat­' ságos is lenne, ha a táncztermekben és mulató­helyeken rokokókorabeli, szelid lépésű tánczok­kal közölnék egymással az emberek vágyaikat és­ szentnek tartott érzelmeiket. Az emberek ma an­gol és amerikai divat szerint, helyesebben szólva, angol és amerikai czélszerűség szerint rendezked­nek be. Szögestalpú bakancsot, nehéz boxczipőt viselünk, a lábszárakhoz nem finom selyem ha­risnya, de tehénbőrből készült lábszárvédő si­mul. Semmi sem pehelykönnyű rajtunk, minden, ruhadarabunk az erő s nem az alkudozó gyön­gédség benyomását kelti. És a­mikor minden ily brutálisan nehéz és esetlen rajtunk, hogyan le­hessen a tánczunk könnyed és gracziózus. Az amerikai és az angol nem kertel. Kíméletlenül őszinte, nem tárgyal sokat, mert nincs erre ideje. Üzletszerűen intézi dolgait, s míg a kontinens­ben férfi csak kerülgeti a témát, ő már odasi­mul arczával a nő arczához, magához szorítja derekát s egy-kettőre megérzi, mekkorát dobban a nő szive miatta. Az amerikainak ilyen az egyé­nisége és a tánczban is csak az egyéniség nyilat­kozik meg. Hiszen igaz, hogy a tánczoló párold sokszor igen közel hajolnak egymáshoz, a moz­dulatok pedig oly szenvedelmesek, hogy jaj an­­na­k, a­ki a tánczot csak nézi és már nem fiatal­. De a szenvedélyben is van szépség és a­mi szép­ és fiatal, ennek nem kell okvetlenül elbújni az öregség előtt. Az emberek nem a nézők, de a maguk záulattatására tánczolnak, s a kinek fáj a mások táncza, annak fáj a mások ifjúsága/ Tánczat, mely az öregségnek, a fiziológiai folya­mat útján beálló kényszeraszkézisnek tessék, csak az öregség tudna komponálni. Hát kompo­náljon,­­ Erzberger háborús emlékiratai. IV. Károly difi­cziója a Különbéke érdekében. Lassan-lassan eloszlik a köd, mely a háború titkai­ra, az udjvárok és diplomaták rejtelmes, kulisszák mö­götti cselekedeteire, szándékaira és terveire ráneheze­dett, mindent sejtettünk, mialatt a borzalmas évek egy állás után leperegtek, de világosan keveset láttunk, bizonyossággal keveset tudtunk. Most megoldódnak a nyelvek és szóhoz jutnak a beavatottak. Mindezek a megnyilatkozások alig bírnak ma már jelentőséggel, mert hiszen az események irányítására semmiféle be­folyással nem bírnak. A háború befejeződött, a meg­történteket meg nem történtekké senki és semmi nem teheti. A leleplezésszámba menő vallomások a történet­íróra tartoznak, a népeket pedig ma már csak abból a nézőpontból érdeklik, hogy a legmagasabb körökben hogyan határoztak ő róla — nélküle. A háborús titkok leleplezését Erzberger német biro­dalmi képviselő, a czentrum vezére kezdi meg. Erz­berger összegyűjtötte háborús emlékiratait és kiadta kötetben azokat. A könyv egyik fejezete IV. Károly különbéke-akc­iójával foglalkozik, a­mely akcziónak egyik igen jelentős lépése a pármai herczeghez írott levél volt. Ezt a levelet IV. Károly 1917 tavaszán küldte Sixtus herczegnek, de Erzberger épp úgy, mint az egész nagy nyilvánosság csak később szerzett róla ér­tesülést Clémenceau nyilatkozataiból. E nyilatkozat után Erzberger berlini hivatalos körök kérésére Bécsbe utazott, hogy ott latba vesse befolyását a különbéke megkötése ellen. Ugyanekkor a német kanczellár infor­málta Erzbergert arról az előterjesztésről is, a­melyet Czomin külügyminiszter tett IV. Károlynak 1917 április 17-én. Erzberger április vége felé Bécsbe utazott és ott Czeminnel értekezett. Másnap Erzberger kihallgatáson volt IV. Károlynál, a­ki kijelentette, hogy a központi hatalmaknak négy hónapon belül döntő békeakcziót kell kezdeményezni, a­melynek az őszszel a háború befeje­zését kell eredményezni. IV. Károly nem hitt a tenger­alattjárók által kierőszakolható békében és mindig ellenezte is a korlátlan búvárhajóharczot. Erősen bízott benne, hogy a közös front ellentáll az ellenséges táma­dásoknak, azonban a belpolitikai helyzet egyre súlyo­sabb lett. Nem hitte, hogy Ausztriában forradalomra kerülhetne sor, mert meggyőződése, hogy a monarchia nem bírná el a köztársasági formát, mert ez a forma elemeire bontaná az osztrák és magyar birodalmat. A dinasztiában és a katolic­izmusban látta azt a kapcsot, mely Ausztriát és Magyarországot összetartja. IV. Ká­roly panaszkodott, hogy II. Vilmos nem ismeri eléggé a monarchiát, ha azt követeli, hogy Ausztria germani­­záljon nagyobb erővel. A germanizálás Poroszország­nak sem sikerült keleten és nem sikerülhet Ausztriá­nak sem, a­hol az idegen nemzetiségek többségben vannak. Népei sokat éheznek, attól fél, hogy a béke utáni napokban könnyen bekövetkezhetik az össze­omlás. Hivatalos berlini körökben meg voltak elégedve Erzberger bécsi útjának eredményével, de a közvéle­ményben egyre sűrűbben hangzottak a különbékéről szóló hírek. Berlinből képviselők rándultak le Bécsbe, hogy megakadályozzák Ausztria-Magyarország külön­­béke-törekvéseit. Westarp, a konzervatívok vezére, nem vett részt ebben a kirándulásban. Az ő véleménye sze­rint ilyen különbékétől nem kell tartani, de ha mégis bekövetkezne, Németország részéről megszűnne az­­ osztrák érdekek figyelembevétele: Németország meg­rövidítené frontját és minden erejével nyugat felé fordulhatna. W­it Erzberger ezután azokkal a szemrehányásokkal­­ foglalkozik, a­melyekkel Czernin április 12-iki jelen­tésének továbbadása miatt illették. Erzberger és Czerm­ann berlini találkozásakor Czernin a pármai herczegi nőre tett czélzást, mint a­ki ti indiszkrécziót elkövettet­ volna. Erzberger tagadta ezt és — az ő saját állítása szerint — egész joggal. — Nincs forgalom a könyvpiaczon, A Köny­vkereskedők panaszkodnak, a Kölcsön** Könyvtárak virulnak. — Az Újság tudósítójától. — A tél..gitárja, az ősz, már megérkezett. Régi, boldog időkben, a­mikor elbúcsúztak tőlünk a nyári hónapok, emlék lett a Zre­ngus­­tusi csillaghullásból és a letakart bútorok, ben­n­istafítrozott szőnyegek ismét visszakerültek a régi helyeikre,­ hogy intimmé, meleggé tegyék a nyári hónapokra elhagyott otthont, — akkor elővettük a könyvkereskedők frissen meg­­jelent katalógusát, hogy a hazai és külföldi irodalom legújabbb t­ermékei között válogassunk. Az őszi és téli hónapokra a könyvbe vásárlás életszükséglet volt és havi kiadásainkhoz csak úgy hozzászámítottuk két-három könyv beszerzését, mint egy új kalapét vagy a háztartási költségeket. Ma, a­mikor luxus az új ruha, luxus a lakás, a rendes éttet­kezés, — fényűzés számába megy természetesen a könyvvásár­lás is.­­ Beszéltünk egy múzeum-körúti könyvkereskedővel, a­ki ezt mondotta : — Tankönyveket nem árulok, így hát forgalmam egyed, talán nincs. Naponkint öt-hat vevő fordul meg nálam, az is­ többnyire olyan szépirodalmi könyvet keres, a­melyből a régi kiadás már elfogyott, útj pedig nincs. A telefonom azonban szakadatlanul működik. Eladásra kínálják a könyveket. Szor­galmas gyűjtők, a­kik egy évtizeden át megvásároltak mindezt megjelent könyvet, ma eladnak. Annyi az utóbbi időben az el­adó, hogy kénytelen voltam kiírni a kirakatra, hogy használt könyvet nem vesszek meg. A teljesen új könyvekért sem adunk valami sokat. Kétharmadát a könyv árának. Egy Vilmos császár-úti antikvárius többi között így, nyilatkozott: — Nincs pénz könyvelőre. A régi, normális életviszonyok között a leghűségesebb és lgkitartóbb könyvvásárló közönség a középosztály volt. Ez pedig most a szó legteljesebb értelmében, nyomorog. Ruhára és élelmiszerre sem telik neki annyi, a­mennyire szüksége volna, természetesen elsősorban is arról mond le, a­mit legkönnyebben tud nélkülözni. Ma, a­mikor a bútorukat és a lakásukat élik föl már az emberek, a magán­könyvtárak is erre a sorsra jutnak. Tanárok, orvosok, ügy­­védek adják el könyveiket. Sokszor nagyon értékes könyvek­­hez is jutok ezáltal. A százkötetes Jókai, a Pallás Lexikon stb.­­a kiadóknál már régen nem kapható, mi antikváriusok gyak­­ran hozzájutunk ezekhez, mert ilyen gyűjteményes kiadások­ csak eladásra került magánkönyvtárakban találhatók meg.j Felkerestünk még egy Károly-könyi könyvkereskedést, a­mely könyvkiadásodtól is foglalkozik. — A könyv drágasága az oka annak, hogy nem vásá­rolnak az emberek. Ma, a­mikor egy tízéves regény ára 45—Egy koronába kerül, igazán nem lehet csodálni, hogy kevés embert akad, a­ki ezt megfizeti. A­ki tehetné, az nem könyvet olvas, hanem — pénzt. Vannak milliomos vevőim is, a­kiknek azon­ban nem a tartalom a fontos, hanem a külső alak. Drága bőr­kötésű és díszkiadású albumokat vásárolnak, meglehetősn­­ magas árakon. Könyvkiadásokról pedig igazán bajos beszélni. A papirinség és drágaság, a folyton emelkedő nyomdakölt.­

Next