Az Ujság, 1921. december (19. évfolyam, 270-293. szám)
1921-12-01 / 270. szám
Csütörtök, 1921 deezemiber |* AZ ÚJSÁG Nagy üzleti pangás az egész vonalon. Árhanyatlás a gabona- és terménypiaczon. — A korona javulása ás a gyáripar. Üres üzletek. — Az aranyos ékszer olcsóbbodása. ! A fogyasztóknzfjBöjprt**#~!mu'iatl meglepetés érte: szertelenül pW!fpdült drágaság megállóit, sőt igen sok endnos életszükségleti czikk ára számbavehetően csökkent le. Legörvendetesebb a gabona ár hanyatlása, mely elég tekintélyes, habár alapjában véve még mindig megfizethetetlen a liszt, így november közepén a búza ára 2800 K, a rozsé pedig 1950 K volt, míg ma már búzát 2300 K és rozsot 1500 K-ért is lehetett vásárolni. A csöveskukoricza ára két hét óta 1750 koronáról 1550 K-ra csökkent. A lisztnél kb.kint 48 korona az olcsóbbodás, mert amíg két hét előtt már 50 K-t is kértek a nullás lisztért, ma 43 korona az ára. A gyáripari termelést a korona érfolyamemelkedése állította meg. Erre nézve a Gyáriparosok Szövetségétől a következő informácziót kaptuk: " Azok a tünetek, melyek tavaly a koronának 1 ctm-ról 2 dm-ra való javulásánál oly súlyosan nehezedett a magyar gyáriparra, most 0.45-ről 0.65-re való emelkedésénél szintén észrevehetők. Az annak idején észlelt bajok ez idő szerint még nem öltöttek ugyan nagyobb arányokat, de a koronának további feljavulása a termelési kalkuláczióban ugyanazt a bizonytalanságot teremtené, mint a mely az egyről kettőre való emelkedésnél sajnálatosan tapasztalható volt. Eddig stagnáczió leginkább a fa- és vegyipari vállalatoknál észlelhető, de a valutáris ingadozások, főként pedig a külföldi nyersanyagok egy részénél most észlelhető árcsökkenés a legnagyobb óvatosságra inti gyárosainkat. Kereskedelmi körökből az alábbiakat halljuk: — A kereskedők az év eleje óta a legnagyobb izgalmakon mennek keresztül, mert egyik veszteség a másik után éri őket. A Hegedűs-féle valuta-protéziák alapján veszteségre voltak kénytelenek eladni áruikat, s utóbb mindig csak drágábban vásárolhattak, s nehéz helyzetüket a valuták szakadatlan hullámzása valósággal elviselhetetlenné teszi. Most is úgy állanak, hogy olcsóbban kénytelenek árusstani, mint ahogyan az árukat beszerezték, mert egyrészt a vásárlási valuták — melyeket pedig annak idején jóval drágábban voltak kénytelenek fedezni — most olcsóbbodtak, de másrészt a közönség alig vásárol. Reméljük, hogy a valóban mérsékelt és Bécshez képest olcsó árak, valamint a közeledő ünnepek lényegesen élénkíteni fogják a forgalmat. A nemesfém- és ékszeripar helyzetéről Zirner Zsigmond a következőket mondotta: — A brilliánsok ára tizenöt százalékkal esett. Az aranynak még a régi ára van, de áresése, ha pénzünk értéke emelkedik, — várható. Az üzlet pang, karácsonyi vásár nincs, senki sem vásárol, mindenki eladni akar. A vételkedv csökkenéséhez hozzájárulhatott az, hogy az árak igen magasak: egy jó brilliánskő ára kilenczvenszázezer korona. Az arany hivatalos eladási ára grammonként háromszázhúsz korona, a törmelék 210—250 korona áron van forgalomban. MFX Hudy Mártuskánál és az édesanyjánál. Szent István,kárí^ádt^il-pavillon l*es ágy. Fehér kjjjrfszi vaságyon bánatosszemű fiatalaszszony njjafja maga elé. A szemét mintha sötét hályog bajulna, nem veszi észre az érkezőt, csak a megszóli®*vasra riad fel gondolataiból. Ekkor is csak sóhajtozik, halk, fáradt sopánkodva hagyja el az ajkát, aztán ismét magábarogyva bámul bele a levegőbe. Szemei előtt most szörnyű látomás, véres tragédia vonul el. Látja egy borotva észvesztő villanását ,ijesztő suhanását a levegőben és azt a pokoli nyisszantást, amelynek nyomán vér serked. Vér, meleg, piros vér. Az ő vére, egy csöppnyi, ártatlan gyermeké és azé, aki a félelmes szerszámot önkívületében kezébe ragadta. Egy számom családi tragédia fájdalmas szenvedője ő, olyan fájdalmas és annyira, szenvedő, amenynyire csak egy anya lehet. Huszonhárom éves mindöszsze és már hat esztendeje viseli az asszonyság szent martíriumát. Tizenhét éves volt, amikor kikerült az iskolából, aztán egy férfi karjaiba sietett boldogan, mámorosan — és most... most egy kórházi ágyon esz- mélt reá, hogy tulajdonképpen szenzáczió hősévé avatódott. Hat év hosszú idő, dehogy gondolt erre, amikor az új életnek nekiindult. Hudy Sándorné, a fiatalasszony, akinek férje vasárnap délután a kispesti Wekerletelepen ezt a véres tragédiát eljátszotta. A férfi is itt feküdt a Szent IstvánKórház A pavillonjában, de ma már a Szent János-kórházba vitték, egy másikba, komorabb helyre, ahol tudós tanárok vizsgálgatják majd kizökkent, elborult lelkének furcsaságait. Az asszony mellett csöppnyi gyermeke fekszik: a kétesztendős Hudy Mártuska. Kedves, mosolygós dundifeje vastagon be van pályázva, élénk kék szemei, szőke hajfürtjei alig látszanak ki belőle. Amint meglát, egyszeriben elpityerodik. Fél a bácsiktól, a rosszaktól, a nagyoktól, mert azok bántják a kisgyereket. Félőson anyjához húzódik, aki csitltgatja, babusgatja és amint nézi, nézegeti a nyakán a kötést, ő is egy-két forró könycseppet hullat... Itt nyisszant végig a borotva és ó, csodák csodája! a gégét nem érte. Még csak egy csöpp, egy hajszálnyi... és az ártatlan kicsiny Mártuska nem mosolygott volna többé. Most ezüstkaprsok tartják össze a véres nyilast, amely lassan-lassan ös-szetoit és Mártuskát csak egy czomaszálnyi vágás fogja emlékeztetni gyermekkorának borzalmára. — Apja nem szerette a kisleányt — panaszolja Hudyné. — A fiúcskát azt inkább kedvelte és talán ennek köszönhető, hogy őt nem bántotta. A kisfiú is bent volt a szobában és a háromesztendős gyermek riadtan nézte végig, hogy mi történik. Most kedves, jó ismerősöknél van, akik biztosan csitlzgatják . Apuka elutazott, anyuka elment sétálni... De jön majd, hoz süteményt... Az asszony nehezen beszél, fájdalmas a visszaemlékezés. — Borzasztó, borzasztó — sopánkodik. — Ha eszembe jut az a pillanat, nem bírok magammal. Borzadás vesz rajta erőt, vállai nagyot randálnak és kezével ijedt mozdulatot tesz, mintha a rémképeket akarná elhessegetni. — Magam sem tudom, mi történt... Aztán nehéz sóhaj fakad fel kebléből: — Mások helyemben, tudj’ Isten, mit csináltak volna már... Ha két gyermekemet nem nézném, hát... — itt elhallgat s közben sötét felhő gyűl a szemébe : — Hiába, anya kell nekik... Bizony mit is csinálnának a csöppségek, ha édesanyjuk ott maradt volna elterülve a kispesti ház durva kövezetén? Ez mi lett volna azzal az aprósággal, a ki Tavasz szülötte lesz s a kit rügyfakasztó márcziusban vár az édesanyja? Jó újságokra kissé neheztel Hudyné, mert sok mindenfélét összeírtak. Az ura sohasem volt hivatalszolga, tanult, intelligens ember, nyugalmazott vasúti tisztviselő, most a kispesti Hoffer-gyárnak volt az alkalmazottja, Nem részegeskedett. Dehogy is. Pálinkát sohasem ivott, csak az agyában mondta fel egy kicsike gépezet a szolgálatot. A tragédia oka, amit most egy romáéra lehet hallani: a nehéz megélhetés... és még valami különös, furcsa dolog: a politika, a közelmúlt napok lázas eseményei. Ezek zavarták meg, ezek szabadultak reá végzetes hatással. Egy mondat az egész és ebben mennyi tragikuma a sorsnak! — Tudja, a mai nehéz megélhetés... a zavaros politika ... ez a sok zűrzavar ... nem csoda ... — Vasárnap délután kettő és három között történt a tragédia, de már napokkal előbb nagyon izgatott volt. Folyton politikáról beszélt, nem volt megelégedve a helyzettel. Mindig azt hangoztatta, hogy elmegy tanácsot adni a kormányzónak. Két napon át ólálkodott a kabinetiroda előtt, be akart jutni, de persze nem engedték. Szombaton is feltűnt gyanús viselkedése, elfogták, de hazaengedték. Még villamosköltséget is kapott a rendőrségen. Pedig ha nem engedték volna, haza... talán semmi sem történik. Hisz láthatták ott a jegyzeteiből : csupa bolondságot firkált össze ... Panaszkodó hangja szinte könybefullad : — Olyan rossz előérzetem volt. Vasárnap hívtam is a bácsikámat, de nem jött... Ha talán jött volna... Csupa »ha«, s hátha«... Milyen jó lett volna mindezt elkerülni. De a Sors ellen hiába hadakozunk ... Vasárnap, amikor a tragédia történt, Hudynak igen rossz napja volt. Idegesen járt-kelt s ebéd után kitört rajta az indulat. — Én nem látom tisztán a helyzetet! — kiabálta. — Oly nagy a zűrzavar, hogy egyedül csak én segíthetnék az országon ! Ti is a háza áldozatai lesztek ! Lelkesen nagy hévvel szónokolt, azután mély letargiába esett és önmagát gyötörte: — Bejöttek a románok ... Elárultam a hazát... Aztán leült az asztalhoz és jegyezgetni kezdett: „__Mentsen meg az orvostudomány.. Észre sem vették, a mikor kisietett a konyhába, bezárta az ajtót, kivette a kulcsot és ment a spájzba a borotváért... Szemei ijesztően villogtak és már rá is támadt a feleségére. Dulakodtak és közben megvágta az asszony kezét a borotvával. Ő hirtelen kitárta az ablakot és leugrott az első emeletről. — Segítség! Segítség! — kiáltotta — mire sietve sereglettek köré a szomszédok. — Engem hagyjanak, — rimánkodott az asszony — csak a gyermekemet mentsék meg! A szomszédok betörték a konyha ablakát, berontottak és ott feküdt hatalmas vértócsában a kis Mártus és az apja__ — Nagyon vérmes ember az uram... — mondja. — Igen sok vért vesztett. De ez talán használt neki, mert a kórházban már egészen megnyugodott. Amikor a szomszédok berontottak, a nevemet ismételgette: — Sárika, Sárika... — Mindjárt megbánta a tettét — mondja szinte önmagát vigasztalva a bánatos szemű fiatalasszony. — Ő biztosan szeretett is minket, de Isten tudja, olyan különös ember volt... Mindenkivel haragban voltunk az ő különös természete miatt... Tönkrement fiúk, talán ez is bántotta ... Most ismét megborzand arra a gondolatra, hogy nemsokára újból haza kell menni abba a lakásba, ahol a padlón még ott terpeszkedik a csúnya, aludt vér. — Képzelheti milyen érzéssel és szívvel megyek haza... Hűha nélkül, minden nélkül, egyetlen rongyos slaffokban, amely tönkrement az ugrás közben ... A kórteremre a téli koraest sötét palástja, borult. Az árnyak megnyúltak és mint ijesztő kísértetek jártak a vaságyak között. A szenvedő fiatalasszony, mint egy riadt gyermek, félősen húzta magára a kórházi térítőt. — Talán lehetek még boldog egykoron. Ha most nem, hát majd ha a gyerekeim felnőnek... Talán ... György Endre. -------------------------------------------------------------(A falu jegyzője. Kiáltás a végekről. /a falusi .............. j'|ji|iiiihtr^ffl^hTt1- lassanként elnyészik ez aJpiBWSWSTfas deserescendójában. Rövid pattuaMW^i^iK, majd felharsan a kakasok éles kürtszólama. Ebből megtudom, hogy hajnalodik. A sötétségből egyenként lépnek ki a rozoga bútorok és pár percz múlva álmatlan szemem már vizsgálódva néz körül a jegyzői lak szerény, nagyon egyszerű, de tiszta vendégszobájában. A zsalugáteren bekúszik a reggeli, szürkület és kirajzolja egyenként a nagyapáról, nagyanyáról maradt öreg almárium roskatag kontúrjait. Szinte észrevétlenül jött be valami élőlény. Előbb azt hiszem, hogy egy kis czicza motoszkál a szőnyegen. Azután megkülönbözteti a hajnali neszre érzékeny fül a meztelen emberi lábacskák csúszását-mászását. Egy perc múlva már látom is, hogy egy nagyon picinyke nőszemély rakosgat, tesz-vesz, élesztgeti a tüzet a szobában, mialatt, én kényelmesen nyújtózkodom az egyik ágyban, a másikban pedig törvényhozói idegrendszerhez nem méltó nyugalommal alszik Orbók Attila barátom, a képviselő. A kis cselédke, aki kakasszóra ébred, úgy gondoskodik a két alvó uraságról, hogy azok jaj, föl ne ébredjenek! Mikor megszólalok és azt kérdezem tőle, hogy igazán reggel van-e már, majd leejti ijedtében a bundámat, amit éppen akkor hozott be. Kis teste remeg a félelemtől, hogy ő most valami borzasztó bűnt követett el, mert fölébresztette a pesti urat. Kitáguló szemmel néz rám és alig hallhatóan rebegi: — Igenis! Azaz hogy igenis, reggel van. Most a következő párbeszéd fejlődik közöttünk: — Esős idő van? — Igenis! — Elmúlt már hét óra? — Igenis! — Ugye, te árva kislány vagy ! — Igenis! — Hány esztendős vagy! — Kilencz, igenis! — Szeretsz itt szolgálni jegyző uréknál! — Igenis! A szegény kis árva parasztlány gépiesen ismételgeti a pesti tekintetes úrral szemben az engedelmesség, a megadás, az alárendeltség, a mindenbe beletörődés atavisztikus szavát: Igenis! Jobbágyok ivadéka, engedelmességre szokott, szerény, dolgos, árva kis cselédke... A fölötte szerény jegyzői lakban tisztes, derék család lakik. Nagyon, nagyon szerény körülmények között. Ez a Nagy Emil jegyző ur kitűnő nemesi família ivadéka. Külsejére olyan, mint akármelyik birtokos uraság ezen a vidéken, — de mi tudjuk, hogy milyen szegény. Ezer korona havi javadalmazása van, no meg ez a szegényes lakás. A jegyzői illetékekből ugyan keveset kereshet. Álmosdon, ahol majdnem mindenki zsellér. Olyan jegyzőség ez, ahol nincsen a jegyzőnek semmiféle természetbeni javadalmazása. Nincsen földje, nincsen legelője. Hogy megéljen valahogy a családjával — felesbe elvállalta egy parasztgazda kisbirtokának a megmunkálását. Micsoda felfordult világ ez, a hol nem az ur adja ki a földmivesnek az„feles« munkát, hanem ő dolgozik a földműves helyett, hogy megkeresse azt a kis babot, búzát, kukoricát, amire szüksége van. Ám ez a tiszteletreméltó puritán jegyző, akiről nem azért emlékezem meg itten, mintha őt akarnám dicsérni, hanem azért, mert típusa a vidék szegénysorsa, hősiesen küzküdő, a nép szenvedéseivel egybeforrott apostoli küldetésül nótáriusnak, a ki ugyanolyan, mint akár Vári Ferencz uram Újlétán, — ez a derék magyar úriember nem temeti gondterhelt homlokát a mindent beborító sárba, nem él a bornak és a kártyának, mint a jobbmódú vidékek intelligencziája sok helyütt talán megtenné. Az álmoséi nótárius itt az oláh határ mentén megalakítja a földmívesek közművelődési egyesületét, ahol ismeretterjesztő és szórakoztató előadások vannak esténként. A derék kezdeményező ezt a maga erejéből csinálta. Nem támogatta sem a kormány, sem pedig a vármegye, de még a helybeli birtokosok közül is alig akad olyan, aki törődnék ezzel a nagy jelentőségű munkájával. De olyan, aki kerékkötője, aki e hazafias munkát megakasztja, akad bőviben. Példa: Az ismeretterjesztő előadások czéljára nem volt megfelelő helyiség. Csak az iskola lenne alkalmas erre. A református felekezeti iskolát elkérte a jegyző a lelkésztől, aki megtagadta az iskola átengedését. Az ismeretterjesztő előadásokat a községháza szűk irodahelyiségében tartják most. ... Még egy épületes eset. Mikor az elöljáróság a honvédői... miniszter rendeletére való hivatkozással írásban felkérte a református és a görög-katolikus lelkészeket arra, hogy halottak napján tartsanak gyászistentiszteletet, vagy legalább beszédet mondjanak a hősi halottakért, — ezt a kérést mindkét felekezet papja visszautasította. A református azt írta, hogy vallása tiltja a gyászistentisztelet megtartását. Arról nem nyilatkozott, hogy miért nem mond legalább gyászbeszédet, amit nem tilt a vallása. A görögkatolikus visszautasította elég erélyes hangon a felhívást,mint illetéktelen oldalról érkezett«-el. Még arra is kiterjedt ennek az urnak a figyelme, hogy az elöljáróság átiratában a református lelkész nevét írta előbb, mint az övét, holott 6 rangban idősebb, öregebb lelkész (!) Az uraknak nem az a fontos, hogy népük hazafias érzését ébrentartsák, nem az a fontos, hogy a nagy magyar testvériséget szolgálják ebben a községben, amely közvetlenül az erőszakos oláh határ mentén fekszik. Ebben a községben, ahová most várják a határmegállapító bizottságot, ebben a községben, ahol mostoha sorsuk közepette sem volna szabad egy pillanatra elfelejteniük az intelligens embereknek,, hogy a magyar állameszme előőrsei ők! • A községháza udvarán nagy tömeg áll. A képviselőjüket várják. Szép, megtermett magyar emberek. De az arczuk sanyarú sorsról beszél. Szemükben azt a borút látom, amelyet sehogyan se szeretek a magyar ember szemében. Álmosd község száz és száz zsellérjének tös meg deputácziója ez. Megtudom tőlük, hogy az idén min s