Asztalosmesterek Lapja, 1932 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1932-01-02 / 1. szám
„ Mi lesz velünk? Egy bizakodó kis mécses a trianoni nagy ködben. Irta: Dobsa László dr., az IPOSz igazgatója. Nem vagyok jós, de bizonyára közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a kézművesipar sorsával foglalkozó lapjaink túlnyomó többsége az új esztendő alkalmából ezt a kérdést veti fel. Megest sorra kerülnek azok a panaszok és azok a sérelmek, amelyeket unos-untalan hangoztatunk s egyértelmű lesz az a megállapítás, hogy a magyar kézműves- és kisiparosság sorsa sohasem volt olyan mostoha, mint ma. Mindez igaz; igazuk van azoknak is, akik reámutatnak a kisiparoskérdések olyan sorozatára, amelyeknek megoldása semmiféle pénzáldozatba nem kerül, más társadalmi rétegek jogos érdekeit nem érinti és mégis könnyítene a kisiparosság helyzetén; de én mégse azonosítom magamat azokkal, akik a magyar kisiparosság végveszedelméről beszélnek, sem azokkal, akik reményvesztetten, elcsüggedten vagy kétségbeesve merednek a magyar jövő elé. A magába roskadás, az apatikus szemlélése a dolgok folyásának, a siránkozás vagy duzzogás sohasem voltak nemzetmentő tényezők s a sors szekere legkönnyebben azokat gázolja el, akik elveszítették hitüket a Mindenhatóban, bizakodásukat egy szebb jövőben. Ennek a kis országnak minden tájékáról nap nap után egész serege az iparosoknak keres fel s amikor mindegyikük felveti azt a kérdést: mi lesz velünk? És én nem arra hivatkozom ilyenkor, hogy hiszen a politikai és gazdasági világ alapjaiban rendült meg, hogy szinte a szemünk láttára tűnnek el népek, felfogások és berendezések, hogy a munkanélküliek tömegét már az aranyban dúskáló Amerika sem tudja lecsendesíteni s hogy a földkerekség legjobb pénzének vélt angol font is ingadozik, mint a hőmérő skálája; nem arra mutatok reá, hogy a kézművesiparilag magas fokon álló és amellett jól beszervezett Németországban az önálló kisiparosok ezrei inségsegélyekre vannak utalva, hogy Európa látszólagos Eldorádójában, Franciaországban is roskadoznak a kisiparosok a keresetnélküliség következményei és az ugyancsak folyton fokozódó közterhek alatt; nem hivatkozom Trianonra és a bennünket fojtogató védővámos gyűrűre, az exportlehetőségek rohamos csökkenésére; nem festem a velem elbeszélgető derék iparosvezetők amúgy is gondoktól szántott arculata elé egy társadalmi felfordulás borzalmait — föltett kérdésükre mindenkori válaszom az Ember Tragédiája megihletett költőjének mondása: Ember küzdj és bízva bízzál! Mert én bízom és erősen hiszem, hogy ebből a gomolygó nagy ködből a mi nemzetünk és a mi kisiparosaink számára lesz kiút; tántoríthatatlanul ragaszkodom ama meggyőződésemhez, hogy nemcsak Európa, de az egész világ elérkezett ahhoz a határmesgyéhez, amelytől már vissza kell fordulniok, hacsak nem akarják kockára vetni azt a sok évezredes társadalmi, gazdasági és kulturális erőfeszítést és értéket, amelyet az emberiség megteremtett; s ezért egész lelkemmel mondom: a kézműves-kisiparosságnak ki kell tartania és nem szabad összeroppannia éppen most, amikor a gomolygó nagy káoszt már itt-ott felgyűlő tisztító tüzek cikázzák át. De miért is adná oda magát a magyar iparosság a kétségbeesésnek, mikor ennek az országnak ezeréves története folyamán megélt már nehezebb időket is és nem is olyan nagyon régen, a világháború lövészárkaiban és az utána következő fölfordulás farkasvermeiben igen sokszor megkérdezhette önmagától: mi lesz velünk ? Aminthogy a magyar nemzetnek elhivatása vagyon itt a Kárpátok medencéjében, a különféle fajú és ellentétes érdekű népek közepette, azonképpen elhivatása van a magyar kézműves kisiparnak is. A Szent István letelepítette iparosok építették a pannonhalmi és pécsváradi apátságokat, emelték a tatárdúlás után szaporodó városok falait, Róbert Károly és Nagy Lajos várkastélyait, a kassai dómot, a lőcsei városházát, Mátyás király Budáját; ők segítették újraépíteni a török itthagyta romokat, a Rákóczi szabadságharca s a világosi fegyverletétel után felajatott kedvvel ők állottak munkába, hogy a hármas halom és a négy folyó országát ismét naggyá tegyék. A mi kisiparos őseink járták a lipcsei, boroszlói, frankfurti és utrechti vásárokat már a XIII. században, készítették a magyar ötvösök remekeit, szállították a Nyugaton elsajátított kultúrát vissza szülőfalvaikba s teremtették itt meg azt a gazdag és tekintélyes társadalmi osztályt, amelyből a magyar polgárság derékfája sarjadozott; a mi őseink védték ezt az országot, ha kellett fegyverrel, szolgálták tollal és bölcsességgel; városbirákat, polgármestereket, szenátorokat és főispánokat adtak s ami mindennél talán becsesebb és maradandóbb : megalapították a magyar kézművesiparosok hírnevét s hagyományossá tették soraikban az Isten és a Haza iránti hűséget és odaadást. Feléledtünk és talpraállottunk a Muhi puszta és Mohács után és kihevertük az őszirózsás forradalom és a vörös vérzivatar pusztításait; mi akadályoz meg bennünket abban, hogy feltámadjunk ebből a gazdasági háborúból is s egy szebb és boldogabb jövő számára mentsük át azokat a hagyományokat, melyre apáink büszkék valának? Azt mondják, háromszázezernyi a magyar kisiparosság száma és egymillió az a lélek, amelyre keres és amelyet munkájának verejtékéből eltart ; mi akadályozza meg ezt a hatalmas tábort abban, hogy sorsának intézésébe tevékenyen belefolljon, hogy becsületes törekvéseit és mindig józan kívánságait meg is valósíttassa? Mi az oka annak, hogy annyi kézügyesség és edzett izomerő, annyi kilálékonyság, szorgalom és munkaszeretet, annyi rátermett készség és kiváló képesség nem találja meg az őt megillető helyet és nem tud érvényesülni úgy, amint azt megérdemelné és amint az a nemzet javát is jobban szolgálná? Valljuk meg őszintén: az összetartás hiánya, magabecsülésünk fogyatékossága, hajlamunk a széthúzásra és mindinkább gyengülő önbizalmunk. Ha mindez meglesz, talán megfogyva bár, de törve nem, mehetünk a jövő elé és a minden magyar iparosnak meleg szívvel kívánt boldogabb új esztendő elé! Kérjük t. Kartársainkat a tagdijak befizetésére. ASZTALOSMESTEREK LAPJA 1932 január 2 Itthon nem gyártott iparcikkek előállítására kell felhasználni a fegyházak rabmunkaerejét A fegyházak olcsó termelése és a rabmunka olcsósága módot nyújt olyan kísérletezésekre, melyekre a magániparnak nem nyílik lehetősége. Az érdekelt gyakorlati iparosok véleménye alapján módot lehet találni az egyházak ipari versenyének kiküszöbölésére. Csak a magánipar által fizetett munkadíjak mellett adják bérbe a letartóztatottak munkaerejét. Az iparosság mai nagyfokú munkanélkülisége közepette minden olyan kérdésnek, amely a munkaalkalmak elvonását jelenti, különös jelentősége van, így van ez a közüzemek versenyével, a hatóságok által fentartott ipari háziüzemek iparűzésével, valamint a nem ipari vállalatok sokat kifogásolt ipargyakorlásával. Az iparosság részéről azonban az említetteken kívül sok panasz hangzik el a fegyházak és egyéb letartóztatási intézetek által a magániparnak támasztott verseny miatt is. Az asztalosipar országszerte sokat szenved a fegyházak és egyéb letartóztatási intézetek iparűzése folytán s igy a mai nagyfokú munkátlanság közepette az illetékeseknek sürgősen gondoskodniuk kell az iparosság amúgy is szűkös munkaalkalmait elvonó fegyencmunka megfelelő szabályozásáról. Előrebocsátjuk, hogy tisztában vagyunk azzal, miszerint a letartóztásban lévőknek, a büntetésüket kitöltő fogvatartottaknak tényleg módot kell nyújtani arra, hogy a fegyházban valami munkát végezzenek. Ezt maga az iparosság sem vitatja. Mégis felmerül a kérdés, hogy nem lehetne-e és nem kellene olyan megoldási módokat keresni, amelyek a mainál megfelelőbb és igazságosabb helyzetet teremtenének. Nézetünk szerint erre igenis van mód és lehetőség, sőt a különböző érdekeket is figyelembe lehet venni. A fegyházak versenyének kétféle módja miatt hangzanak el panaszok az iparosság körében. Az egyik a fegyházak házi kezelésben végzett iparűzése, a másik a rabmunkaerőnek nagyobb vállalkozók részére történő bérbeadása. Az egyik épen olyan egyenlőtlen a kisiparosság szempontjából, mint a másik. A fegyházak saját műhelyeikben a fillérekkel jutalmazott rabmunka mellett természetesen olcsóbban termelhetnek, mint azok a magániparosok, akik munkásaiknak megállapított, sokszor kollektív szerződésben lefektetett béreket kénytelenek fizetni. A fegyházak versenyképességét emeli még az is, hogy műhelybért, világítást, társadalombiztosítást, adót, stb. nem fizetnek, mely tényezők viszont a magánipar termelésénél rendkívül súlyosan esnek a latba. A rabmunkaerő bérbeadása sem jelent kevesebb hátrányt a magániparra nézve, mert azok a vállalatok, melyek a rabmunkát bérbeveszik, a magániparnál sokkal kevesebb munkabért fizetnek, termelésük sokkal olcsóbb s igy a magániparban szokásos magasabb bérektől mentesülve, előnyösebb helyzetet élveznek. Nemzeti érdekek előmozdítására lehet felhasználni az olcsó rabmunkát. A rabmunkaerő felhasználásának tehát egészen más módjait kell keresni. Tudtunkkal az igazságügyi kormány törekszik is erre, birtokokat bérel, hogy minél több rabot tudjon a mezőgazdaságban és a kertészetben foglalkoztatni, azonban még mindig rendkívül nagy az iparban foglalkoztatottak száma. Mi tehát a megoldás módja? Ha külkereskedelmi forgalmunk adatait tanulmányozzuk, megállapíthatjuk, hogy nagyon sok egészen egyszerű, semmi nagyobb felkészültséget nem igénylő, tömeggyártásszerű olyan kész iparcikket hoznak be az országba, melyek előállításával a hazai ipar vagy egyáltalán nem foglalkozik vagy csak egészen jelentéktelen mértékben. A letartóztatási intézetekben lévő rabokkal a nyomdai munkák helyett nagyon sok olyan papíroskikészítési munkát lehetne végeztetni, melyeket ezidőszerint külföldi munkások végeznek el. Ilyen kikészített papirosáruk sok ezer pengő értékben jönnek be az országba. Az anyagot sok esetben külföldről kell beszerezni, de a kikészítési munkát itthon lehetne elvégeztetni. Amit a magánipar munkabére nem bír el, elbírja a fegyenc Az építkezésekbe egyes itthon nem gyártósokért sok ezer pengője a külföld iparának. A lar termékei közül, méhről hozunk be készen, kat lehetne a fegyinté szíteni, ami által a magái sem szenvednének sét olyan gombféle is külső be az országba, melye itthon még meg sem kini sem. Különböző, itthon ott késeket, fanyelű botokat, ernyőrészeket, kalapdíszeket, természolyanokat, melyeket a felhasználásával lehet. Első pillanatra találink, de mégis csak módo ális arra is, hogy a sokkülföldről behozó engaben iraakat-