Alexander Bernát: Nagy emberek (Budapest, 1938)
Petőfi Sándor
nem tudhatja. Olyan ez mint az isten ajándéka. Ki sejtette volna meg Petőfit a fejlődésben levő egyszerű fiúban, akihez hasonló számos ezer volt! Igaz, előtte járt Csokonai, Petőfi Keresztelő Jánosa, előtte Vörösmarty, Széchenyi, Deák, Kossuth. De hiábavaló kísérlet kielemezni hozzájuk való kapcsolatát. A nagy ember megjelenése mindig felmérhetetlen csoda. Marlow, Kyd, Green, Nash megmagyarázzák-e Shakespearet! Olyan rendkívüliek a nagyok, hogy kortársaik sohasem ismerik fel s nem becsülik meg az értékeiket. Megérzik rajtuk a rendkívülit, de az értelem, semmire sem megy ezzel. Korának legbiztosabb ítéletű kritikusai nem ismerték-e teljesen félre Petőfit! De tovább menve még azt is kimondhatjuk, hogy a nagy embereknek maguknak sincs sejtelmük igazi nagyságukról. Érzik, hogy mások, mint a többiek, de éppen azért, mert mások , mert csak magukat ismerhetik, nincs meg bennük az összehasonlítás mértéke. Petőfi érzi magáról, hogy király a költészet birodalmában, de az Ínség ezer alakjában lép elő, a mindennap gondja rágja, a szenvedély gyötri, nem tudja elhatárolni halhatatlan géniuszát a köznapi embertől. A nagyokat száz, kétszáz vagy még több esztendővel haláluk után fedezik fel, ismerik meg s helyezik a csillagok közé. Odáig csak nagy ismeretlenek, akiket néha még vállon is veregetnek. Egy funkciójuk nyilvánvaló: nemzetünk erejének legfinomabb kivonatai. Kereken kimondva: a nemzet bennük válik tudatossá. Azt is mondhatnék: a nemzet bennük küszködik önmaga megismeréséért. Kibővíthetjük a képet: a próbálkozás nem sikerül az első nekifutamodásra. Eleinte sokszor csak botladozás. Nagy nyugtalanság érezhető a szellemvilágban. Ott vannak Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, akiket szeretünk, akik drágák nekünk. Azután következnek Petőfi meg Arany, akik testvériesen megosztják a rájuk szabott sorsot. Mindegyikük más módon fejezi ki a nemzet lelkét. Pe-