Simon József Sándor: A spekulatív természettudomány alapgondolatai mint az Egységes érzetfilozófia rendszere (Budapest, 1904)
A Panaisthesis metafizikai és ismeretelméleti alapmeghatározásai
4* 51 nek képzett gondolatisága pedig magával a légynek téridőbeli belső idealitásával. Más szóval igazolnunk kell, hogy annak a légynek fizikai és ontológiai valósága szakasztott ugyanaz annak a darab légy-téridőnek a valóságával, míg a légynek psychikai és anthropológiai, ismereti képe nem más, mint annak a darab légy téridőnek a gondolatisága. Az maga az a bizonyos darab testiesség és ellenálló kemény anyagiasság és tömegesség; ezpedig az a bizonyos darab képiesség, el-esillanó puha lehelletszerűség és alkotó elemiesség. És talán már említenünk sem kell többé, hogy a mily merev ellentétben álltunk fentebb Kanttal s az eddigi többi filozófiai gondolkodókkal az érzetnek, mint magának a mi nemtudatos, abszolút és magánvaló külső, fizikai létvalóságunknak felfogásában és értelmezésében, épp oly nagy most közöttünk az ellentét a valóságos térnek és időnek, mint épp ezen nemtudatos, abszolút és magánvaló külső, fizikai érzet-lét valóságunkkal teljesen azonos önérvényesülésnek magyarázatában is egyszersmind. Ugyannyira, hogy, ha Kant a tért és időt érzékiségünk szubjektív formáinak hirdette és azt tartotta, hogy alanyunknak megszüntetésével nemcsak a dolgoknak minden viszonya a térben és időben, hanem egyúttal még maga a tér és idő is megszűnne, akkor mi egyenesen azt állítjuk és bizonyítjuk, hogy a tér és idő érzékiségünknek és érzéki megismerésünknek a tárgya, azaz a valóságnál: objektív létformája maga.É s éppen ezért, ha alanyunkat teljesen megsemmisítenők is, még sem a dolgoknak térbeli és időbeli viszonyai, sem maga az úgynevezett tér és idő valósága egyáltalán meg nem semmisülnének. És csakis így lehet a tér és időérzéki szemléletünknek oly tiszta formája, mely synthetikus a priori ítéleteket tesz lehetővé«. Mert mint magának az érzetnek a formája ugyanekkor szemléletformája egyúttal magának a külső, fizikai létvalóságnak is, azaz magának a mi rajtunk kívüli, nemtudatos, nemszemléleti, abszolút és magánvaló dologi világunknak. Ha tehát Kant azt gondolja, hogy »azok, akik a tér és idő abszolút realitását vitatják, akár substantiáknak, akár járulékoknak tekintik őket, magának a tapasztalatnak alapelveivel jutnak ellenkezésbe«, akkor ezt a tapasztalatot minekünk