Lendvai István: A harmadik Magyarország. jóslatok és tanulságok (Budapest, 1921)
amelyről 1867 óta mindent elneveztek s amely olyan kétkedve, olyan öreges hetykeséggel viselte a történelem nevét akkor, amikor már a történelmet régen nem ő csinálta, — apáink Magyarországa volt. A másik, amely 1867 óta egyre bátrabban és tornyosabban mozgatta vakondoktúrásait, de csak 1918 októberében merte nyíltan magáénak vallani és vállalni 1867 óta csinált magyar történelmét, s tépkedte izgult mohósággal a hosszú évek aranyalmáit, s az idegenek Magyarországa volt. Két névbe foglalom össze a két országot, aminthogy a két név viselője jelentette is: Tisza István gróf és Jászi-Jakobovits Oszkár nevébe. A gentry gróf apánk volt, jelentette mindnyájunk apáit. Jelentette azokat a magyarokat, akiket kellett és tudtunk szeretni, mert a vértesteink és a faji jelleg testvéri forróságával éreztük férfi, úri voltukat még a romlásban és rontásban is, de marnunk, támadnunk kellett őket, mert homlokukon láttuk a rontás csillagjegyét. A léleklátás erejével tudtuk és hirdettük, hogy leöregedtek a magyar sorsról, hogy végzetes vaksággal nyomják, tapossák a fajnak eleven erőit, az életnek belső, teremtő forradalmait, és elgátolják azt a magyarságot, amely az alkotás izgalmaiban tudta volna egészséggé élni a kárpáti medence üdvös-veszedelmes örökségét, a kelet-nyugati kettősség lelki hasadását. A velük való szembeállás kétszeresen fájt. Fájt a gyermekkori élményeink, a testi-lelki útravalóink azonsága miatt, a tájkép azonsága miatt, amelyből nekivágtunk a férfiságnak, fájt a házaink, szüleink, a vngadozásaink, a tempónk, a neveltetésünk testvérvonalai és gyökerezése miatt. Fájt azért is, mert a mi ostromaink, 6