Asztalosmesterek Lapja, 1932 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1932-01-02 / 1. szám

„ Mi lesz velünk? Egy bizakodó kis mécses a trianoni nagy ködben. Irta: Dobsa László dr., az IPOSz igazgatója. Nem vagyok jós, de bizonyára kö­zel járok az igazsághoz, ha azt mon­dom, hogy a kézművesipar sorsával foglalkozó lapjaink túlnyomó több­sége az új esztendő alkalmából ezt a kérdést veti fel. Megest sorra ke­rülnek azok a panaszok és azok a sérelmek, amelyeket unos-untalan hangoztatunk s egyértelmű lesz az a megállapítás, hogy a magyar kéz­műves- és kisiparosság sorsa soha­sem volt olyan mostoha, mint ma. Mindez igaz; igazuk van azoknak is, akik reámutatnak a kisiparoskér­dések olyan sorozatára, amelyeknek megoldása semmiféle pénzáldozatba nem kerül, más társadalmi rétegek jogos érdekeit nem érinti és mégis könnyítene a kisiparosság helyzetén; de én mégse azonosítom magamat azokkal, akik a magyar kisiparosság végveszedelméről beszélnek, sem azokkal, akik reményvesztetten, el­­csüggedten vagy kétségbeesve me­rednek a magyar jövő elé. A magába roskadás, az apatikus szemlélése a dolgok folyásának, a siránkozás vagy duzzogás sohasem voltak nemzetmentő tényezők s a sors szekere legkönnyebben azokat gázolja el, akik elveszítették hitüket a Mindenhatóban, bizakodásukat egy szebb jövőben. Ennek a kis országnak minden tájékáról nap nap után egész serege az iparosoknak keres fel s amikor mindegyikük felveti azt a kérdést: mi lesz velünk? És én nem arra hi­vatkozom ilyenkor, hogy hiszen a politikai és gazdasági világ alapjai­ban rendült meg, hogy szinte a sze­münk láttára tűnnek el népek, fel­fogások és berendezések, hogy a munkanélküliek tömegét már az aranyban dúskáló Amerika sem tudja lecsendesíteni s hogy a földkerekség legjobb pénzének vélt angol font is ingadozik, mint a hőmérő skálája; nem arra mutatok reá, hogy a kéz­­művesiparilag magas fokon álló és amellett jól beszervezett Németor­szágban az önálló kisiparosok ezrei inségsegélyekre vannak utalva, hogy Európa látszólagos Eldorádójában, Franciaországban is roskadoznak a kisiparosok a keresetnélküliség kö­vetkezményei és az ugyancsak foly­ton fokozódó közterhek alatt; nem hivatkozom Trianonra és a bennün­ket fojtogató védővámos gyűrűre, az exportlehetőségek rohamos csök­kenésére; nem festem a velem el­beszélgető derék iparosvezetők amúgy is gondoktól szántott arculata elé egy társadalmi felfordulás borzalmait — föltett kérdésükre mindenkori vá­laszom az Ember Tragédiája meg­ihletett költőjének mondása: Ember küzdj és bízva bízzál! Mert én bízom és erősen hiszem, hogy ebből a gomolygó nagy köd­ből a mi nemzetünk és a mi kis­iparosaink számára lesz kiút; tán­­toríthatatlanul ragaszkodom ama meg­győződésemhez, hogy nemcsak Eu­rópa, de az egész világ elérkezett ahhoz a határmesgyéhez, amelytől már vissza kell fordulniok, hacsak nem akarják kockára vetni azt a sok évezredes társadalmi, gazdasági és kulturális erőfeszítést és értéket, amelyet az emberiség megteremtett; s ezért egész lelkemmel mondom: a kézműves-kisiparosságnak ki kell tartania és nem szabad összerop­pannia éppen most, amikor a go­molygó nagy káoszt már itt-ott fel­gyűlő tisztító tüzek cikázzák át. De miért is adná oda magát a magyar iparosság a kétségbeesésnek, mikor ennek az országnak ezeréves története folyamán megélt már ne­hezebb időket is és nem is olyan nagyon régen, a világháború lövész­­árkaiban és az utána következő föl­fordulás farkasvermeiben igen sok­szor megkérdezhette önmagától: mi lesz velünk ? Aminthogy a magyar nemzetnek elhivatása vagyon itt a Kárpátok medencéjében, a különféle fajú és ellentétes érdekű népek közepette, azonképpen elhivatása van a magyar kézműves kisiparnak is. A Szent István letelepítette iparosok építették a pannonhalmi és pécsváradi apát­ságokat, emelték a tatárdúlás után szaporodó városok falait, Róbert Károly és Nagy Lajos várkastélyait, a kassai dómot, a lőcsei városházát, Mátyás király Budáját; ők segítették újraépíteni a török itthagyta romokat, a Rákóczi szabadságharca s a vilá­gosi fegyverletétel után felajatott kedvvel ők állottak munkába, hogy a hármas halom és a négy folyó országát ismét naggyá tegyék. A mi kisiparos őseink járták a lipcsei, boroszlói, frankfurti és utrechti vásá­rokat már a XIII. században, készí­tették a magyar ötvösök remekeit, szállították a Nyugaton elsajátított kultúrát vissza szülőfalvaikba s te­remtették itt meg azt a gazdag és tekintélyes társadalmi osztályt, amely­ből a magyar polgárság derékfája sarjadozott; a mi őseink védték ezt az országot, ha kellett fegyverrel, szolgálták tollal és bölcsességgel; városbirákat, polgármestereket, sze­nátorokat és főispánokat adtak s­­ ami mindennél talán becsesebb és maradandóbb : megalapították a ma­gyar kézművesiparosok hírnevét s hagyományossá tették soraikban az Isten és a Haza iránti hűséget és odaadást. Feléledtünk és talpraállottunk a­­ Muhi puszta és Mohács után és ki­hevertük az őszirózsás forradalom és a vörös vérzivatar pusztításait; mi akadályoz meg bennünket abban, hogy feltámadjunk ebből a gazda­sági háborúból is s egy szebb és boldogabb jövő számára mentsük át azokat a hagyományokat, melyre apáink büszkék valának? Azt mondják, háromszázezernyi a magyar kisiparosság száma és egy­millió az a lélek, amelyre keres és amelyet munkájának verejtékéből el­tart ; mi akadályozza meg ezt a ha­talmas tábort abban, hogy sorsának intézésébe tevékenyen belefolljon, hogy becsületes törekvéseit és min­dig józan kívánságait meg is való­­síttassa? Mi az oka annak, hogy annyi kézügyesség és edzett izomerő, annyi kilálékonyság, szorgalom és munkaszeretet, annyi rátermett kész­ség és kiváló képesség nem találja meg az őt megillető helyet és nem tud érvényesülni úgy, amint azt megérdemelné és amint az a nemzet javát is jobban szolgálná? Valljuk meg őszintén: az össze­tartás hiánya, magabecsülésünk fo­gyatékossága, hajlamunk a széthú­zásra és mindinkább gyengülő ön­bizalmunk. Ha mindez meglesz, talán megfogyva bár, de törve nem, me­hetünk a jövő elé és a minden ma­gyar iparosnak meleg szívvel kívánt boldogabb új esztendő elé! K­érjük t. Kartársainkat a tagdijak befizetésére. ASZTALOSMESTEREK LAPJA 1932 január 2 Itthon nem gyártott iparcikkek előállítására kell felhasználni a f­egyházak rabmunkaerejét A fegyházak olcsó termelése és a rabmunka olcsósága módot nyújt olyan kísérletezésekre, melyekre a magániparnak nem nyílik lehetősége. Az érdekelt gyakorlati iparosok véleménye alapján módot lehet találni a­z egyházak ipari versenyének kiküszöbölésére. Csak a magánipar által fizetett munkadíjak mellett adják bérbe a letartóztatottak munkaerejét. Az iparosság mai nagyfokú munka­­nélkülisége közepette minden olyan kérdésnek, amely a munkaalkalmak elvonását jelenti, különös jelentősége van, így van ez a közüzemek verse­nyével, a hatóságok által fentartott ipari háziüzemek iparűzésével, vala­mint a nem ipari vállalatok sokat kifogásolt ipargyakorlásával. Az ipa­rosság részéről azonban az említet­teken kívül sok panasz hangzik el a fegyházak és egyéb letartóztatási intézetek által a magániparnak tá­masztott verseny miatt is. Az asztalosipar országszerte sokat szenved a fegyházak és egyéb letar­tóztatási intézetek iparűzése folytán s igy a mai nagyfokú munkátlanság közepette az illetékeseknek sürgősen gondoskodniuk kell az iparosság amúgy is szűkös munkaalkalmait el­vonó fegyencmunka megfelelő sza­bályozásáról. Előrebocsátjuk, hogy tisztában va­gyunk azzal, miszerint a letartóztás­­ban lévőknek, a büntetésüket kitöltő fogvatartottaknak tényleg módot kell nyújtani arra, hogy a fegyházban valami munkát végezzenek. Ezt maga az iparosság sem vitatja. Mégis fel­merül a kérdés, hogy nem lehetne-e és nem kellene olyan megoldási mó­dokat keresni, amelyek a mainál megfelelőbb és igazságosabb helyzetet teremtenének. Nézetünk szerint erre igenis van mód és lehetőség, sőt a különböző érdekeket is figyelembe lehet venni. A fegyházak versenyének kétféle módja miatt hangzanak el panaszok az iparosság körében. Az egyik a fegyházak házi kezelésben végzett iparűzése, a másik a rabmunkaerőnek nagyobb vállalkozók részére történő bérbeadása. Az egyik épen olyan egyenlőtlen a kisiparosság szempont­jából, mint a másik. A fegyházak saját műhelyeikben a fillérekkel jutal­mazott rabmunka mellett természe­tesen olcsóbban termelhetnek, mint azok a magániparosok, akik munká­saiknak megállapított, sokszor kol­lektív szerződésben lefektetett béreket kénytelenek fizetni. A fegyházak ver­senyképességét emeli még az is, hogy műhelybért, világítást, társadalom­biztosítást, adót, stb. nem fizetnek, mely tényezők viszont a magánipar termelésénél rendkívül súlyosan esnek a latba. A rabmunkaerő bérbeadása sem jelent kevesebb hátrányt a magán­iparra nézve, mert azok a vállalatok, melyek a rabmunkát bérbeveszik, a magániparnál sokkal kevesebb munka­bért fizetnek, termelésük sokkal ol­csóbb s igy a magániparban szokásos magasabb bérektől mentesülve, elő­nyösebb helyzetet élveznek. Nemzeti érdekek előmozdítására lehet felhasználni az olcsó rabmunkát. A rabmunkaerő felhasználásának tehát egészen más módjait kell ke­resni. Tudtunkkal az igazságügyi kor­mány törekszik is erre, birtokokat bérel, hogy minél több rabot tudjon a mezőgazdaságban és a kertészet­ben foglalkoztatni, azonban még min­dig rendkívül nagy az iparban fog­lalkoztatottak száma. Mi tehát a megoldás módja? Ha külkereskedelmi forgalmunk adatait tanulmányozzuk, megállapíthatjuk, hogy nagyon sok egészen egyszerű, semmi nagyobb felkészültséget nem igénylő, tömeggyártásszerű olyan kész iparcikket hoznak be az országba, melyek előállításával a hazai ipar vagy egyáltalán nem foglalkozik vagy csak egészen jelentéktelen mértékben. A letartóztatási intézetekben lévő ra­bokkal a nyomdai munkák helyett nagyon sok olyan papíroskikészítési munkát lehetne végeztetni, melyeket ezidőszerint külföldi munkások végez­nek el. Ilyen kikészített papirosáruk sok ezer pengő értékben jönnek be az országba. Az anyagot sok esetben külföldről kell beszerezni, de a ki­készítési munkát itthon lehetne el­végeztetni. Amit a magánipar munka­bére nem bír el, elbírja a fegyenc­ Az építkezésekbe egyes itthon nem gyártó­sokért sok ezer pengője a kül­föld iparának. A lar ter­mékei közül, méh­ről ho­zunk be készen, kat le­hetne a fegyinté szíteni, ami által a magá­­i sem szenvednének sét olyan gombféle is külső be az országba, melye itthon még meg sem ki­ni sem. Különböző, itthon ott ké­seket, fanyelű botokat, ernyőrészeket,­­ kalap­díszeket, termész­olyano­kat, melyeket a felhasz­nálásával lehet. Első pillanatra talál­­­ink, de mégis csak módo ális arra is, hogy a sok­külföldről behozó engaben iraa­kat-

Next