Az Ujság, 1924. július (22. évfolyam, 129-155. szám)

1924-07-20 / 146. szám

0 AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1924 július 20. Hogy történt a hadifoglyok hazaszállítása? Borzalmas összezsufolódás a Távol Keleten. Szemjonov ravaszsága. Nyomo­rúság­a. Shunko Maru megérkezése előtt. Éhezők sürgönye Wilsonhoz és Lloyd­ Georgehoz. A magyar kormány felhatalmazása Montandon részére. A kincstár elvesztette a port a Shunko Mam 250 utasával szemben. Az 1918. év vége felé a Bajkál-tó körüli hadi­fogolytáborok lakóit, akik ekkor nagyrészt Berezov­­kán voltak összpontosítva, Szemjonov parancsára el­indították kelet felé, azzal az indokolással, hogy Vladivosztokban hajók várnak reájuk, amelyek haza­szállítják őket. Ez az indokolás azonban vagy téves információn alapult, vagy csupán a ravasz Szemjo­nov attamán bluffje volt, aki a vörösök bukása után uralma alá került területeket így akarta megszaba­dítani a hadifoglyoktól. A sok ezeri hadifogoly el­tartása ugyanis súlyos teher volt az elszegényedett vidéken, ahol napról-napra drágább lett az élet. Elég az hozzá, hogy a hadifoglyok ezreit összezsúfolták a Távol Keleten, ahol kiderült, hogy a hazaszállítás légből kapott koholmány, szép mese, amelynek be­teljesedésére még sokáig várni kellett. A hadifoglyok tehát folytatták a raboskodást ott, ahol elhagyták. Felhívják a világ figyelmét a szibériai pokolra. Az 1919. év rettenetesen ránehezü­lt a hadifoglyokra. Két-háromezren éltek japán felügyelet alatt, akik bősége­sen el voltak látva étellel, itallal, ruhával. Ellenben a töb­biek orosz táborokba zárva, kegyetlen parancsnok zsarnok­sága alatt, aki legtöbb járandóságukat elvonta, naponkint sokszor alig fél orosz fontot­ (20 dekát) kitéve, fekete szal­más kenyéren tengődtek. Sokan összeestek az éhségtől és ha az ember megfür­títi, utána egy-két napig pihennie kellett a kimerültségtől. Lerongyolódva, — sokan ing nélkül — mezítláb támo­lyogtak a nyári hőségben. Ebben az állapotban küldte szét a hadifogolytábor — utolsó megtakarított garasain — sür­gönyeit a kormányokhoz, a vöröskereszthez, Lloyd­ George­hoz, Wilson elnökhöz, a versaillesi békekonferenciához és az ekkor alakult Népszövetséghez. Sokan írtak segítségért, de külön meg kell említenünk Kerner László dr. fővárosi fogalmazó, jelenleg Tokióban élő volt hadifogoly nevét, aki egymaga temérdek cikket írt angliai, amerikai s Japánban megjelenő angol nyelvű újságokba a hadifogság borzalmai­ról. Sokat tettek a derék amerikai vöröskeresztes meg­bízottak is, akik felháborodva csapták össze kezüket, mikor a szibériai pokol belsejéből előkerültek az első szállítmányok. Volt közöttük egy nemeslelkű ember, aki saját ruháit adta oda a nélkülözőknek s amellett mindent lefényképe­zett s Amerikába, visszatérve propaganda-körútra ment a sínylődő hadifoglyok érdekében. Ilyen módon sikerült fel­rázni a világ lelki­isme­retét s mozgalmat indítani Ameriká­ban a hadifoglyok hazaszállítására. Azonban hosszú keser­ves hónapok teltek el és már 1920 volt, amikor az első nagyobb segítség Svájcból és Amerikából megérkezett. Mindennek örvendetesebb volt azonban az a hír, hogy Amerika lelkesedése nem volt szalmaláng, hanem komoly gyűjtést eredményezett, amelynek célja hajók kibérlése és a foglyok hazaszállítása. Közben azonban ismét a szomorú csüggedés hónapjai következtek s mielőtt az amerikaiak hajói megérkeztek volna, előbb különálló vállalkozás eredményeként befutott a távol Kelet kikötőjébe egy japán gőzös, a Shunko Maru, hogy hadifoglyokat vegyen fel fedélzetére. A Shunko Maru. A Shunko Maru 1920 május 10-én indult el Vladi­vosztokból és 1920 július 5-én érkezett Triesztbe. Útja ret­tenetes volt Hat héten át — Szingapúrtól Adenig — mon­­szunszél üldözte a hajót, amely az út e szakaszát folytonos viharban tette meg. A Shunko Maru különben is teher­­gőzös, amelynek belső részét a hadifogolyszállítás céljaira pincsekkel látták el, ahol egymás mellé és egymás alá zsúfoltan, az utasok a tengeri betegség minden kínját átszenvedték. A hajót eredetileg a csehek bérelték ki a japán kormánytól, hogy a Szibériában lévő cseh légiókat hazaszállítsák. De csak egy szállítmányt küldtek rajta haza, mivel a cseh katonák Triesztbe érkezve óriási botrányt csaptak és panaszt tettek a hajó rossz állapota miatt. A cseh kormány erre azonnal táviratot küldött Vladivosztokba, hogy ezen a rozoga hajón ne merjenek többé cseh katonát szállítani. A vladivosztoki cseh vezetőség meg volt akadva, mert a hajót több szállításra kötötte le. Kapóra jöttek tehát a re­ménytelenül tespedő hadifoglyok. A magyar és osztrák hadifoglyoknak jó lesz gondolták és felkínálták a fehérhajót a hadifogolytáborok­nak,­­ természetesen olcsóbban, mint ahogy ők bérelték. A hajóért azonban így is jókora összeget kellett fizetni és ezt elő kellett teremteni valahonnét. Montandon dr., a svájci vöröskereszt megbízottja, felhatalmazást kért hazul­ról a hajó kibérlésére. Ludwig Ernő dr. főkonzul, a magyar kormány akkori berni követe aláírásával két távirat érke­zett Monlandonhoz, aki erre közhírré tetezte a távolkeleti hadifogolytáborokban, hogy aki a hajójegy árát előlegezni tudja, azt a Shunko Mariival hazaszállítják és a hazaszállítás költségét otthon kiki vissza fogja kapni a kormánytól. A kilátástalan helyzetben a hír lázas izgalmat keltett. A háború befejezése óta évek múltak el s úgy látszott, hogy még újabb vigasztalan évek várnak a sínylődökre, akiket , ha a táplálkozás, hála a vöröskereszt és főként az ame­rikai­­’. M. C. A. hathatós segítségének némileg javult is — sokféle betegség, főleg a kiütéses tífusz s a szervezet ki­merülésének és a nagy hidegnek különböző utóhatásai tizedeltek. A hadifoglyok egy része már munkán volt. Mint cipészek, szabók, raktárosok, teherhordók, földmunkások dolgoztak leginkább Vladivosztokban és környékén, első­sorban az amerikai és angol missziók intézeteiben és telepein. Ezek most előszedték összekuporgatott dollárai­­kat. Ez bizony a legtöbb esetben nem volt elég, mert a nagyon erős fizikai munka fő ellenértéke csak a bőséges és kitűnő táplálkozás volt, nem pedig pénz. Ám az amerikai és angol munkaadók, mikor a hazaszállí­tásra alkalom kínálkozott, pótolták, amit addig elmu­lasztottak, és alkalmazottaiknak kifizették a hajójegy árát, fejenkint 300 yent, mint munkabért. De nem mindenki tudott ennyit lefizetni. Volt, aki 200, vagy 160, vagy 150 yent fizetett. A dolog testvériesen ment. Az öregeket felvették a hajóra 100 yenért is. 170—180 beteget pedig ingyen, vagyis a többiek költségén hoztak haza. Az utasok legnagyobb része tehát saját keresetéből fizette ki a hajójegyet és csak egy jóval kisebb rész kapta előzetesen hazulról az útiköltséget, amit legtöbbször hozzá­tartozóik is csak nagynehezen szedtek össze. Így indult el a Shunko Maru 325 fizető magyar utas­sal, akik közül kétszázötvenen jöttek Csonkamagyar­­országba. Ámde a hajó nemcsak hadifoglyot hozott, hanem értékes fehérárut is: rezet és gyapotot. Holott szigorúan tilos személyszállító hajón teherrakományt vinni, különösen olyan borzasztóan gyúlékony anyagot, mint a száraz gyapot. Rettegtek is egész után a hazatérők, hogy felgyűl a hajó és menthetetlenül elpusztulnak valamennyien. Az étel, amit kaptak, ehetetlen volt, a patkányok sűrű rajok­ban, vígan ugráltak rajtuk, ha lefeküdtek. Ketten meg­haltak az utón — két galíciai zsidó. Szívfacsaró látvány volt, amikor a holttesteket vászonba csavarba beengedték a vízbe, az egyiket Szingapúr után az Indiai Óceánba, a másikat Aden után a Vöröstengerbe. A Shunko Maru utasai visszakapják a hajójegy árét. Hazaérkezésük után hiába várták, hiába kérték a hadi­foglyok, hogy Montandon ígérete szerint visszafizessék nekik az útiköltséget. Megbízták tehát képviseletükkel Salgó Ottó dr. ügyvédet, volt hadifogolytársukat, aki maga is a Shunko Maruval jött haza. Salgó hiába járt a minisztériumokban és a pénzügy­igazgatóságon, az útiköltségek kifizetését visszautasították. Nem maradt más hátra, mint per útján érvényesíteni, a követelést. A nagy perköltség elkerülése végett azonban megegyezett a kincstár képviselőjével olyképpen, hogy előbb csak egy utas követelését fogja perelni s ha azt a bíróság tényleg megítéli, akkor a kincstár vissza­téríti mind a kétszázötven utas hajójegyének árát. Salgó tehát előbb csak Bodó János dr. nevében indította meg a pert, amelyet meg is nyert. — A jogi kérdés azon fordult meg. — mondotta Az Újság munkatársának Salgó Ottó dr. — volt-e Montandonnak Magyarországtól megbízatása kölcsönök felvételére, igen vagy nem? Ezt a jogi kérdést pedig a tábla is, a Curia is az első — hogy úgy mondjam — kísérleti perben a berni sürgönyök alapján jogerősen eldöntötte. Montandonnak megvolt a felhatalmazása köl­csönök felvételére, tehát az általa felvett kölcsönök ter­helik a magyar kincstárt. Az egész ügy rés tudicata és sehogyse értem, hogy a kincstár hagyja a monstre-per megindítását, ami újabb óriási költségeket jelent a kincstárra nézve, ahelyett, hogy állná megállapodásunkat és ahogy egy bajtársunk részére megítélték, kifizetné a többi 240 részére is a hajójegyet, így kénytelen voltam valamennyi felperes részéről folyamatba tenni a pert és az e héten tartott elsőfokú tárgyaláson hivatkoztam a már eldöntött első perre, mire a bíróság elhalasztotta a tárgyalást, azzal, hogy beszerzi az első per iratait s annak eredménye alapján fog dönteni. Ez pedig annyit jelent, hogy a Shunko Maru utasai ugyanúgy vissza­kapják az útiköltséget mint Bodó János dr., akinek részére a Curia 300 yen fejében 2100 francia frankot állapított meg. Az amerikai gyűjtés. A Shunko Maru elindulása után rendkívül nyomasztó hangulat ülte meg a távolkeleti táborokat. A lázas várako­zásban az amerikai gyűjtés volt a sok elkínzott lélek minden reménye. Magyarországból missziót küldtek a Távol Keletre, Dell’ Adami vezérkari százados és Kovács őrnagy­orvos személyében, akik még útközben, Amerikából levelet írtak s abban tudatták, hogy május végén el­indul az első hadifogolyszállítmány. Ez a határidő a nagy lelkesedéssel fogadott misszió megérkezése után újra, meg újra kitolódott egy hónappal, mivel a várva-várt hajók csak nem akartak megérkezni. A késlekedés oka az volt, hogy az amerikai gyűjtés sokkal lassabban folyt, mint ahogy azt eleve gondolták. A gyűjtés — alaint az amerikai magyarok meg­bízottja, Szmoliga lelkész a Scharnhorst-hajó fedélzetén el­mondotta­k a következőképpen történt: Az Unió területén egyelőre egymillió ötszázezer dollárt jegyeztek, melyet a különböző jótékony egyletek és nemzetiségek egymás között, feloszlottak. Ebből 300.000 dollár esett az amerikai magyarokra, akik önzetlen, önfeláldozó lelkesedéssel rakták össze megtakarított dolláraikat a hadifoglyok megmentésére. A gyűjtés azonban megakadt, mert az ügybe politika keve­redett. A kommün után történt borzalmak Amerika szabad ege alatt erős visszhangot keltettek és a kurzus egyik volt miniszterelnökének puszta megjelenése — az illető akarata ellenére — alkalmat adott arra, hogy politikai szempontok keveredjenek az addig tisztán filantropikus gyűjtésbe, amely igy nem is érte el a várt eredményt. A jegyzett 300.000 dollár helyett csak 129.000 dollár folyt be. Ez is óriási összeg, ha meggondoljuk, hogy az amerikai magya­rok legnagyobbrészt éppen nem rózsás helyzetben élnek , két kezük keserves munkájával keresik kenyerüket. Az osztrákok pedig a rájuk kivetett 300.000 dollárból egy cen­tet se fizettek be, azzal az indokolással, hogy az osztrák hadifoglyokat államuk hazaszállítja, így is történt. A magyaroknál aránytalanul kevesebb —­ mindössze egy hajón elférő —­ osztrákokat az osztrák köztársaság megbízottja hazulról hozott pénzen szeptember elején hazaszállíttatta. A jótékony egyesületek közül a T. M. C. A. keresztény jótékonysági egyesület 300.000 dollárt, a Joint Distribution Committee zsidó jótékonyegylet 250.000 dollárt adott az amerikai magyarok gyűjtéséhez. A pénzzel nemsokára meg­érkezett a bizottság, amely a magyar Szmoliga róm. kát, lelkészből, a cionista Mr. Rosenbliltból állott, akikhez mint a Y. M. C. A. megbízottja a protestáns Mr. Teemissen csatlakozott, aki már régóta a hadifoglyok között élt és nagyon sok jót tett velük. A hazaszállítás hírére Karbinból, Csitáról, Grodekovó­­ból és más közelebb­i néhány ezer versztre eső táborokból nagyon sok hadifogoly sereg fért össze a nikolszkusszu­­b­szki gyűjtőtáborba, úgyhogy az amerikai bizottság nem várhatott tovább. A pénz bizony nem volt elég az összes hadifoglyok hazaszállítására, de szerencsére időközben a Népszövetség is megtárgyalta a hadifoglyok helyzetét s elhatározta, hogy hozzájárul hazaszállíttatásukhoz. Ezért az amerikai bizottság úgy döntött, hogy kibérel két hajót, a fennmaradó összeget pedig, amelyből már nem telik egy újabb hajóra, átadja a Népszövetségnek az akció folytatása végett. Mr. Rosenblüt-öt bízták meg a hajók kibérlésével. Rosenblüt nyomban el is utazott Shanghay-ba és ott ki­bérelte a Scharnhorst és a Mernam­ gőzösöket. A hazaszállítás sorrendje. Ebben az időben 800 török és lengyel állampolgáron kívül csak magyar hadifoglyok voltak a Távol Keleten. Megjegyzendő, hogy ezeknek legnagyobb része tiszt vagy tisztjelölt volt. A hazaszállítandók névjegyzékét szeptember 1-én lezárták. Aki azután érkezett a gyűjtő­táborba, azt már csak a második listára vették fel. A sorszámot az elfogatás ideje állapította meg. Minél korábban fogtak el valakit, annál kisebb sorszámot kapott az illető. A Scharnhorstra felkerültek az első listáról mindazok, akiket Przemysl elfoglalásának idejéig fogtak el. A Meniamra az 1916 őszéig elfogottak és így tovább. Az oroszok Krasznojarszkból s a tőle keletre eső táborokból keletre irányították a foglyokat, a többieket nyugatra. De a krasznojarszki tábornak csak egy része érkezett meg a távol keletre. Annál többen jöttek Irkutszkból, Berezovká­­ról és más kisebb táborokból. E táborok vasúti szállítása sok nehézséggel járt. Szovjetoroszország ekkor Irkutszkig terjedt. Onnan majdnem Csitáig az u. n. »ütköző állam«, Csitán pedig Szemjonov attamán birodalma következett. A Távol Keleten japán protektorátus alatt a zemsztvo kormányzott. Azonkívül Karbinnál kínai kézben volt a vasút, az északi, szretenszki vonal pedig le volt zárva, mi­vel ott Blagovjescsenszk önálló állammá alakult és két szomszédja ellen hadat viselt. El lehet képzelni, hogy a hadifogolyszállítmányok mennyi vekszálásnak voltak ki­téve. A hazatérés. A Scharnhorst október 6-án indult el Vladivosztokból. Eredetileg német postagőzös volt, melyet a franciák a háború alatt lefoglaltak. Ámbár a németek ekkor megron­gálták, úgyhogy csak egyik gépe működött, mégis 540—550 km.-t tett meg naponta. 1986 magyart hozott haza. Az el­helyezés jobb volt itt, mint a többi hajón, mert csak két­soros és nem háromsoros priccsek voltak a hajón. A táplál­kozás azonban épp oly rossz volt rajta, mint a többié. Kevés íztelen bab, borsó, egy-egy falatka megrághatatlan hússal, reggelire többnyire cukortalan gyenge feketekávé. A Meinam kínai hajó volt, kisebb fedélzettel, lassúbb járással, mint a Scharnhorst: 1800 utassal október vége felé hagyta el a vladivosztoki kikötőt. A harmadik hajó, amelyet már a Népszövetség küldött, a Steigerwald gőzös németországi orosz foglyokat szállított a Távol Keletről és körülbelül 2000 magyar hajcifogollyal indult vissza Európá­ba. Utána következett a Népszövetség két másik hajója: a Frankfurt 1025 utassal és végül még egy hajó, amellyel azután a tengeri hazaszállítás műve véget is ért. Az élmé­nyek és az érdekes látnivalók —­ azokban a kikötővárosok­ban, amelyekben a kiszállást megengedték — felrázták a hadifoglyokat az egyhangú fogság kábulatából és bőlen kárpótolták őket a tömegutazás kellemetlenségeiért, Strém István. Tisztelettel kérjük előfizetőinket, hogy elutazá­sukat vagy lakásváltoztatásukat ne a kihordónál, hanem közvetlenül a kiadóhivatalnál jelentsék be le­vélben vagy telefonon, mert előfordulhat, hogy a nem közvetlen értesítés miatt a lap szétküldése késedelmet szenved

Next