Alföldi Iparlap, 1891 (10. évfolyam, 1-51. szám)

1891-11-08 / 45. szám

. Ennélfogva a törvényhozás elé lépünk már most, hogy a kiállítás kérdésében ha­tározni és ekként a kormány ez irányú­­ intézkedéseinek is a kellő alapot megadni méltóztassék. Szükséges pedig, hogy már­most kérjük ezt a határozatot azért, mert e kiállításnak nagy műnek kell lennie; az 1895-iki évforduló pedig mindinkább kö­zeledik ; hogy tehát a nemzeti kiállítás csakugyan nagy mű legyen, hogy az sike­rüljön, s ekként az ünneplés sorrendjében azzá váljék, a mivé válnia köz­hajtást képez, hozzá kell az előkészítéshez és a rendezéshez késedelem nélkül fogni és e végből a még rendelkezésre álló időt — a­mely csak alig elegendő — teljes mér­tékben föl is használni; már pedig mind­ehhez a törvényhozás előző határozata szükséges. Az ezredik évforduló nemzeti ünnep, az ünneplésnek is nemzetinek kell lennie s igy a kiállítás se legyen más. Tanúja fog lenni az egész művelt világ, de az,­­ a­mit fölmutatni tudunk és fogunk, legyen­­ a mienk, a mi saját erünkből eredeti. Egyesült erővel, benső lelkesedéssel fogjuk ezt a kiállítást rendezhetni, hogy megmutassuk minden kétkedés nélkül, hogy annyi balsors után, a közgazdaság terén is haladtunk és tudunk fölmutatni is annyi eredményt, a­mennyi a szebb és jobb jövőbe vetett bizalmat megszilárdítani képes. A gyakorlati szempontból is kívána­tos, hogy a kiállítás országos, nemzeti legyen, mert egy ily kiállítás, mely az 1885-iki kiállítást 10 év múlva követi, élénkítő hatással lesz nemcsak iparunk fejlesztésére és iparosaink tevékenységére, hanem a nemzeti termelés minden ágára kiható befolyást fog gyakorolni és bizto­sabban lesz a kormány által is irányít­ható és rendezhető, mert ismert, bizto­­­sabban számbavehető tényezőkre fognak­ számíthatni. A kormány f­önl vázolt álláspontjából következik, hogy azt az eszmét, mely sze­­­­rint az 1­9'16-ben nemzetközi vagy úgy­nevezett világkiállítás rendeztessék, nem tette magáévá és azt ezúttal elfogadásra, nem is ajánlhatja. A nemzetközi kiállítások, melyek az­­ egyes nemzetek által rendezve, elég sűrűn következnek egymásután, ma már nem annyira kiállítások, mint inkább nagy vásárok. A luxus és gazdagság oly mér­veket öltenek ezek rendezésénél, az igények az ily kiállításokkal szemben ma már oly nagyok, hogy mindezeknek kielégítése rend- n­kívüli anyagi eszközöknek alkalmazását­­ teszi szükségessé, föltéve természetesen, hogy nem valami közepes, hanem igazá­ban nagyszabású kiállításról lenne csak szó. Ezek az okok lényeges befolyást gya­­­­korolhatnak arra, hogy nagy, az ipari­­ haladásban messze fölöttünk álló nemzetek egynémelyike sem rendezett eddig ily kiál­lítást, melynél a félsiker vagy épen a sikertelenség első­sorban a rendező nem­zetet sújtja. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, a kiállítások újóbbi történetéből merített tapasztalást sem, hogy a világkiállítások a rendezésükkel egybekötött nagy költségek­nél fogva majdnem mindenütt oly pénz­ügyi nehézségekkel jártak s az illető állam, város vagy társadalom részéről oly meg­feszített áldozatokat követeltek és követel­nek, melyek nem állnak arányban a kiál­lítás által elérni célzott eredményekkel, s különösen most, midőn a legutóbbi nagy­ kiállítások után az igények már annyira fokoztattak, hogy kisebbszerű keretben azok nem elégíthetők ki s a cél nem lenne el­érve. Nem lehet szégyen annak a beisme­rése, hogy egy ily nemzetközi kiállításnak sajátunkból való rendezésére különböző okoknál fogva mi még nem vagyunk elég erősek. Hogy pedig épen a millenium ünne­pélyességei közé, ha meg is volna a többi föltétel, idegen tőke segélye vegyüljön, az nem lehet sem kívánatos, sem indokolt. De másfelől aggályossá teszi az ily ki­állítást, illetve annak tervezését az a kö­rülmény is, hogy annak sikerét biztosítani a fönforgó körülmények között senki sem képes. Egy orsz. nemzeti kiállításnak megvan a maga határozott kerete, melynek kitöltése fáradtsággal járó, de mindenesetre siker­rel biztató teendő, és a­mely mégis elég­­nagy arra, hogy a külföld érdeklődését, é­s bizonyára elismerését s rokonszenvet is fölkeltse irányunkban. És az ily kiállítás sikerültének megítélése és akár a mille­nium szempontjából, akár országos nem­zeti kiállítás szempontjából, egészen más­­ mérsékeltebb tekintetek alá esik , holott egy nemzetközi világkiállítás sikere jelen­tékeny részben idegen tényezőktől függ. Annak megítélése a millenium ünnepségétől külön válni fog, és ha ez a kiállítás nem fogna megfelelni ama fokozott igényeknek, a­melyeket nem mi, hanem az egész mű­velt világ támaszt, akkor a millenium megünneplése olyan csorbát szenvedne, hogy azt helyrehozni egyhamar nem len­nénk képesek. Ilyféle kockázatnak soha nem szabad nemzetet kitenni, legkevésbé akkor, mikor nemzeti ünnepeket ül. A föntebb kifejtettek értelmében van szerkesztve a t. ház elé terjesztett törvény­­javaslat, a melynek célja, hogy a törvény­hozás által már most megállapittassék, hogy 1895-ben, mint a magyar állam meg­ TÁRCA. A milleniumi ünnepélyekről. — Az »Alf. Ipari.« ered. tárcája. — Manapság holmi 10 éves szolgálati­­ jubileumok, ezüstmenyegzők és aranymi­sék, meg gyémántlakodalnak (fájdalom,­ az emberi életkor magasabbra nem viheti fúl) eltörpülnek a milleniumi évszám mellett. Maholnap tehát ezer éve lesz annak, hogy őseink eme földet elfoglalták és a­mennyire­ annyira rendezetten, átadták az utódoknak. A hálás utókor örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy 1895-ben — miután tudósaink nagy nehezen kisütötték, hogy ezen évszám legjobban megfelel az 1000-ed évnek — azután országos dáridóval ülje­­ meg azt, hogy a Mindenható az 1000-ik évet békében, munkásságban és haladás-­­ ban megélni engedte. Már­is három főmomentumát tudjuk­­ a milleniumi ünnepélyeknek. Az országos­­ nemzeti kiállítást, az új országház meg-­­nyitását, mely a magyar főváros legszebb részén, a festői Dunaparton fog pompázni, végül a budai királyi palota elkészültét és ünnepélyes átvételét. Mindezen főbb ünnepségekhez termé­szetesen az ünnepélyek egész láncolata fűződik. Igen ám, de baj, hogy eme ünnepélyek is nem a társadalomból indul­tak ki, hanem a kormánynak kellett az ügyet kezébe venni. Társadalmunk mélyen alszik. Avagy a munkácsi pihenő hely, a pusztaszeri gyűlés síkságának lakói gondoltak-e már arra, hogy az ünnepélyhez méltó keretet szolgáltassanak. Minden vármegyének van egy-két történelmi fontosságú helye, melyek a lefolyt ezredév alatt színhelyei voltak a magyar nemzeti történelem egyes fontos eseményeinek. Gondolt-e csak egyetlen vármegye is arra, hogy a nagy időhöz méltóképen ünnepeljen ? Gondolt-e arra csak egyetlen megye vagy város, hogy ez alkalomra valamely monumentális emléket, valamely maradandó becsű s az utókort­­ is lelkesítő alkotást létesítsen ? A megyék, városok és társadalom mélyen alusznak. Mindent fölülről várnak. Pedig ime, mily szép alkalom nyílnék most arra, hogy önállóságukat dokumen­tálnák. Csongrád vármegye volt például az, melynek egyik szerény kis pusztája keblére fogadta a honalkotó ősöket, hogy ott meg­alkossák a nevezetes szerződést. Puszta­szer volt azon hely, melyen az ősök össze­gyűltek, hogy harci babéraik után mara­­­­dandóságát biztosítsák a közös szerze­ménynek s megalkossák ama kapcsokat, melyek a legtávolabbi magyarokat is összekössék. Ma a pusztaszeri templom is romok­ban hever, mindössze egy-két púpos tevé­hez hasonló falomladék hirdeti, hogy elő­deink kegyeletesebbek voltak az ősök­­ emlékei iránt, s hogy a pusztító török és tatár hordák, no meg Dózsa gyülevész hada, a mennyit romboltak a vidéken. A pusztaszeri apátság — mely haj­dan nem puszta cim volt — még ma is fönnáll, de csak mint cim, viselvén ezt ALFÖLDI IPARLAP, 1891. november 8.

Next