Wagner, Adolf: A tudományos gondolkodás alapvonalai (Budapest, 1923)
nak és indusoknak? Mi hasznunk abból, ha az indiai szanszkrit vagy más régi kihalt nyelvet újból kiássuk s a mai eleven szemléletünkkel ujjáébresztjük stb.? Még úgynevezett műveit emberek szájából is gyakran hallja a tudós (ha véletlenül nem vegyész vagy technikus, akinek gyakorlati céljait még leghamarabb megértik az emberek), hogy ő tulajdonképen haszontalan tagja az emberi társadalomnak, hogy nem érdemli meg a kenyerét és hogy munkája csak a fáradság nélkül való jólétnek a takarója! Csak az furcsa, hogy ez a „fáradságnélküli munka“ számtalan túlórázással jár, akkor, amikor az „igazi“ munkás már régen a pihenésnek és fölüdülésnek adta át magát; hogy ez a foglalkozás a nappali munkán kívül még az éjjeli tevékenységet és gondolkodást is megköveteli; hogy nagyon gazdag csalódásokban és szegény eredményekben; hogy ez a munka a ráfordított fáradsághoz és szükséges tanulmányokhoz képest a világ legrosszabbul fizetett munkája, amelyet azonfelül az emberek nagyobb része butaságból és tudatlanságból rosszindulattal és lenézéssel hálál meg! Furcsa az is, hogy a kulturállamok versenyeznek egymással, hogy óriási költségek árán a „fölösleges“ munkának minél több ilyen terepét teremtsék meg! És sajátságos módon mind arra törekszenek, hogy „e nagyobbrészt értéktelen és haszontalan“ munkára a legkiválóbb elméket nyerjék meg! Honnan ered a tiszta tudományos munkának ez a lebecsülése és másrészt honnan van a legyőzhetetlen szomjúság általában a tudásra, az ismeretek gyarapítására még azokban a gyakori esetekben is, amikor ennek a gyakorlati haszontalansága nyilvánvaló? Honnan van ez az örökös kérdezőmánia, honnan a nagy vágyódás, hogy választ kapjunk az egyszer fölébredt szellem valamennyi kérdésére? A dolgot nem üthetjük el azzal, hogy az ember vágyódik az igazságra, mert először is nagyon sokan egyáltalán nem vágyódnak rá, vagy pedig azt hiszik, hogy már birtokában vannak. És ha másképen volna is, csak egy állomással tolódnék el a kérdés: mert akkor megint azt kellene kérdeznünk, honnan és milyen mélységből ered ez a szomjúhozása az „igazság“nak, amely szomjúságnak a kielégítése oly sok esetben (legalább látszólag) egyáltalán semmire se jó?