Halász Elemér: A kor eszméje és a nemzeti egység Kossuth Lajos idejében és most (Budapest, 1934)
a francia polgárságot egyesítette az akkor Franciaországban 20 millióra tehető jobbágysággal s ez a nemzeti egység adta meg a francia nemzetnek azt a bámulatos erőt, mellyel le tudta győzni az ellene támadó összes hatalmakat. A diadalmas francia hadseregek pedig, melyek behatoltak az idegen országokba, terjesztették szabadság és egyenlőség eszméjét mindenütt, ahová csak eljutottak, nemcsak a forradalom alatt, hanem Napóleon császársága idején is, mert a francia jobbágy egyszer kivívott szabadságát megtartotta végleg. Magyarországba korán eljutottak a francia nagy forradalom eszméi. Martinovits Ignácz már 1795-ben megalapította a Reformátorok Társaságát, mely célul tűzte maga elé a kor eszméinek terjesztését és megvalósítását. A hazai reform mozgalmakat azonban gyorsan elnyomták s a Vérmezőn kivégzett nemzeti vértanukkal együtt a magyar jobbágyság fölszabadításának eszméje is évtizedekig el lett temetve, s csak akkor támadt fel újra, amikor Kossuth Lajos a magyar közélet porondjára lépett. Kossuth életének vezércsillaga elejétől kezdve a független, szabad, alkotmányos nagy Magyarország volt. De azért lángelméje tudatában volt annak, hogy fenséges ábrándképét csak az egységes magyar nemzet valósíthatja meg. Tisztában volt azzal is, hogy a nép és a nemesség lelki egységét csak a kor nagy eszméinek diadalra juttatásával s elsősorban a jobbágyság eltörlésével lehet elérni. Amíg az ország sorsát intéző nemességtől a népet nagy távolság választotta el, addig a bécsi hatalom ellenében nem lehetett az önálló nagy Magyarországot megteremteni. Ez volt az oka annak, hogy Kossuth a jobbágyság felszabadításának szolgálatába szegődött. Kossuth azonban nem volt forradalmár. Ő nagy eszméit nem alulról a népből, a jobbágyságból kiindulva akarta kivívni, hanem az új alkotásokért, a reformokért alkotmányos úton törvényes eszközökkel küzdött. Kossuth az evolutionak volt a híve s csak az események rohanó, mindent magával ragadó árja sodorta a szabadságharcba, s ennek veszélyében a szükségesnek mutatkozó forradalmi cselekedetekre. A jobbágyság felszabadítását nem akarta erőszakkal keresztülvinni, hanem békés úton örökváltság törvényes szabályozásával, s mikor ezért harcolt sohasem fenyegetett fölfordulással, hanem újságcikkeivel és az országgyűlésen mindenkor a nemzeti egység és a haladás szükségének hangoztatásával, de különösen az örökváltsággal kapcsolatban a földesurakra háramló anyagi haszonra való utalással igyekezett célt érni. A jobbágyság megszüntetésének ügyét lépésről-lépésre vitte előbbre. Az 1840. évi VII. t. c. megengedte a jobbágyi telkek szabályszerű megváltását, az 1844-ik évi IV. t. c. a nemesi javak bírhatásának nem-nemesekre kiterjesztését, az 1844. V. t. c. a nem-nemeseknek is minden közhivatalra tehető alkalmazását, s végül 1848-ban (VIII. és IX. t. c.) a tér