Alföldi Iparlap, 1885 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1885-02-21 / 8. szám

Uj évfolyam. IV-ik év. 1885. 8-ik szám. Szeged, február 21-én. Jlejtjelen: minden szombaton. —*+— Előfizetési föltételek: Szegeden házhoz hordva, vagy vidékre postán. Egész évre ... I fzt. Félévre • . . . 2 „ Évnegyedre . . . 1 „ Egyes szám ára 8 kr. Kapható a kiadóhivatalban. A„SZEGEDI IPARTÁRSULAT“ ÉS A GAZAI IPAROS IFJÚSÁGI EGYLETEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lapot illető szellemi közlemények: ifj. Szmollény Nándor szerkesztőhöz, polg. isk. tanár (reáliskola-épület), az előfizetési pénzek Priváry Pál pénztárnokhoz intézettiük. Jelin G: Munka és tudomány. Hirdetéseket a kiadóhivatal jutányos árjegyzék szerint számit. —■+.— Hirdetéseket lapunk számára elfogad K u d api'ste n: Hassen stein és Vogler, Neuberger és Braun, fürdííutca 4. Bécsi) e n : G. L. Daube & C. (lg. Knolly), Rudolf Mosse, Dukes M., Herndl Alajos, Stern M , Dannebers: J. ü iaciloltivrzvtar: Tamasy György ellenőr, Iskola-utca), hova a hirdetések, hirdetés díjak, és az esetleges fölszólamlások küldendők. Az „Alföldi Iparlap“ t. szerkesztőségének Szegeden, Tekintetes szerkesztő úr! Azon élénk és általános törekvés után, amelylyel az ország összes iparegyletei és társulatai az ipartörvény módosítását sürgették, s ebben a kötelező testületek fölállítását egyik főkellékül kérelmezték, szinte elcsodálkozik az ember, hogy ekkoráig, a törvény életbe lépte után ötödik hónapban oly kevés testület alakult, azaz hogy véglegesen alig egykettő alakult. Néhány helyen vajúdásban van, a legtöbb helyről azonban még a hír sem szól. Szomorú világot vetne ez az iparosságra, saját érdekének fölismerése tekintetéből, ha azok egészen ebben rejtenék , de én úgy hiszem, másban is keresendő. Vannak ugyanis látható és láthatlan tényezők, amelyek elzsibbasztják a legnagyobb tevékenységet is, nemhogy ahol ez nincs, buzdítólag hatnának. Az volna tehát célom e sorokkal, ha tért engedni szíveskednék nekik, hogy szellőztessem azon „okokat és akadályokat“ ébresztőül egyrészt a közömbösöknek és bátortalanoknak az ügy iránt, és mentesül másrészt azok részére, akik a körülményeket nem ismerve, kárhoztató ítéletet hoznak fölöttünk, mert nem fognak hiányozni bizonynyal a kárörvendők sem, akik kacagva nézik vergődésünket. Talán föltűnhetett némelyeknek, akik a törvény érdekében folyt mozgalmakat és a tövény életbe lépte óta annak eredményét figyelemmel kísérték és kísérik, hogy Nagy-Kanizsa is, ahonnan a legélénkebb érdeklődés (mások szerint „agitáció“) fejtetett ki, azóta hallgat, életjelt sem ad magáról. Hát lesz ez egy kissé furcsa lenne, ha csakugyan a cselekedetben is úgy pihenésre tértünk volna, azonban nem úgy van. Irtunk és beszéltünk addig (igaz, hogy némelyeknek nem éppen szája ize szerint), amíg annak szükségét és célját láttuk, s dologra tértünk azonnal,, amint a módok és eszközök a cselekvésre megadattak. Most is kimondjuk ugyan nyíltan, „hogy a törvényt nem tartjuk olyannak, mint amilyennek Magyarország ipara és iparos osztályának viszonyaira való tekintetből lennie kellene“, de törvény, tehát tiszteljük, s talán mi voltunk az elsők, akik a hozzá alkalmazkodást megkezdtük, hogy a benne található jót hasznosíthassuk. Azonban ma is csak a kezdetnél vagyunk, s hogy ott vagyunk, nem a mi hibánk, és éppen ez az ok indított e sorok írására, mert ha mi is csak ennyire haladhattunk, mire fognak ott mehetni, ahol kevesebb az erély ? Ennek kapcsán bátorságot veszek magamnak, hogy Ráth Károly úr II. nyílt levelének második passzusára egy kis észrevételt tegyek. Azt mondja ugyanis, amidőn beismeri, hogy legtöbb helyen rendkívüli nehézségekbe ütközik a testületek megalakítása, hogy : „Ha mégis célt érünk, s meg lesz óva a magyar iparos osztály a sújtó szegénységi bizonyítványtól, hogy nem érett még meg az önkormányzati jogok gyakorlására, melyeket évtizeden át oly hévvel szorgalmazott 11, stb. Hát ez és a passzus többi mondatai is mind igazak, hanem az én szerény észrevételem reá abból áll, hogy: Ha az ipartestületek alakítása sok helyen oly nagy nehézségekkel jár, és sok helyen talán meg sem lesz alakítható s így célt nem érhetünk és kiszolgáltatják számunkra a szegénységi bizonyítványt, amint kiszogáltatták az enquete-tanácskozások alkalmával, hogy „az iparosok nyomorúságának az ő saját tudatlanságuk és élhetetlenségük az okai“, tehát azon netalán kiosztandó szegénységi bizonyítványt az iparosok sok helyen és sok esetben éppen úgy nem fogják megérdemelni most sem, mint nem érdemelték meg a föntebbi vádat. Mert az iparosok nyomorúságát egészen más okokban fogja találni az, aki lelkiismeretesen keresi. Az ipartestületek alakítása körüli nehézségeknek és esetleges meghiúsulásoknak pedig azok okai, akik az elvet magát már a törvényben illuzóriussá tették. Miért kérelmeztü,uszyanis az iparosságnak összes józan gondolkozású része a kötelező testületek alakítását ? Hát azért, mert a fönnállott törvény az ő szabadosságával az iparos osztályt mint ilyent megsemmisítette, elemeire bontotta s oly zagyvalékot állított elő, ami nemcsak hogy azon tényezőt nem helyettesítő többé, a melyet az iparos osztálynak képeznie kell, hanem a nemzet testében is már kezdett erjesztő anyaggá válni. Nincs-e tehát illuzóriussá téve az elv a törvénynek formaságai által ? Az 1872-iki törvény iparosainak nagy része ugyanis, akik eddig — mert kötelezve nem voltak — semmiféle rendhez vagy szabályhoz nem alkalmazkodtak, sőt a józanabb gondolkozásúak által képezett társulatok törekvéseit kikacagták, törekvéseiket sikertelenné tették, nem-e a legjobb kapaszkodónak találják a harmadrész vétójogát, hogy ebbe fogózva a testületek alakításának ellentállhassanak, s nem-e fogóznak bele igen sok helyen ? Másfelől pedig, ha némely helyen az iparosok általában sem nagyon lelkesülnek a testületek alakításáért, még talán ott sem, ahol ezelőtt sürgették, ez onnan ered, hogy a „kvalifikáció“ kérdését, amitől sorsuk némi javulását várták, amint az a törvényben kifejezést nyert, az előbbi állapotnál jobbnak semmivel sem tekintik. S így érdekeiket megvédve és előmozdítva egyáltalán nem látván, a jobb kilátás hiányában nem szívesen vetik magukat alá a terhes kötelezettségek és azon szigorú felelősségeknek, amelyek a testületben reájuk nehezülnek, lévén azon haszon is csak a messze jövőben, tán csak az utódok részéről várható, ami a jelenlegieknek terhes körülmények között hozandó erkölcsi és anyagi áldozataikból talán háromulni fog. De ha mindezek mellett is még sokan vagyunk, akik képesek reményüknek hitelt adni, miszerint a testületek által nagy erkölcsi és anyagi áldozatok mellett a kívánt célt legalább megközelíthetjük, s ezen hitben a legjobb szándékkal törekszünk a testületek megalakítására, ezen törekvésünk magának a törvénynek deprimáló formaságai miatt szenved hajótörést. A kevésbé érdeklődők ugyanis belefáradva a sok ceremóniába, közömbösen vonulnak félre; azok pedig, akik eddig is időt s fáradságot áldoztunk az ügyért, tehetetlenül vergődünk a törvény formaságai és a jóakaró miniszteri rendeletek és utasítások ellentmondó labirintusában tévelygő iparhatósággal szemben. Ha pedig valamely iparhatóságnál egy kis erélytelenség is járul a tájékozatlanság mellé, vagy pláne egy kis részakarat az iparososztály érdekei iránt (ami nem is éppen ritka dolog), ez akármelyik elég arra, hogy a testület megalakítása egész a kifárasztásig elhuzathassék, vagy akár egészen is meghiúsíttathassék a törvény betűinek megsértése nélkül, sőt a miniszteri utasítások ellenében éppen a törvény betűire támaszkodva. És hogy ez nem afféle „frázis“ vagy úgynevezett „agitáció“, azt az országszerte tapasztalható állapot eléggé bizonyítja. De még ha a hatóság a legjobb akarattal azon van is, hogy úgy a miniszter rendeletének, mint az iparosok buzgó törekvéseinek eleget tegyen, mily nehéz boldogulnia ! Mi ugyanis, a nagykanizsai általános ipartársulat, — amely az itteni iparosságnak előbb a mozgalom kezdetén 3/6 részét képezte, jelenleg pedig 3/6 részét teszi — már a múlt évi július 13-án egy vegyes iparos-gyűlést tartottunk, amelyre a csizmadia-társulat küldöttségén kívül számos társulaton kívüli iparos is megjelent. Megismertetvén velük a törvény idevonatkozó részeit s a testület céljait, a gyűlés egyhangúlag határozta el a kötelező testület megalakítását s az ipartársulat igazgatóságát mint szervező bizottságot bízta meg a további munkálatokkal. Értesülvén pedig a szervező bizottság arról, hogy a csizmadia-társulat az általános testület alakítását ellenzi s a saját társulatukat akarja mint különálló, de kötelező csizmadia testületképen fönntartani és megerősíttetni, aminek keresztülvitelére magából a városi tanácsból, tehát az iparhatóság kebeléből nyert biztatást. TÁRCA. Az élet könyvéből. Szegény volt, nagyon szegény. Ott lakott a piactéren emelkedő háromemeletes ház padlásszobájában négy kicsiny gyermekével, kiket sokszor télen át egész nap sem hagyott az ágyból kibújni, nehogy a sütetlen szobában megfázzanak s hogy éhségük még ingerlőbb legyen. Ő maga takarítani, tisztogatni járt egy-két jobb módú családhoz, honnan mindig jutott a hazavitelre egy kis ételmaradék s nagyobb ünnepekre ócskaság. Örültek ennek az ártatlan gyermekek, hiszen ez nekik uj volt, drága, tiszta, szép. Kapott néha ajándékkép fizetésén fölül egy-két forintot is úrnőjétől s ezt a többi megtakarított pénzéhez tette; dehogy költötte volna el; egy későbbi korra számított szegény, mikor majd a gyermekek ki fogják nőni azt a kort, mely a mitsem tudás korszaka ... Mikor senki sem látta, a szegény nő is mert jobbakat reményleni, ő is mert ábrándvilágot alkotni. Minden gyermekét boldognak látta, mert hát az ő keblében is az anyák szive hitt, remett. Szerették mindenütt szegényt, részvétet érzett iránta annyi ismerős. Sokan ismerték mint elkényeztetett gyermeket, kit szülői bálványi szeretettel rajongtak körül, kik mindent megszerezni iparkodtak neki, mi az életiránynyal ellenlábon áll. Zaj, pompa, fény mind csak hiú világ, s a gyermekkel csak ez alvilágot ismertették meg. Felnőtt a valódi élet s annak szükségletei fogalma nélkül. Nem tudta, mit tesz e szó: „kenyér“.— Lelki szemeivel sem látott életképeket, nem tudta, mi az élet gondjai,és következéskép azt sem, miszerint a nőnek is szükséges manapság annyi lélekerővel bírni, hogy szükség esetén az elfoglalt társadalmi állásán fönn tudja magát tartani, sőt azon fölül is küzdeni, mert ellenkezőleg, egy vagy több fokkal lejebb jutni, már kínos állapot. A szülők bűnei miatt ő az áldozat, ki csak akkor jött álmából öntudatra, midőn egy szörnyű valóra ébredett.. Férjhez ment, mint annyi más, s ekkor a természettől kapott szép lelkével hamar átlátta, miszerint neveltetése s evvel élete örökre tévesztve van. A múlt elmúlt s azt visszavarázsolni képtelenség. Férje imádta őt, s bárha átlátta neje járatlanságait, de e fölötti, nyilatkozatra soha sem ragadtatott. Tűrte végzetét. S bár neje hibáit pótolandó, túlfeszített erővel dolgozott, a veszteség jobban nyomta a gazdálkodás mérlegét. Alig nyolc évi házasság után a férj agyvelőgyuladásban meghalt; az asszony négy árvával magára maradt. Egy asszonynak gyermekekkel, semmi nélkül özvegyen maradni, még gondolatnak is irtóztató , pedig ez a társadalom széles mezején naponkint meg-megújuló esemény. Az úgynevezett „magas, művelt“ körük nem hagyják végnyomorra jutni az árvát, özvegyet; vannak nyugdíj-alapjaik, árvaházaik s tanintézeteik, mely a jövőről biztosit. — De mi van nekünk iparosoknak ! ? Semmi, semmi sincs ... A mi árváink elmehetnek koldulni s elveszhetnek, mint a fó ... Nem hiszi talán közületek egy sem, hogy ez nem volna baj, hogy ennek megvitatása nem korszerű tárgy. Miért álltok dermedve hát! ? Talán volna még idő !... Várjunk e kérdéssel tovább, várjunk és mire? Higyjük, hogy majd más kaszt, egy érdektelen fogja fölkarolni ez ügyet. Nem vagyunk-e már a fölvilágosultság ama stádiumában, hogy mi magunk is kezdjünk e dologban valamit. Gondolkozzál csak a fölött... nem találsz-e módot arra, hogy nődet, kedves gyermekeidet a síron túl is szeresd, hogy nigóvd őket a lealacsonyodástól, meg a legborzasztóbbtól, aminek neve: élőhalott. Ah ! hogy is halhat meg közülünk egy is fiatalon, korán? — Hogyan hagyhatunk itt ártatlan kisdedet s gyárad nélkül özvegyet! ? Vanda Bella.