Autó, 1923 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1923-07-01 / 13. szám

— Hát mit tetszik szólni hozzá, nagyságos úr? micsoda pechje van a vezér­­méltóságának. No tessék, most­­ már másodszor kellett elhalasztani a Fészek­ben a tiszteletére rendezett garden partyt. Pedig nem is tudom, hogy miért. Hiszen a vezér a hűvös időjárás dacára is az alsóspartijának szinterét a belső termekből áttette a kertbe és aki partnere fázik, annak hozatja a dupla konyakokat és a forralt bort, most júniusban. Azért gondolom, hogy a garden party közön­­sége sem igen fázott volna, fűtötték volna azt belülről. Az egész ügyben csak a Tolnai nagyságos festőművész urat sajnálom, a Fészek igazgatóját, aki az ötletek egész tárházát vonultatja fel erre az ünnepélyre és az izgatottságtól már hetek óta nem tud aludni. Most azután megint egy jó darabig lesznek álmatlan éjszakái szegénynek, amíg csak a nagy cécó le nem zajlik. — Magam is elmentem volna a Fészek ünnepsé­gére, de miután el lett halasztva... — Mehetnénk az Orleánsi szűzhöz, ha ugyan a nagyságos úr még nem látta. Én láttam és tudom is, hogy miért éppen ezt a darabot adták elő a Magyar Színházban. — No mondja. — Hát az úgy volt, kérem, hogy még április 21-ikén volt a Darvas Lili őnagysága huszonegyedik születés­napja. Az öltözője tele volt virágokkal és ajándékok­kal és csak úgy tolongtak a gratulánsok. A vezérnek, fájdalom, nem volt tudomása erről a nevezetes dátum­ról és mint minden este, amikor Darvas Lili őnagy­sága játszik, ezúttal is felkereste az öltözőjében. Persze, hogy meg volt lepve a nagy felvirágozástól és meg­kérdezte, mi van ma, premier, vagy jubiláris előadás? — Nem, kérem, — szólt a művésznő — hanem az én születésem napja. — Ejha, — szólt a méltóságos úr fejét elégület­­lenül rázogatva — és én ezt nem tudtam, pedig magam is megleptetek volna valamivel, de hát majd kipótolom, csak mondjad drága gyönyörű virágszálam, mit adjak neked arra az aranyos születésnapodra? — Tetszik tudni mit? — csicseregte a Darvas Lili őnagysága. — Tessék nekem adni az Orleánsi szűz szerepét. — Neked adom, angyalom! — felelte a vezér. A művésznő fölkacagott: — De úgy ám, hogy még az idén eljátszhassam. — Rendben van, — szólt a Beöthy nagyságos úr és azzal homlokon csókolta a művésznőt és nemcsak hogy megspórolt egy ajándékot venni, de még ő ke­resett a dolgon, mivel a színház estéről-estére zsúfolásig megtelik. — Ilyenkor? Júniusban? — Ilyenkor bizony. Nem is sejti a nagyságos úr, hogy micsoda júniusi színházláz van. A Nemzeti Szín­házban az öreg Shakespeare-re csak azok kaptak je­gyet, akik jóbarátságban vannak vagy a színházzal, vagy a művészekkel, vagy a pénztárossal, a Belvárosi Színházban a Névtelenek­hez is csak a drága szép Terike közbenjárására lehet jegyet kapni, a Fővárosi Operettszínháznál pláne egész új cédulákat akaszta­nak ki minden nap déli 12 órakor, rajta a boldogító felírással: »A mai, holnapi és holnaputáni előadáshoz az összes jegyek elkeltek«. Hát nem nagyszerű ez? — Szóval nem lehet jegyet kapni sehová.... — Nekem van elrejtve egy jegyem a Zsivány­hoz, a Vígszínház újdonságához, amelyhez azért is érdemes elmenni, hogy kiélvezhesse az ember azoknak a szép hölgyeknek zavarát, amikor a színpadon a nagyságos művésznők és művész urak levetkőznek, ágyba feksze­­nek, szerelmeteskednek, mint hajdanában az Osztrigás Miciben. Azért okosak azok a hölgyek, akik ezt a darabot egy páholyból nézik végig, csak az a kár, hogy a Vígszínház páholyain nincsen amolyan rács, mint a párisi színházakban, amely elrejti a nézőt bizonyos vaskos jeleneteknél a kiváncsi tekintetek elől. — Mert éppen Párist említi, mit hall a Fedák Sáriról? — Ja, kérem, az egy furcsa dolog a művésznő párisi utazása. Annál is inkább, mert hetek, hogy ne mondjam, hónapok óta nem adott élet­jelt magáról. Nem irt egy árva betűt senkinek sem, de hát azért én mégis tudom, hogy jól van, nagyszerűen van, sőt igen nagy tervei vannak a legközelebbi jövőre. — Csak nem akarja elhitetni velem, hogy éppen magának irt? — Dehogy is akarom. De hát tetszik tudni, hogy én mindent tudok és mindenre rájövök. Hát kérem, a napokban, ahogy csavargok az autómmal a nyugati pályaudvar körül, egyszerre csak megpillantok egy na­gyon elegáns urat, egy még elegánsabb hölggyel a karján. Ninit mondok magamban, de ismerős nekem ez a két szép ember. Hát csakugyan a Matyasovszky nagyságos festőművész úr volt és a gyönyörű Ma­tyasovszky né­pnagysága, akik pont ebben a percben érkeztek meg Párizsból. Rögtön odahajtottam, beszáll­tak a kocsimba és robogtam velük budai lakásuk irányába. Az út elég hosszú volt hozzá, hogy alapos értesítéseket szerezzek be a Fedák Sári ő nagyságáról. A múlt szerdán este, amikor Matyasovszky nagyságosék valamelyik színházból jövet leültek a Boulevard Sebas­topol egy kávéházának terraszára és vidáman szürcsöl­gették illatos párizsi feketekávéjukat, egyszerre csak egy ismert hang üti meg a fülüket. — No lám, de kicsi ez a világ! — hangzott, —­­ hogy Párizsban is találkozunk! — mondotta a női HASTCOtts *«•« »

Next