Autó, 1923 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1923-01-15 / 2. szám
/köszönes az éjben (Egy vizicsavargó naplójából) Felső Göd kertvárosa alatt hatalmas nyárfák szegélyezték a partot, majd bolgár kertészet primitív tanyája mutatkozott a leáldozó nap narancsszínű sugaraiban fürdő jegenyefák alatt. Göd és a gödi sziget felé a víz mindmélyebben hatolt a parti nyárfák gyökereihez s elmosta mindenütt a talajt, ahol a fák gyökerei nem kötötték azt eléggé le. Csodás, páholyszerü bemélyedések képződtek igy, mélyebben a legfinomabb strandhomokból képződött szőnyegek terültek el. Megkapóan szép hely, szinte csábit, marasztal, hogy éjjeli tanyánkat itt üssük fel, így is történt. Motorosom egy merész kanyarulattal kellő helyzetet vesz fel, horgonyt dobunk s csakhamar a parttól tíz méternyi távolságban áll a csónak. Isteni alkonyat a Dunán, mely mindig más és más a partvidék különböző helyein. Szemben velünk a pilisi hegyek már homogén, sötét tömeggé összefolyva, felette narancsszinü felhők s ezek csodás reflexében a nagy küzdelem , a rohamléptekben közelgő sötét és s a még élni akaró napfény között. Gyenge fuvalat siklik a vizek felől az áthevült partra. A nyárfák suttognak, sóhajtoznak s halk pogány muzsika hangjai mellett kezdődik meg az állatok éjjeli élete. A láthatáron a Somos csárda jegenyéi mint égbenyúló karok, elelfognak még egy halvány sugarat, majd kacérul a Duna vizébe dobják s a kis piros foltocskák remegő, csillogó szalaggá válva ragyognak, tündökölnek a már teljesen elsötétült vizen. A viz ahol állottunk nem volt mély, könnyű volt ruháimat a partra szállítani. Horgonyzás szempontjából azonban nemvolt ideális a hely, mert az összes hajók útja a parttól alig negyven méter távolságban húzódott el s igy veszélyes hullámoknak lehettünk volna kitéve, annál is inkább veszélyesnek, mert a kormánylapát alatt alig volt harminc centiméter víz. Még egy fürdés és gyors öltözködés, soffőröm a kabinban késziti ágyát, kicsomagolja vacsoráját, én magam is készülődöm, hogy Gödre menjek vacsorázni. Nyugodtak vagyunk mindketten, mert hisz, az egyedül veszélyes bécsi hajó már elment, a lefelé tartó, Bécsből jövő hajó szintén kint a mély vízben előzött bennünket, így már csak teherszállító vontatókról lehet szó, amelyek pedig ugyancsak kevés vizet zavarnak. Néhány szót váltok még soffőrömmel s indulni akarok, amikor a néma esthangulatban a víz ritmikus csapkodása hallatszik. — Szent Isten! hajó közeledik, mégpedig gyorsjáratú személygőzös, — kiáltok fel hangosan. De honnan ? Hová megy? hisz’ nincsen több járat már itt a nagy Dunán. Még egy remény. Hátha a sziget túlsó ágában megy egy elkésett »Mester.« De nem. Lent a Gödi sziget mellől, az egymás alatt égő fényes orrlámpa a kivilágított helyiségek reflexe, az élénk lapátcsapkodás minden reményt eloszlat. Itt cselekedni kell. Ez a hatalmas, ismeretlen hajó játszva kiszippantja a vizet csónakom alól. Leülünk a homokra, hogy a következő pillanatban a hullámok ismét feldobják, majd ledobják a csónakot, ami a testre, kormánylapátra és propellerre végzetes lehet. Ki a hosszú kötelet! Fel a horgonyt! A kötél kirepül a partra, egyik vége a csónak orrába van kötve, másik végét egy fatörzs köré csavarom, ezalatt emberem már húzza a horgonyt. Tudja már, mit kell tennie. A csónak orrán állva, meglóbálja a horgonyt, és belendüi a mély víz felé. Alig ér fenékre a horgony, húzza a láncot s kényszeríti a csónakot a mély víz felé. A horgony nem »kapott be.« Újból dobja. Hallom emberem ziháló lélekzetét. Ismét nem sikerült, az ismeretlen gőzös orrával egyenesen nekünk fordulva rohan felénk. Nincs már segítség. A gőzös orra alig harminc méterre van tőlünk. Most felismerem. Az új Belgrád-Bécsi jugoszláv hajójárat gőzöse, egyetlen utas nélkül, de pompásan kivilágítva hozza rám a veszedelmet. A hídon a kapitány s egy tiszt áll, nagy érdeklődéssel nézik küzdelmünket, a homályban eddig nem sokat láttak, de most a hajót kisérő és szerteáradó fényben mindent jól megfigyelhetnek. Én is látom őket. A kapitány oda szól a tiszthez. A tiszt a szócsőhöz megy, leszól a géphez. Én minden reményt feladva, várom a nagy eseményt... No mi az? A jugoszláv hajó gépe majd, hogy meg nem áll. Lassan húz el mellettem . . . Egyszerre megértem. A kapitány meglassíttatta a menetet, mert látta, hogy bajban vagyok. Talán fehér tengerész ruhámnak köszönhetem ? Mindegy. Még rám világít a hajó száz lámpája, felém néz a kapitány, kihúzom magam feszesre s szalutálok neki. Visszaköszön. Egy-két perc, a gőzös ismét felveszi előbbi sebességét s én elgondolkozva nézek a kis kék lámpa után. Köszöntelek ismeretlen kapitány, akinek blúza alatt egy igazi hajós nemes szive dobog. Dr. H. ].