Az Ujság, 1921. november (19. évfolyam, 244-269. szám)
1921-11-01 / 244. szám
V / Sóhajtás Gesztre. Vadász Lipótot rendkívüli hatású beszéde végén a megujuló ovácziókkal köszönti az illusztris közönség.Mikor a tetszésza.i, a tapsvihar nagynehezen elcsomSIÍE’‘ijtíffíff’Til' György mondja el gyönyörű költeményét, melynek ez a czime : Sóhajtás Gesztre. Csupa fenséges lendület, férfias bánat, megrázó zokogás, elégikus gyászzene ez a komor költemény, melynek szavai mélyen megindítják a hallgatók lelkét. Utolsó strófája igy hangzik: Szikrázva égjen szellemed füzétől A magyar szív, s feszüljön az izom, Hogy bölcsek, urak, szabadok lehessünk. Hazánk, bércziden s rónáidon! Vagy ha végzetünk betelt volna Véled, Ha uj csillag többé ránk nem ragyog. Áldjuk a sorsot, hogy utolsó nagynak Téged, te Legnagyobb, nekünk adott. .Kedd, 1921 november 1. AZ ÚJSÁG A hajóit Tiszával szemben elsorvad a gyűlölet! „Nincs már régi Magyarország . .Vadász Lipót és Beöthy Zsolt beszédei Tisza emlékére. ----■t^^'í^zaié'glijríl'rifrr'fövis^0í- azóta, hogy egy hitvány ólomdarab, melyet tébolyból, nagyraivágyásból és elvetemültségből öntöttek, Tiszai István példát mutató nagy élete végére oda^x^-tette a pontot. Az ő eleste volt a borzalmas előja!l,llPllfllTffKW,15!?f^feomlásunk komor tragédiájához. A gyilkos ólomdarab szivén ütötte őt és benne a magyarság életerejét. A Herminauti villa véres pallóján elomlott ő és azután melléje hanyatlott a magyar történelmi nagyság, a magyar jólét és a magyar békesség. Vele eltemették a régi dicsőséges és hatalmas Magyarországot. És amikor évek múltán újra, meg újra bontogatjuk a geszti kripta födelét, úgy érezzük, úgy hiszszük, úgy valljuk : nem Tisza Istvánt ébresztgetjük csupán, hanem a nagy és boldog Magyarországot, mely csak az ő szellemében támadhat föl uj életre, uj ragyogásra, uj dicsőségre ! A gyász mai emléknapján kigyúlnak a mécsesek országszerte a hű szivekben. Nemcsak a Tisza István emlékezetéhez ill, hanem a magyar feltámadás gondolatához hű szívekben is, mindenütt ! A budapesti ünnepséget ma délben , tizenkét órakor a miniszterelnökség falai között kezdették meg, ahol leleplezték azt az emléktáblát, mely Tisza régi munkatársainak, aminiszterelnökség tisztviselőinek kegyeletéből helyeződött el az ódon budavári palota falában. Emlénnep a miniszterelnökségen. Jóval a déli harangszó előtt kezdett gyülekezni a társadalom és a régi politikai világ színe-java s tizenkét órakor már zsúfolásig telt meg a nagyterem. A Wbbi Irnr^ti iiriiT'^TfftriVr Edesh e in i Gyűlöw lápét gróf, * Jsók Józsief.. .báró... Teleszky János, Balogh Jenő, 'Popovics Sándor, Lukács György, Károlyi György gróf, 'Tóth János, Heinrich Ferencz, Ullmann Adolf báró, Teleki Pál gróf, Teleki Tibor gróf, Darányi Ignácz, Preszly Elemér, Szász Károly, Concha Győző, Beöthy Zsolt, Orosz Emil, Kálmán Gusztáv, Vargha Gyula, Sliegescu József, Agai Béla, Weisz Fülöp, Skerlecz Iván báró, Légrády Ottó, Széchenyi Emil gróf, Cziráky Bélagróf, Herczeg Ferencz, Zselinszky Szilárd, Ravasz László református püspök, Nemes Antal püspök, Wenckheim László gróf, Radvánszky Albert báró, Bornemisza Elemér báró, Apponyi Gyula gróf, Forgách János gróf, Pirel Gyula báró, Weiss Klaufréd', Lukács László,ildő? Ödön, Kozma Andor, Vojnich Sándor báró, Papp József, Bernét Ottó, Plósz Sándor, Drascsic-Zajzár Alfréd, Kállay Tamás, Rakovszky Iván, Bernáth Géza. A tábornoki kar tagjai közül: Sárkány Jenő, Csanády Frigyes,Horthy István, Csécsi-Nagy Imre, Balassa Bébi, Csáky Zsigmond gróf, Riedl, Itoncz és Czitó tábornokok. A nemzetgyűlési képviselők sorából: Kenéz Béla, Iklódy-Szabó János, Túri Béla, Korányi Frigyes báró, Klebelsberg Kunó gróf, KarafiáthJenő, Simnyi-Semadam Sándor, Tasnády-Szücs András. A fővárost Sipncz Jenő polgármester képviselte. A diplomácziai kar részéről ott voltak: Grand Smith amerikai és Castagneto olasz meghatalmazott miniszterek. Németország is elküldötte képviselőit az ünnepségre: teljes számban jelent meg a budapesti német konzulátus tisztviselőháza Fürstenberg Egon gróf főkonzul vezetésével. Ott volt továbbá azoknak a harczosoknak a küldöttsége is, akik a nagyháborúban Tisza István ezredében küzdöttek a hazáért. A tiszti küldöttséget Tóthvárady-Asbóth István ezredes vezette. . Néhány perccel tizenkét óra után érkeztek meg József, József, Ferencz kir. herczegek, majd Albrecht királyi herczeg. Bethlen István gróf miniszterelnök éppen ebben az időben tárgyalt a régyen tente megbízottaival , e miatt az ünnepség félórás késéssel, fél egy órakor kezdődött. Kívüle Vass József, Ráday Gedeon gróf, Hegyeshalmii Lajos, nagyatádi Szabó István miniszterek vettek részt az emlékünnepen. Bárcziházi Bárczy István miniszterelnökségi miniszteri tanácsos adózott könyfakasztó beszéddel a vértanúhalált halt nagy államférfi emlékének. — Ma, Tisza István gróf halálának harmadik évfordulóján —■ mondotta a többi között — még fokozottabb mértékben vesz erőt rajtunk a hazanyi fájdalom, mert mártírhalálával egyszersmind letűnt állami egységünk, letűnt szent István birodalma és letűnt a régi magyar dicsőség. Fájdalmunkban csak az nyújt némi vigaszt, hogy ma már nemcsak volt hűséges követői és barátai, hanem a megcsonkított országnak egész közvéleménye, Tisza István politikai ellenfelei is magyarokhoz illően, becsületes nyíltsággal tesznek tanúbizonyságot arról, hogy életének minden tettével, nagy magyar szívének minden gondolatával önzetlenül csak javát akarta nemzetének. Tisza István ma már nem egy párté, hanem az egész magyar nemzeté. Mély hálánknak és tiszteletünknek akartunk kifejezést adni akkor, amikor ebben a tisztes palotában emléktáblát helyeztünk el. Emlékét akartuk megörökíteni ezen a házon, ahol apjának, Tisza Kálmánnak tizenöt évi miniszterelnöksége alatt fiatal éveit töltötte, ahol mint miniszterelnök békében és háborúban szellemi ereje imponáló nagyságával önzetlenül csak a köz javáért dolgozott. Legőszintébb köszönetünknek adunk kifejezést Kisfaludy-Stróbl Zsigmond szobrászművész úr előtt, aki önzetlenül, a magyar művész lelkesedésével készítette el ezt az emléktáblát s kérésünkre rávéste ezeket a szavakat: »Tisza István emlékének, a ki a hazáért élt és vértanú-hálált fialt.« — Tisza István a nemzet érdekében küzdött minden szélsőséges irányzat ellen. A demagógia ellen még az utolsó órákban is volt bátorsága fellépni és hangoztatni azt, hogy a demokráczia ne jelentse az évszázadokon át kipróbált régi magyar középosztály és az intelligenczia vezetőszerepének hátérbeszorítását• Tisza István szelleme a történelem itélőszéke előtt örök időkre védője —~~~— puritán komolyságul feltette félültenTévely egyszerű és nemes, mint Tisza, István gróf volt, — fekete ruhában gyülekezik délután öt óra tájban Magyarország elitje. A falakon egy darab dicsőségesk mult : nagy magyarok képei, egy-egy sarokból Dettre Ferencz, az öreg Andrássy Gyula, Eötvös és Széchenyi Tehéz szobrai tűnődnek — és a széksorokban a legszebb, legelőkelőbb közönség szorong, mely ma Magyarországon bárhol gyülekezhetik. Ott látjuk Hazai Samu bárót, Harkányi János bárót, Rákosi Jenőt, Szterényi József bárót, Teleszky Jánost, Balogh Jenőt, Plósz Sándort, Fejérváry Imre bárót, Szilágyi Lajost, Balázs Béla és Nyegre László nyugalmazott főispánokat, Ghillányi Imrét, Ullmann Adolf bárót, Klebelsberg Kunó grófot, Madarasy Sreck Gyulát, Herczeg Ferenczet, Papp József dr.-t, Grósz Emil profeszszort, Angyal Dávidot, Székely Ferenczet, Berzeviczy Albertet, Degenfeld József grófot, Petényi Zsigmond bárót, Nádosy Imre országos főkapitányt, Fráter Jenő tábornokot, Vojnich Sándor bárót, Kálmán Gusztávot, Kozma Andort, Ravasz László püspököt és rendkívül előkelő hölgyközönséget.Az emelvényen helyet foglalnak a Tisza István emlékbizottság vezetői: Lukács László, Szász Károly, Beöthy Zsolt, Sándor Tivadar és az emlékünnep előadói: Vadász Lipót, Vargha Gyula és Lőrinczy György. A Két Tisza arcza. Beöthy Zsolt emelkedik szólásra és rövid elnöki megnyitót mond, melynek minden szava úgy ragyog, mint a csiszolt, gyöngy. — Ha a két Tisza rézképét nézzük — mondja Beöthy és rámnnt a listerilmes mezza — észreveszszük a nagy különbséget,a mely a két a réz vonásai és karaktere között van. Az atya arczán valami szent nyugalom, csöndes fáradtság, bölcs és gyöngéd békesség honol. Mintha azt mondaná : én már elvégeztem a munkámat! A fiú kemény és tragikus vonásaira borús kifejezés ül ki : nem végezhettem el küldetésemet! Pedig Tisza István életével, nem ért véget a küldetése. Titáni munkája folyik még most is és ha szellemét követjük, ez meg fog menteni. Pályája sorskönyvévé vált a nemzetnek. A magyar létei, olthatatlan tüze és fékező bölcsessége élt Tisza Istvánban és e két erő összhangjára van, nekünk szükségünk arra az összhangra, amely annyira jellemezte az ő lelki világát. Bár az ő emlékénél áradna szét telkeinkben a nagy tanulság ! A bizottság előadója, Sándor Tivadar felolvassa ezután Apponyi Albert gróf levelét. A nagy államférfin betegsége miatt nem hagyhatja el lakását, de azt üzeni az ünneplő közönségnek, hogy lélekben itt van közöttük. Vargha Gyula ősz alakja emelkedik most a fekete sokaság feje fölé. Hófehér szakállal övezett barna arczából daczosan, haragvó tűzzel lobog ki lángoló sötét szeme. Hangja kemény, haragvó, szava úgy ostoroz, mintha a végső ítélet nagy igazságtevését mennydörögné a megriadt és bűnös nemzedék fülébe. Szárnyaló, hatalmas erejű ódájából kiragadjuk az alábbi strófát: 'A megbánás, a bűntudat, Mutassa most a jó utat! Kerüljük a gyülölséget, viszályt, 'Az ég, mely együtt vert, külön nem áld! Ne legyen e nép hazug jelszavak Szennyes porától újra, vak! Erőnk ha ernyőd, vét kezünk, Húsz kéz helyett dolgozzon két kezünk! Vállat-vállhoz serény munkánk hevében, Előre, a nagy Isten szent nevében! Megrendülve, némán hallgatják a zengő sorokat és amikor Vargha Gyula leül a helyére, csak lassan oszlik a megdöbbenés varázsa, hogy fölengedjen a tetszés dörgő tapsaiban. Vadász Lipót nagy ünnepi beszéde. Vadász Lipót, az ünnep szónoka következik. Betegágyából jött be! Ide, hogy elmondja azt a nagyszabású beszédet, melynek minden sorát meg kellene örökíteni. Visszatekint beszéde elején az összeomlás korára és azt mondja: — Megőszült a lelkünk! Olyan nehéz élni, dideregve, fázva ez ellenséges világban, kietlen egyedülvalóságunkban. A romok közt borongva ma is szörnyű elhinni, hogy nincs mér régi Magyarország, nincs Tisza István! Széchenyi, Deák, Kossuth alakjához hasonlítja Tisza Istvánt, majd történelmi visszapillantásai során jut el addig a megállapításig, hogy a nagy kor utolsó reprezentása Tisza István volt. Az 1910. esztendőben Tisza István ezt mondja: Aki bizonyos nemzeti büszkeséggel jött a világra, aki megszokta fiatal korában, hogy örömmel érezte magát egy duzzadó, emelkedő anyagi, szellemi erőben, politikai súlyban, hitelben, jó hírnévben növekedő fiatal nemzet tagjának, hogyan állja most ki azt a megszégyenítő, azt a szívfacsaró érzést, amelyet mindenkinek éreznie kell, akit hamis jelszavak még nem kápráztatnak, amikor a sülyedésnek, a bomlásnak, a romlásnak, a gyengülésnek, az összeroskadásnak a nyomait látja mindenütt, lesz a magyar nemzetnek, mert sem Szerbiával, sem Olaszországgal, sem Romániával szemben nem akart annexiót. Emlékeztető lesz ez nemcsak nekünk, hanem a minket környező és ezeréves hazánk testéről nagy területeket erőszakosan annektáló új államoknak is. Hirdette az összetartást. És azért mindazokat, akik a fórumon szerepelni akarnak és átlépik e tisztes palota küszöbét, emlékeztete az emléktábla arra, hogy ünnepelhet valakit életében, időnként a nép változó kegye és tapsvihara, de a nemzet elismerése csak azt kiséri sírján túl is, aki oly önzetlenséggel szolgálta szeretett hazánkat, mint Tisza István. Áldott legyen emléke! Szól ezután Tisza István fátumáról. Bátran és határozottan mutat rá arra, hogy a Belvederében Tisza Ist-vánt mennyire gyűlölték utolsó magyar kuruczként és boldog örvendezéssel nézték onnan a parlamenti anarchiákat és mindazt, ami a magyar állam erejét oly sikeresen szétfeszítette. A magyar bánat,, Ezután igy folytatja " — Tisza István szivében szomorú- ságának bánatos emlékeit és lelkén ült a fenyegető bajok nehéz gondja, gondolatja. A bánat, a magyar bánat, ez a nehéz, sűrű magyar szomorúság! A ki a magyar históriában jó és nemes volt, a lelke mélyén tahin mind szomorú volt! Az ősrégi templomi ének, mely romlott hazánkról, szegény Magyarországról kesereg, a Zrínyi Miklós élesen kicsattanó riadója,,a Berzsenyi klasszikusan fenséges horkolása, Kisfaludy Rákoson sírva szántó, parasztjának sóhajtása, Petur pártos keserűsége, Tiborcz mérhetetlen fájdalma panasza, Bajza örök hút zengő éneke, Vörösmarty lázadt emberének vad keserve, Széchenyi hibáinkat ostorozó titáni haragja és hipochondriája, Eötvös szentelt fájdalma, Arany János Ossiant ködös, homályos énekével hivó borongása, a Szózat és Deák Ferencz ama szomorú megállapítása, mely szerint történetünk csak átokszülte viszálykodásokra, csak életért és megmaradásért vívott véres harczokra mutat, -- mind, mind egy forrásból fakadó megnyilatkozása annak a magyar bánatnak, örök gyötrődésnek, mely a legjobbjainkat emészti. Ez a bánat a nemes veretű magyar ember lelki habitusához tartozik és aki igazán nemes, annál e bánat mellől sarjadzik a megfeszített munkára serkentő komolyság, a nagy elszántságoktól táplált kötelességérzet és az önfeláldozás. Akinek a homlokán pedig ez a borongás nem felhőzik, az lehet szellemes, dolgos államférfi,, hiheti, hogy fölényes, de soha az a magyar nemzet érzésvilágába bele nem kapcsolódik, nem is nemzeti, nem is való vezérnek, nem is vállalják annak ! Miért kellett meghalni Tiszának ? Hatásos szavakban emlékezik meg Vadász aekil, hogyan, gyűlölték, hogyan üldözték a hitványak és kicsinyek Thiba Istvánt. Azt mondja, Tisza Istvánnak meg kellett a nemességét, nagyságát elviselni nem bírták. Szinte klasszikus szavakban jellemzi Tiszát, az államférfit, Tiszát, a szónokot. És tetemrehívja megrázó váddal hitvány, hiú, kicsinyes ellenségeit, akik halálra űzték a nemes magyart. — A politikai felfogása, — mondja a szónok — életnézete, karaktere, egész egyénisége egy nagy, nemes, mélyzöngésű akkordra volt hangolva. Sohasem hazudott, sohasem hitt olyan gondolatnak, melynek a szíve ellentmondott. Taktikázás nélkül, les nélkül, férfiasan és egyenesen állott ott. Örült, ha alkalma volt a komoly köntösben jelentkező ellentétes álláspontot megvilágítani és azután leküzdeni. Meggyőzni akart nyugodtan és hidegvérrel. De ha a hazára veszélyes, bűnös ártalommal kellett szembeszállnia, ha mély keserűsége és süni magyar bánata lett úrrá a lelkek felett, akkor szárnyat kapott minden szava, homlokán kiragyogott a hivatottság sugara és ott állott a férfi , Magyarország daliája. Tisza prófécziáiról, szörnyű jóslatairól beszél ezután Vadász. Megemlékezik arról, hogy mennyire szerette a népet és mindent, ami magyar. Szól férfias, forró magyarságáról, belülről kisugárzó varázsáról, egész lényét átható nagy lelki nemességéről. — Tisza István tragikuma Magyarország tragédiája — mondja ezután Vadász. Hangja itt elégikussá lesz és elsiratja a koldusbotra jutott nemzetet, melyre egyik sötét felhő omlik a másik után. És amikor azt kérdezi beszéde végén, hová forduljon a nemzet biztatásért, erőforrásért, Tisza halhatatlan szelleméhez mutatja az utat. — Az élő ellen lehetett intrikálni és lest vetni, a halottal szemben elsorvadt ez az erő. Az élőt lehetett gyötörni és megölni, de a halottal, az örök élővel szemben nincs hatalom; ékesen szóló hallgatását elnémítani nem lehet. Az ő emlékéből szerteáradó fénysugarak a könyeink felhőjén törnek meg. Ez a szivárvány örök, mert a kény nem apad el, és a fény örökre sugárzik. A Tisza-emlékbizottság ünnepe a Nemzeti Társaskörben. *