Asztalosmesterek Lapja, 1924 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1924-01-06 / 1. szám
2 N Külföldi Kölcsön ügye foglalkoztatja ma leginkább az embereket. Olcsóbb, boldogabb világot hoz-e számunkra a kölcsön, s valóban ránk köszöntenek-e azok a napok, amikor a komoly termelőmunka nyújthat csak biztos keresetet, s nem fog tobzódni többé a spekuláció. A kölcsön ugyan még nincs meg, de mint mondják, most már rövidesen meglesz (mióta mondják már?!), ha pedig már meglesz, miért ne beszéljünk arról, hogy akkor miként és hogyan is lesz. Jótékony hatása annyi lesz a feltevések szerint, hogy az államháztartás szénája rendbe jön, ami maga után fogja vonni a korona stabilizálódását, a bankóprések kevésbé vétetnek igénybe, s biztosabb számításon alapuló nemzetépítő munka indulhat meg. Boldogok, akik hinni tudnak, s mi is szeretnők nagyon hinni, hogy a nemzetépítő munka a külföldi kölcsön nyomán valóban erőteljes és eredményes lesz, sajnos azonban a mi reményeink nem játszanak rózsaszínt. A nemzetépítő munkában a termelő rétegek összességének erőteljes munkateljesítményére van szükség. A mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem munkaképessége és készsége a legteljesebb mértékben kihasználandó volna. S mikor ennek megállapítása után szinte önkéntelenül vetődik fel a kérdés, hogy ez be fog-e következni, — adja Isten, hogy csalódnánk, — de mi úgy látjuk, hogy nem. Úgy látjuk, hogy a külföldi kölcsön pillanatnyi enyhülést fog ugyan jelenteni, de egészséget adó orvosság csak akkor lesz, ha a kormány a "legkörültekintőbb nemzetgazdasági politikát fogja folytatni, s nem érzelmi és politikai súlyra támaszkodó osztálypolitikát. Mert hogy is leszünk ezzel a kölcsönnel ?! Majdnem azt mondhatnék rá, hogy kapunk egy tál lencsét, amiből még egy kicsit eléldegélünk, de olyan jussokat adunk érte cserébe, amelyeket ha ügyesen visszaszerezni nem tudunk, megint csak ott leszünk, ahol a mádi polgártárs. A miniszterelnök nyilatkozatai szerint a kölcsönjegyzőkönyvekben területi függetlenségünk és önállóságunk biztosítva van. Ez mind nagyon szép és hazafias szívünket örömre hangoló biztosíték, de hát mit ér ez, ha gazdasági függetlenségünk integritásából kell elveszítenünk oly területeket, amelyek pedig szükségesek volnának arra, hogy nemzetépítő munkánk gyors és sikeres legyen ?! Az állítólagos győzők uzsorakamatra adják a kölcsönt , kihasználva szorult helyzetünket. Gyomrot töltő mezőgazdasági gyarmatukká akarják tenni országunkat, s a kultúrát, a fejlődést jelentő ipart nálunk a legszűkebbre akarják szorítani. Véres verítéket izzadhat a magyar mezőgazdaság s mégsem fogja tudni adóságunkat megfizetni, ha segítőtársat nem talál az iparban Nagyjelentőségű nyilatkozatok szerint a külföldi kölcsön megadásának egyik fő feltétele a kereskedelem szabaddá tétele, elsősorban pedig a behozatal korlátozásának megszüntetése. Márpedig, ha ez így lesz, vajon miként lesz képes szerepet betölteni a magyar ipar?! Hogy tud majd országunk védekezni a külföldi ipar hatalmas versenyével szemben, s miből fogjuk fedezni azokat az adóságokat, amelyek a külföldi ipartermékek beözönlésével szakadnak a nyakunkba. Amíg a kormánynak módjában volt a behozatal korlátozásával védeni a magyar ipart, gyáriparunk szinte bámulatosan fellendült s mellette a kis- és középipar is — ha tengődve és vergődve is bizonyos fejlődési folyamatot élhetett. De ha tettünk előre a haladás útján egynéhány lépést, aggasztó bizonyossággal állapíthatjuk meg, hogy nagyon , de nagyon visszacsúsztat bennünket határaink teljes megnyitása a külföldi ipar számára. Mikor még megállapítjuk azt is, hogy a nyersanyagokkal busásan rendelkező idegen államok versenyével kell felvennie a harcot nyersanyagok híjján álló iparunknak, megoldást találni alig tudunk mást, mint azt, hogy a kis- és középipart hatalmassá, naggyá, fejlődőképessé kell tenni. A gyári munkás munkateljesítménye nem oly nagymérvű, hogy ez a védekezésben számbavehető eszköz lenne. A kis- és középiparos az, akit a munka szeretete tett kis- és középiparossá. Ez a munkaszeretet az, amelynek kellő kihasználásával gazdasági helyzetünk bekövetkezendő sivársága elhárítható volna. Ez a munkaszeretet az, amely áldozatokat is képes hozni, amikor országunk érdekeinek megvédelmezéséről van szó. Ennek a jegyében dolgozó iparosok táborát folyton és folyton növelni kell. Az időre dolgozó munkásnak kedvet kell adni arra, hogy ő is azok közé jusson, akik nem az órát nézve dolgoznak, hanem boldogságot találnak abban, hogy önmagukért és hazájukért dolgozhatnak. Az összeomlás előtt csak osztrák iparpolitikánk volt, ma meg semmilyen sincsen. Erre vall az a körülmény is, hogy a kis- és középipar hiteligényeinek kielégítéséről gondoskodás még mindmáig sem történt. Márpedig hitel nélkül elképzelhető-e kellő termelés?! Elképzelhető-e különösen akkor, amikor a súlyos feltételű , kölcsön nyomán támadt gazdasági harcot megvívni hivatott s a törekvés jegyében fogamzott önálló iparosság tábora a hitel hiánya miatt nem szaporodhatik, csak apadhat. A kormánynak az egyoldalú gazdasági politika útjáról le kell tennie s amit eddig vétkezett a munkára kész kis- és középiparossággal szemben, gyorsan és hatékonyan kell jóvátennie azzal, hogy ennek hitelkérdését előbbrelátó gazdasági politikával gyökeresen megoldja. A munka védelmezhet meg bennünket ellenségeinkkel szemben, becsüljük meg és fokozzuk a munkát, mert ha ez így lesz, nem fogunk úgy félni a kölcsöntől, mint ma még — sajnos — félnünk kell. (K.) Elsőrendű száraz gőzölt bükk-, hárs-, szil- és jávorfa érkezett Erdélyből, melyre tagjaink szíves figyelmét felhívjuk. Az Anyagraktár Szövetkezet Igazgatósága Budapest, VII., Kerepesi út 27. ASZTALOSMESTEREK LAPJA 1924 január 6. A szabad ipar és kereskedelem apostolai mind hangosabban foglalnak állást ezen vágyuk megvalósítása érdekében s mig ezek minden érvet felsorakoztatnak céljaik megvalósítása érdekében, addig azok, akiknek a bőrére menne a szabadipar és kereskedelem idejének elkövetkezése, — kivéve a Gyáriparosok Országos Szövetségét — csendes rezignációval, hallgatagon nézik a másik tábor semmiképen sem lekicsinyelhető munkáját. A kézműves iparosság nemcsak hogy nincs teljes mértékben tisztában azzal, hogy mit jelentene ránézve ezen idő elkövetkezése, de a másik oldalról ügyesen felsorakoztatott érvek hatása alatt, ha nem is válik hívévé az eget-földet ígérő eszmének, de nem is küzd annak megvalósítása ellen. Az bizonyos, hogy nagyon sok komoly és akceptálható érvet lehet felhozni az ipari és kereskedelmi szabadság mellett, de semmiképen sem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy ebben az országban, ahol tulajdonképen ipar még nem volt, ahol még a meglévő gyáripart fejleszteni, helyes irányba terelni kell, ahol egy erős kézműves-, kis- és középipart kell teremteni, illetve a meglévőt megerősíteni. Bizonyos, hogy kecsegtetőn hat az, hogy országunk megcsonkítása folytán belföldileg nélkülözött nyersanyagjainkhoz könnyebben és minden korlátozás nélkül juthatnánk hozzá, az sem gyenge érv, hogy a közönség érdeke, hogy minden iparcikkhez minél olcsóbban juthasson s hogy nem lehet és nem szabad az ipart a fogyasztó közönség rovására olyan kedvezményekben részesíteni, melyeknek a közönség adja meg az árát. Azt is hallhatjuk, hogy az olyan ipar, amely csak védelem mellett képes exisztálni, nem életképes s jobb, ha minél hamarabb elpusztul, mert úgy sem lesz belőle semmi, ha nem képes a bármily tág versenyben helyét megállani. Ilyen és ehhez hasonló, sőt súlyosabb érvek azok, amelyek az említett cél elérése érdekében elhangzanak, melyekről azonban meg kell állapítani, hogy nem fogadhatók el az esetben, ha adva van az a másik nagy feladat is, hogy az országnak erős ipart kell teremteni, mert ilyen nélkül, mint ezt a legmagasabb helyekről is hirdetik — fenmaradni képtelen. Ha iparunk életképes — ne féljen a versenytől, mondják az iparszabadság harcosai. Helyes! Elismerjük magunk is, hogy az iparnak tényleg a maga lábán, minden támogatás nélkül kell járnia s nem részesíthető különleges elbánásban a fogyasztók rovására, azonban mindezt nem lehet és nem szabad a magyar ipar mai helyzetére vonatkoztatni. Tudjuk jól és tudnia kell a szabadipar híveinek is, hogy a háború előtt Ausztria iparunk nyakán ült és féltő gonddal ügyelt arra, hogy Magyarországon ipar ne fejlődhessen ki s hogy a meglévő kevés ne erősödhessen. Tudott dolog az is, hogy a háború az ipart is a maga szolgálatába állította, s hogy ez az idő egészséges fejlődésre nem volt alkalmas, de az is, hogy a forradalmak és a román megszállás alatt iparunk annyit szenvedett, hogy ezen idők alatt bekövetkezett rossz helyzetének és gyöngülésének kikeveréséhez is hosszú időre van szükség. Ha a magyar ipar olyan erős és felkészült lenne, mint más régi és úgyszólván tisztán ipari államok iparai, úgy természetes, hogy nem kellene tartania az ország határainak felnyitásától. Azonban, amíg a magyar ipar ide eljut, addig könnyelműség forszírozni ezen idő mielőbbi bekövetkezését, mert az ország határainak egy esetleg rövidesen bekövetkező felnyitása ma a magyar ipar pusztulását vonná maga után. Ha ma nem vagyunk versenyképesek, ezután sem leszünk — mondják. Tévedés! Leszünk! Leszünk mégpedig annál gyorsabban, minél hamarabb lesz módjában az iparnak felkészülnie a nagy gazdasági csatára modernebb munkaeszközök, hellyesebb munkabeosztási és termelési módok alkalmazásával, nyersanyag - feldolgozó és beszerző szervezettségével, munkásképzéssel s hasonló dolgokkal, melyek mind mind elősegíthetik a mai határok fennállása mellett is a versenyképesség fokozását. Természetes, hogy ehhez idő és pénz kell! Ehhez még szükséges az iparnak anyagiakkal való legmeszszebbmenő módon történő támogatása is. Ez nem azt jelenti, hogy az ipar hóna alatt állandóan munkát kell tartani, hanem csupán annyit, hogy igenis abba a helyzetbe kell segíteni az ipart, amelyben már nem kell tartania semmiféle versenytől, amikor tényleg képes lesz a saját lábain megállni. Állandó dédelgetésre magunk sem gondolunk,mert mi sem tartja egészségesnek, de érezzük a moripar nagy elhivatottsága , mint ahogy mindenkinel tudnia kell, még ha momentán érdekei ellen való is az, hogy ebben az országban Üvegcsiszolló és Tükörgyár TÉRHIT RÚTT A Budapest, v. ker., Kádár utca 8. szám JL XV XV- JD EJ 10/1. I,*,etsn: a nyugati pályaudvar érkezési oldalával szemben, 129-80