Alföldi Iparlap, 1891 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1891-11-08 / 45. szám
. Ennélfogva a törvényhozás elé lépünk már most, hogy a kiállítás kérdésében határozni és ekként a kormány ez irányú intézkedéseinek is a kellő alapot megadni méltóztassék. Szükséges pedig, hogy mármost kérjük ezt a határozatot azért, mert e kiállításnak nagy műnek kell lennie; az 1895-iki évforduló pedig mindinkább közeledik ; hogy tehát a nemzeti kiállítás csakugyan nagy mű legyen, hogy az sikerüljön, s ekként az ünneplés sorrendjében azzá váljék, a mivé válnia közhajtást képez, hozzá kell az előkészítéshez és a rendezéshez késedelem nélkül fogni és e végből a még rendelkezésre álló időt — amely csak alig elegendő — teljes mértékben föl is használni; már pedig mindehhez a törvényhozás előző határozata szükséges. Az ezredik évforduló nemzeti ünnep, az ünneplésnek is nemzetinek kell lennie s igy a kiállítás se legyen más. Tanúja fog lenni az egész művelt világ, de az, amit fölmutatni tudunk és fogunk, legyen a mienk, a mi saját erünkből eredeti. Egyesült erővel, benső lelkesedéssel fogjuk ezt a kiállítást rendezhetni, hogy megmutassuk minden kétkedés nélkül, hogy annyi balsors után, a közgazdaság terén is haladtunk és tudunk fölmutatni is annyi eredményt, amennyi a szebb és jobb jövőbe vetett bizalmat megszilárdítani képes. A gyakorlati szempontból is kívánatos, hogy a kiállítás országos, nemzeti legyen, mert egy ily kiállítás, mely az 1885-iki kiállítást 10 év múlva követi, élénkítő hatással lesz nemcsak iparunk fejlesztésére és iparosaink tevékenységére, hanem a nemzeti termelés minden ágára kiható befolyást fog gyakorolni és biztosabban lesz a kormány által is irányítható és rendezhető, mert ismert, biztosabban számbavehető tényezőkre fognak számíthatni. A kormány fönl vázolt álláspontjából következik, hogy azt az eszmét, mely szerint az 19'16-ben nemzetközi vagy úgynevezett világkiállítás rendeztessék, nem tette magáévá és azt ezúttal elfogadásra, nem is ajánlhatja. A nemzetközi kiállítások, melyek az egyes nemzetek által rendezve, elég sűrűn következnek egymásután, ma már nem annyira kiállítások, mint inkább nagy vásárok. A luxus és gazdagság oly mérveket öltenek ezek rendezésénél, az igények az ily kiállításokkal szemben ma már oly nagyok, hogy mindezeknek kielégítése rend- nkívüli anyagi eszközöknek alkalmazását teszi szükségessé, föltéve természetesen, hogy nem valami közepes, hanem igazában nagyszabású kiállításról lenne csak szó. Ezek az okok lényeges befolyást gyakorolhatnak arra, hogy nagy, az ipari haladásban messze fölöttünk álló nemzetek egynémelyike sem rendezett eddig ily kiállítást, melynél a félsiker vagy épen a sikertelenség elsősorban a rendező nemzetet sújtja. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, a kiállítások újóbbi történetéből merített tapasztalást sem, hogy a világkiállítások a rendezésükkel egybekötött nagy költségeknél fogva majdnem mindenütt oly pénzügyi nehézségekkel jártak s az illető állam, város vagy társadalom részéről oly megfeszített áldozatokat követeltek és követelnek, melyek nem állnak arányban a kiállítás által elérni célzott eredményekkel, s különösen most, midőn a legutóbbi nagy kiállítások után az igények már annyira fokoztattak, hogy kisebbszerű keretben azok nem elégíthetők ki s a cél nem lenne elérve. Nem lehet szégyen annak a beismerése, hogy egy ily nemzetközi kiállításnak sajátunkból való rendezésére különböző okoknál fogva mi még nem vagyunk elég erősek. Hogy pedig épen a millenium ünnepélyességei közé, ha meg is volna a többi föltétel, idegen tőke segélye vegyüljön, az nem lehet sem kívánatos, sem indokolt. De másfelől aggályossá teszi az ily kiállítást, illetve annak tervezését az a körülmény is, hogy annak sikerét biztosítani a fönforgó körülmények között senki sem képes. Egy orsz. nemzeti kiállításnak megvan a maga határozott kerete, melynek kitöltése fáradtsággal járó, de mindenesetre sikerrel biztató teendő, és amely mégis elégnagy arra, hogy a külföld érdeklődését, és bizonyára elismerését s rokonszenvet is fölkeltse irányunkban. És az ily kiállítás sikerültének megítélése és akár a millenium szempontjából, akár országos nemzeti kiállítás szempontjából, egészen más mérsékeltebb tekintetek alá esik , holott egy nemzetközi világkiállítás sikere jelentékeny részben idegen tényezőktől függ. Annak megítélése a millenium ünnepségétől külön válni fog, és ha ez a kiállítás nem fogna megfelelni ama fokozott igényeknek, amelyeket nem mi, hanem az egész művelt világ támaszt, akkor a millenium megünneplése olyan csorbát szenvedne, hogy azt helyrehozni egyhamar nem lennénk képesek. Ilyféle kockázatnak soha nem szabad nemzetet kitenni, legkevésbé akkor, mikor nemzeti ünnepeket ül. A föntebb kifejtettek értelmében van szerkesztve a t. ház elé terjesztett törvényjavaslat, a melynek célja, hogy a törvényhozás által már most megállapittassék, hogy 1895-ben, mint a magyar állam meg TÁRCA. A milleniumi ünnepélyekről. — Az »Alf. Ipari.« ered. tárcája. — Manapság holmi 10 éves szolgálati jubileumok, ezüstmenyegzők és aranymisék, meg gyémántlakodalnak (fájdalom, az emberi életkor magasabbra nem viheti fúl) eltörpülnek a milleniumi évszám mellett. Maholnap tehát ezer éve lesz annak, hogy őseink eme földet elfoglalták és amennyire annyira rendezetten, átadták az utódoknak. A hálás utókor örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy 1895-ben — miután tudósaink nagy nehezen kisütötték, hogy ezen évszám legjobban megfelel az 1000-ed évnek — azután országos dáridóval ülje meg azt, hogy a Mindenható az 1000-ik évet békében, munkásságban és haladás- ban megélni engedte. Máris három főmomentumát tudjuk a milleniumi ünnepélyeknek. Az országos nemzeti kiállítást, az új országház meg-nyitását, mely a magyar főváros legszebb részén, a festői Dunaparton fog pompázni, végül a budai királyi palota elkészültét és ünnepélyes átvételét. Mindezen főbb ünnepségekhez természetesen az ünnepélyek egész láncolata fűződik. Igen ám, de baj, hogy eme ünnepélyek is nem a társadalomból indultak ki, hanem a kormánynak kellett az ügyet kezébe venni. Társadalmunk mélyen alszik. Avagy a munkácsi pihenő hely, a pusztaszeri gyűlés síkságának lakói gondoltak-e már arra, hogy az ünnepélyhez méltó keretet szolgáltassanak. Minden vármegyének van egy-két történelmi fontosságú helye, melyek a lefolyt ezredév alatt színhelyei voltak a magyar nemzeti történelem egyes fontos eseményeinek. Gondolt-e csak egyetlen vármegye is arra, hogy a nagy időhöz méltóképen ünnepeljen ? Gondolt-e arra csak egyetlen megye vagy város, hogy ez alkalomra valamely monumentális emléket, valamely maradandó becsű s az utókort is lelkesítő alkotást létesítsen ? A megyék, városok és társadalom mélyen alusznak. Mindent fölülről várnak. Pedig ime, mily szép alkalom nyílnék most arra, hogy önállóságukat dokumentálnák. Csongrád vármegye volt például az, melynek egyik szerény kis pusztája keblére fogadta a honalkotó ősöket, hogy ott megalkossák a nevezetes szerződést. Pusztaszer volt azon hely, melyen az ősök összegyűltek, hogy harci babéraik után maradandóságát biztosítsák a közös szerzeménynek s megalkossák ama kapcsokat, melyek a legtávolabbi magyarokat is összekössék. Ma a pusztaszeri templom is romokban hever, mindössze egy-két púpos tevéhez hasonló falomladék hirdeti, hogy elődeink kegyeletesebbek voltak az ősök emlékei iránt, s hogy a pusztító török és tatár hordák, no meg Dózsa gyülevész hada, a mennyit romboltak a vidéken. A pusztaszeri apátság — mely hajdan nem puszta cim volt — még ma is fönnáll, de csak mint cim, viselvén ezt ALFÖLDI IPARLAP, 1891. november 8.