Hóman Bálint: Külpolitikai irányok a magyar történetben (Budapest, 1931)
A világháború eredményeit magyar szempontból mérlegelve, passzíváink hosszú sorozatával szemben egyedüli aktív tételként az államszövetség szétbomlásával visszanyert függetlenségünket, külpolitikai souverainitásunkat könyvelhetjük el. E függetlenség és souverainitás értéke — a szétvagdalt régi köteléket a nemzet testébe mélyedő súlyos láncokkal helyettesítő trianoni rendelkezések tükrében — ma még nagyon is problematikusnak tetszik. Mégis kétségtelen, hogy nemzetünk a mohácsi vész óta most jutott először önrendelkezési jogának birtokába, most nyílt először alkalma és módja önálló külpolitikai cselekvésre. Külpolitikánk irányítása így saját kezünkbe kerülvén, birtokába jutottunk a passzív mérleg miatt nemzeti életünket fenyegető csőd elhárítására alkalmas politikai eszközöknek. De mikor a sor cselekvésre került, kiderült, hogy ezekkel az eszközökkel élni nem igen tudunk. A magyar külpolitika századokon át a Habsburg-világbirodalom, majd az osztrák nagyhatalom külpolitikájának függvénye volt, a kiegyezés óta pedig a monarchia nagyhatalmi politikájában olvadt fel. Az önálló külpolitikának ez a hiánya meggátolta az egészséges külpolitikai közvélemény kialakulását. Külpolitikai nevelés és diplomáciai gyakorlat híján nemzeti társadalmunk, sőt politikai közvéleményünk sem tudott megfelelő tájékozódásra szert tetnni s mikor a cselekvés ideje elkövetkezett, tanácstalanul álltunk a reánk meredő nagy problémák előtt. A régi nagyhatalmi állás nagyítóüvegének hamis világításában saját helyzetünket illetőleg támadt optikai csalódás s a reális erőviszonyok félreismerése betegesen fantasz t*