Az Ujság, 1921. november (19. évfolyam, 244-269. szám)

1921-11-01 / 244. szám

­­V / Sóhajtás Gesztre. Vadász Lipótot rendkívüli hatású beszéde vé­gén a megujuló ovácziókkal köszönti az illusztris közönség.Mikor a tetszésza.i, a tapsvihar nagy­­nehezen elcsom­SIÍE’‘ijtíffíff’Til' György mondja el gyönyörű költeményét, melynek ez a czime : Só­hajtás Gesztre. Csupa fenséges lendület, férfias bánat, megrázó zokogás, elégikus gyászzene ez a komor költemény, melynek szavai mélyen meg­indítják a hallgatók lelkét. Utolsó strófája igy hangzik: Szikrázva égjen szellemed füzétől A magyar szív, s feszüljön az izom, Hogy bölcsek, urak, szabadok lehessünk. Hazánk, bércziden s rónáidon! Vagy ha végzetünk betelt volna Véled, Ha uj csillag többé ránk nem ragyog. Áldjuk a sorsot, hogy utolsó nagynak Téged, te Legnagyobb, nekünk adott. .Kedd, 1921 november 1. AZ Ú­JSÁG A hajóit Tiszával szemben elsorvad a gyűlölet! „Nincs már régi Magyarország . .Vadász Lipót és Beöthy Zsolt beszédei Tisza emlékére. ----■t^^'í^zaié'glijríl'rifrr'fövis^0í- azóta, hogy egy hitvány ólomdarab, melyet tébolyból, nagyra­­­ivágyásból és elvetemültségből öntöttek, Tisza­i István példát mutató nagy élete végére oda­­^x^-tette a pontot. Az ő eleste volt a borzalmas elő­­ja!l,llPllfllTffKW,15!?f^feom­lásunk komor tragédiájá­hoz. A gyilkos ólomdarab szivén ütötte őt és benne a magyarság életerejét. A Hermina­uti villa véres pallóján elomlott ő és azután mel­léje hanyatlott a magyar történelmi nagyság, a magyar jólét és a magyar békesség. Vele el­temették a régi dicsőséges és hatalmas Ma­gyarországot. És a­mikor évek múltán újra, meg újra bontogatjuk a geszti kripta födelét,­­ úgy érezzük, úgy hiszszük, úgy valljuk : nem Tisza Istvánt ébresztgetjük csupán, hanem a nagy és boldog Magyarországot, mely csak az ő szellemében támadhat föl uj életre, uj ragyo­gásra, uj dicsőségre ! A gyász mai emléknapján kigyúlnak a mé­­­csesek országszerte a h­ű szivekben. Nemcsak a Tisza István emlékezetéhez ill­, hanem a ma­gyar feltámadás gondolatához hű szívekben is, mindenütt ! A budapesti ünnepséget ma délben , tizenkét órakor a miniszterelnökség falai kö­zött kezdették meg, a­hol leleplezték azt az em­léktáblát, mely Tisza régi munkatársainak, a­­miniszterelnökség tisztviselőinek kegyeletéből helyeződött el az ódon budavári palota falában. Emlé­nnep a miniszterelnökségen.­ ­ Jóval a déli harangszó előtt kezdett gyülekezni a­­ társadalom és a régi politikai világ színe-java s tizen­­­­két órakor már zsúfolásig telt meg a nagyterem. A Wbbi Irnr^ti iiriiT'^TfftriVr Ede­­sh e in i­­ Gyű­löw lápét gróf, * Jsók J­ózsief.. .báró... Tel­eszky János, Balogh Jenő, 'Popovics Sándor, Lukács György, Károlyi György gróf, 'Tóth János, Heinrich Ferencz, Ullmann Adolf báró, Teleki Pál gróf, Teleki Tibor gróf, Darányi Ignácz, Preszly Elemér, Szász Károly, Concha Győző, Beöthy Zsolt, Orosz Emil, Kálmán Gusztáv, Vargha Gyula, Sliegescu József, Agai Béla, Weisz Fü­löp, Skerlecz Iván báró, Légrády Ottó, Széchenyi Emil gróf, Cziráky Béla­­gróf, Herczeg Ferencz, Zselinszky Szilárd, Ravasz László református püspök, Nemes Antal püspök, Wenckheim László gróf, Radvánszky Albert báró, Bornemisza Ele­mér báró, Apponyi Gyula gróf, Forgách János gróf, Pirel Gyula báró, Weiss Klaufréd', Lukács­ Lá­szló,ild­ő? Ödön, Kozma Andor, Vojnich Sándor báró, Papp Jó­zsef, Bernét­ Ottó, Plósz Sándor, Drascsic-Zajzár Alfréd, Kállay Tamás, Rakovszky Iván, Bernáth Géza. A tábor­noki kar tagjai közül: Sárkány Jenő, Csanády Frigyes,­­Horthy István,­ Csécsi-Nagy Imre, Balassa Bébi, Csáky Zsigmond gróf, Riedl, Itoncz és Czitó tábornokok. A nem­zetgyűlési képviselők sorából: Kenéz Béla, Iklódy-Szabó János, Túri Béla, Korányi Frigyes báró, Klebelsberg Kunó gróf, Karafiáth­­Jenő, Simnyi-Semadam Sándor, Tasnády-Szücs András. A fővárost Sipncz Jenő polgár­­mester képviselte. A­ diplomácziai kar részéről ott vol­tak: Grand­ Smith amerikai és Castagneto­ olasz megha­talmazott miniszterek. Németország is elküldötte képviselőit az ünnepségre: teljes számban jelent meg a budapesti német konzulá­tus tisztviselőháza Fürstenberg Egon gróf főkonzul ve­zetésével. Ott volt továbbá azoknak a harczosoknak a küldöttsége is, a­kik a nagyháborúban Tisza István ezredében küzdöttek a hazáért. A tiszti küldöttséget Tóthvárady-Asbóth István ezredes vezette. . Néhány perc­c­el tizenkét óra után érkeztek meg József, József, Ferencz kir. herczegek, majd Albrecht királyi herczeg. Bethlen István gróf miniszterelnök éppen ebben az időben tárgyalt a régy­en tente megbízot­taival , e miatt az ünnepség félórás késéssel, fél egy órakor kezdő­dött­. Kívüle Vass József, Ráday Gedeon gróf, Hegyes­halmii Lajos, nagyatádi Szabó István miniszterek vet­tek részt az emlékünnepen. Bárcziházi Bárczy István miniszterelnökségi miniszteri tanácsos adózott könyfakasztó beszéd­del a vértanúhalált halt nagy államférfi emlé­kének. — Ma, Tisza István gróf halálának harmadik év­fordulóján —■ mondotta a többi között — még fokozot­tabb mértékben vesz erőt rajtunk a hazanyi fájdalom, mert mártírhalálával egyszersmind letűnt állami egy­ségünk, letűnt szent István birodalma és letűnt a régi magyar dicsőség. Fájdalmunkban csak az nyújt némi vigaszt, hogy ma már nemcsak volt hűséges követői és barátai, hanem a megcsonkított országnak egész köz­véleménye, Tisza István politikai ellenfelei is magyarok­hoz illően, becsületes nyíltsággal tesznek tanúbizony­ságot arról, hogy életének minden tettével, nagy magyar szívének minden gondolatával önzetlenül csak javát akarta nemzetének. Tisza István ma már nem egy párté, hanem az egész magyar nemzeté. Mély hálánknak és tiszteletünknek akartunk kifejezést adni akkor, a­mikor ebben a tisztes palotában emléktáblát helyeztünk el. Emlékét akartuk megörökíteni ezen a házon, a­hol apjá­nak, Tisza Kálmánnak tizenöt évi miniszterelnöksége alatt fiatal éveit töltötte, a­hol mint miniszterelnök bé­kében és háborúban szellemi ereje imponáló nagyságá­val önzetlenül csak a köz javáért dolgozott. Legőszin­tébb köszönetünknek adunk kifejezést Kisfaludy-Stróbl Zsigmond szobrászművész úr előtt, a­ki önzetlenül, a magyar művész lelkesedésével készítette el ezt az emlék­táblát s kérésünkre rávéste ezeket a szavakat: »Tisza István emlékének, a ki a­ hazáért élt és­ vértanú-hálált fialt.« — Tisza István a nemzet érdekében küzdött minden szélsőséges irányzat ellen. A demagógia ellen még az utolsó órákban is volt bátorsága fellépni és hangoztatni azt, hogy a demokr­áczia ne jelentse az évszázadokon át kipróbált régi magyar középosztály és az intelligenczia vezetőszerepének hátérbeszorításá­t• Tisza István szel­leme a történelem itélőszéke előtt örök időkre védője —~~~— puritán komolyságul feltette­ félültenTévely egyszerű és nemes, mint Tisza, István gróf volt, — fekete ruhában gyülekezik délután öt óra tájban Magyarország elitje. A falakon egy darab dicső­­ségesk mult : nagy magyarok képei, egy-egy sarok­ból Dettre Ferencz, az öreg Andrássy Gyula, Eötvös és Széchenyi Tehéz szobrai tűnődnek — és a szék­sorokban a legszebb, legelőkelőbb közönség szo­rong, mely ma Magyarországon bárhol gyü­lekez­­hetik. Ott látjuk Hazai Samu bárót, Harkányi Já­nos bárót, Rákosi Jenőt, Szterényi József bárót, Teleszky Jánost, Balogh Jenőt, Plósz Sándort, Fejérváry Imre bárót, Szilágyi Lajost, Balázs Béla és Nyegre László nyugalmazott főispánokat, Ghillányi Imrét, Ullmann Adolf bárót, Klebelsberg Kunó grófot, Madarasy Sreck Gyulát, Herczeg Ferenczet, Papp József dr.-t, Grósz Emil profesz­­szort, Angyal Dávidot, Székely Ferenczet, Berze­­viczy Albertet, Degenfeld József grófot, Petényi Zsigmond bárót, Nádosy Imre országos főkapi­tányt, Fráter Jenő tábornokot, Vojnich Sándor bárót, Kálmán Gusztávot, Kozma Andort, Ravasz László püspököt és rendkívül előkelő hölgyközön­séget.Az emelvényen helyet foglalnak a Tisza István emlékbizottság vezetői: Lukács László, Szász Ká­roly, Beöthy Zsolt, Sándor Tivadar és az emlék­ünnep előadói: Vadász Lipót, Vargha Gyula és Lőrinczy György. A Két Tisza arcza. Beöthy Zsolt emelkedik szólásra és rövid el­nöki megnyitót mond, melynek minden szava úgy ragyog, mint a csiszolt­, gyöngy. — Ha a két Tisza­ rézképét nézzük — mondja Beöthy és rámnnt a listeril­mes m­ezza — észreveszszük a nagy külön­bséget,a mely a két a réz vonásai és karaktere kö­zött van. Az atya arczán valami szent nyugalom, csön­des fáradtság, bölcs és gyöngéd békesség honol. Mintha azt mondaná : én már elvégeztem a munkámat! A fiú kemény és tragikus vonásaira borús kifejezés ül ki : nem végezhettem el küldetésemet! Pedig Tisza­ István életével, nem ért véget a küldetése. Titáni munkája fo­lyik még most is és ha szellemét követjük, ez meg fog menteni. Pályája sorskönyvévé vált­ a nemzetnek. A magyar létei, olthatatlan tüze és fékező bölcsessége élt Tisza Istvánban és e két erő összhangjára van, nekünk szükségünk arra az összhangra, a­mely annyira jelle­mezte az ő lelki világát. Bár az ő emlékénél áradna szét telkeinkben a nagy tanulság ! A bizottság előadója, Sándor Tivadar felol­vassa ezután Apponyi Albert gróf levelét. A nagy államférfin betegsége miatt nem hagyhatja el laká­sát, de azt üzeni az ünneplő közönségnek, hogy lélekben itt van közöttük. Vargha Gyula ősz alakja emelkedik most a fe­kete sokaság feje fölé. Hófehér szakállal övezett barna arczából daczosan, h­aragvó tűzzel lobog ki lángoló sötét szeme. Hangja kemény, h­aragvó, szava úgy ostoroz, mintha a végső ítélet nagy igazságtevését mennydörögné a megriadt és bűnös nemzedék fülébe. Szárnyaló, hatalmas erejű ódá­jából kiragadjuk az alábbi strófát: 'A megbánás, a bűntudat, Mutassa most a jó utat! Kerüljük a gyülölséget, viszályt, 'Az ég, mely együ­tt vert, külön nem áld! Ne legyen e nép hazug jelszavak Szennyes porától újra, vak! Erőnk ha ernyőd, vét kezünk, Húsz kéz helyett dolgozzon két kezünk! Vállat-vállhoz serény munkánk hevében, Előre, a nagy Isten szent nevében! Megrendülve, némán hallgatják a zengő soro­kat és a­­mikor Vargha Gyula leül a helyére, csak lassan oszlik a megdöbbenés varázsa, hogy föl­engedjen a tetszés dörgő tapsaiban. Vadász Lipót nagy ünnepi beszéde. Vadász Lipót, az ünnep szónoka következik. Betegágyából jött be! Ide, hogy elmondja azt a nagyszabású beszédet, melynek minden sorát meg kellene örökíteni. Visszatekint beszéde elején az összeomlás korára és azt mondja: — Megőszült a lelkünk! Olyan nehéz élni, dideregve, fázva ez ellenséges világban, kietlen egyedü­lvalósá­­gunkban. A romok közt borongva ma is szörnyű el­hinni, hogy nincs mér régi Magyarország, nincs Tisza István! Széchenyi, Deák, Kossuth alakjához hasonlítja Ti­sza Istvánt, majd történelmi visszapillantásai során jut el addig a megállapításig, hogy a nagy kor utolsó re­­prezentása Tisza István volt. Az 1910. esztendőben Tisza István ezt mondja: A­ki bizonyos nemzeti büszkeséggel jött a világra, a­ki megszokta fiatal korában, hogy örömmel érezte magát egy duzzadó, emelkedő anyagi, szellemi erőben, politikai súlyban, hitelben, jó hírnév­ben növekedő fiatal nemzet tagjának, hogyan állja most ki azt a megszégyenítő, azt a szívfacsaró érzést, a­me­lyet mindenkinek éreznie kell, a­kit hamis jelszavak még nem kápráztatnak, a­mikor a sül­­yedésnek, a bomlásnak, a romlásnak, a gyengülésnek, az összeroskadásnak a nyomait látja mindenütt, lesz a magyar nemzetnek, mert sem­ Szerbiával, sem Olaszországgal, sem Romániával szemben nem akart annexiót. Emlékeztető lesz ez nemcsak nekünk, hanem a minket környező és ezeréves hazánk testéről nagy területeket erőszakosan annektáló új államoknak is. Hirdette az összetartást. És azért mindazokat, a­kik a fórumon szerepelni akarnak és átlépik e tisztes palota küszöbét, emlékeztete az emléktábla arra, hogy ünnepelhet valakit életében, időnként a nép változó kegye és tapsvihara, de a nemzet elismerése csak azt kiséri sírján túl is, a­ki oly önzetlenséggel szolgálta szeretett hazánkat, mint Tisza István. Áldott legyen emléke! Szól ezután Tisza István fátumáról. Bátran és hatá­rozottan mutat rá arra, hogy a Belvederében Tisza Ist-­­vánt mennyire gyűlölték utolsó magyar kuruczként és boldog örvendezéssel nézték onnan a parlamenti anar­chiákat és mindazt, a­mi a magyar állam erejét oly sikeresen szétfeszítette. A magyar bánat,, Ezután igy folytatja "­­ — Tisza István szivében szomorú-­ ságának bánatos emlékeit és lelkén ült a fenyegető bajok nehéz gondja, gondolatja. A bánat, a magyar bánat, ez a nehéz, sűrű magyar szomorúság! A ki a magyar históriában jó és nemes volt, a lelke mélyén tahin mind szomorú volt! Az ősrégi templomi ének, mely romlott hazánkról, szegény Magyarországról ke­sereg, a Zrínyi Miklós élesen kicsattanó riadója,,a Ber­zsenyi klasszikusan fenséges horkolása, Kisfaludy Ráko­­­son sírva szántó, parasztjának sóhajtása, Petur pártos keserűsége, Tiborcz mérhetetlen fájdalma panasza, Bajza örök hút zengő éneke, Vörösmarty lázadt emberé­nek vad keserve, Széchenyi hibáinkat ostorozó titáni haragja és hipochondriája, Eötvös szentelt fájdalma, Arany János Ossiant ködös, homályos énekével hivó bo­rongása, a Szózat és Deák Ferencz ama szomorú meg­állapítása, mely szerint történetünk csak átokszülte vi­szálykodásokra, csak életért és megmaradásért vívott véres harczokra mutat, -- mind, mind egy forrásból fakadó megnyilatkozása annak a magyar bánatnak, örök gyötrődésnek, mely a legjobbjainkat emészti. Ez a bánat a nemes veretű magyar ember lelki habitusához tartozik és a­ki igazán nemes, annál e bánat mellől sarjadzik a megfeszített munkára serkentő komolyság, a nagy elszántságoktól táplált kötelességérzet és az ön­­feláldozás. A­kinek a homlokán pedig ez a borongás nem felhőzik, az lehet szellemes, dolgos államférfi,, hiheti, hogy fölényes, de soha az a magyar nemzet érzésvilá­gába bele nem kapcsolódik, nem is nemzeti, nem is való vezérnek, nem is vállalják annak ! Miért kellett meghalni Tiszának ? Hatásos szavakban emlékezik meg Vadász aekil, hogyan, gyűlölték, hogyan üldözték a hitványak és ki­csinyek Thiba Istvánt. Azt mondja, Tisza Istvánnak meg kellett a nemességét, nagyságát el­viselni nem bírták. Szinte klasszikus szavakban jellemzi Tiszát, az államférfit, Tiszát, a szónokot. És tetemre­­hívja megrázó váddal hitvány, hiú, kicsinyes ellensé­geit, a­kik halálra űzték a nemes magyart. — A politikai felfogása, — mondja a szónok — élet­nézete, karaktere, egész egyénisége egy nagy, nemes, mélyzöngésű akkordra volt hangolva. Sohasem hazudott, sohasem hitt olyan gondolatnak, melynek a szíve ellent­mondott. Taktikázás nélkül, les nélkül, férfiasan és egye­nesen állott ott. Örült, ha alkalma volt a komoly kön­tösben jelentkező ellentétes álláspontot megvilágítani és azután leküzdeni. Meggyőzni akart nyugodtan és hideg­vérrel. De ha a hazára veszélyes, bűnös ártalommal kel­lett szembeszállnia, ha mély keserűsége és süni magyar bánata lett úrrá a lelkek felett, akkor szárnyat kapott minden szava, homlokán kiragyogott a hivatottság su­gara és ott állott a férfi , Magyarország daliája. Tisza prófécziáiról, szörnyű jóslatairól beszél ezután Vadász. Megemlékezik arról, hogy mennyire szerette a népet és mindent, a­mi magyar. Szól férfias, forró magyarságáról, belülről kisugárzó varázsáról, egész lé­nyét átható nagy lelki nemességéről. — Tisza István tragikuma Magyarország tra­gédiája — mondja ezután Vadász. Hangja itt elé­­gikussá lesz és elsiratja a koldusbotra jutott nem­zetet, melyre egyik sötét felhő omlik a másik után. És a­mikor azt kérdezi beszéde végén, hová forduljon a nemzet biztatásért, erőforrásért, Tisza halhatatlan szelleméhez mutatja az utat. — Az élő ellen lehetett intrikálni és lest vetni, a halottal szemben elsorvadt ez az erő. Az élőt lehetett gyötörni és megölni,­­ de a halottal, az örök élővel szemben nincs hatalom; ékesen szóló hallgatását elné­mítani nem lehet. Az ő emlékéből szerteáradó fénysu­garak a könyeink felhőjén törnek meg. Ez a szivár­vány örök, mert a kény nem apad el, és a fény örökre sugárzik. A Tisza-emlékbizottság ünnepe a Nemzeti Társaskörben.­ ­ *

Next