Bányamunkás, 1959 (46. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
Hősies harc az ünnepek alatt a bánya megmentéséért Bányamentők küzdelme a vízzel Kányáson (Tudósítónktól) Még hétfőn, december 22-én kezdődött a bányamentő állomás legénységének riadóztatása. Mentek a nógrádi medence legfiatalabb bányájába, Kányás-aknára. Az üzemben ekkor már komoly veszély fenyegette az ottlevőket. A nyugati bányamező Illas siklójában vízbetörés történt. Percenként átlagosan 17 köbméter víz ömlött a nyitott bányatérségekbe, s ekkor kezdődött a bányamentők hősi harca a szürkésen ömlő bányavízzel. A szállító aknát elönti a víz A helyzet igen válságosra fordult már az esti órákban. A szivattyúk egymás után váltak hasznavehetetlenné, a szívófejek eldugultak az iszapban. A nagy sebességgel zúgó áradat folyvást ömlött. Csilléket lökött maga előtt, s egy-egy kanyarban négy-öt csille is összetorlódott. A szállítóaknát is elöntötte a víz, a szállítás már csak a személyszállító aknán folyhatott. A mentőknek szinte hason csúszva kellett menni a szivattyúhoz. A vágatok tele voltak iszappal s a mentők a tőtőfákba kapaszkodva csúsztak előre. Kosári Vencel Margit táróról, Sólyom István Nagybátonyból, Kiss József Tibibesről, Osztuczki Imre Forgács lejtősről — egyikük sem járt azelőtt Kányáson, de most nem volt sok idő a »környezettanulmányozásra«. Mentek, dacolva a veszéllyel s ebben a harcban ők lettek a győztesek. Megmozdul az ország közben az ország bányáiban fillanatok alatt elterjedt a vízbetörés híre. Petőfibányáról már délután kétszer telefonáltak, s javasolták a vízzárógátak építését. Tatabányáról a trösztigazgató bejelentette, hogy ők is készenléti állapotba helyezik bányamentőiket, s elindítottak szivattyúcsöveket a kátyásiak segítségére. Baracska Imre miniszterhelyettes elvtárs 20 óra 25 perckor, Czottner Sándor nehézipari miniszter elvtárs kétszer, egyszer 21 és másodszor 22 óra 30 perckor érdeklődött a mentési munkálatokról. Dorog másnap két embert küldött, s továbbra is megígérték a segítséget. A hallatlan összefogás meg is hozta az eredményt. Hétfőn kezdődött és szombatig tartott a munka neheze , de győztek. A kányásiak érezték, hogy rajtuk az ország szeme, s az üzemi dolgozókat szinte már úgy kellett hazaküldeni, hogy pihenjenek. Kitti Ferenc, Sándor János, Kavas János, Tóth Gáspár és sok-sok társuk szinte el sem akartak mozdulni. De nem maradtak el az iparosok sem. Az idős Csesztevényi Samu bácsi és Dudás István brigádja rekord teljesítményt értek el négy nap alatt. Igen, míg mások otthon ünnepeltek, békés családi körben, addig a maroknyi bányász-mentőosztag dolgozott. Talán senki sem gondolt volna arra, hogy pár nap alatt sikerül a víz útját meggátolni. A legvérmesebbek sem jósolták két hétinél előbb a szállítóakna megindulását, igaz, nem volt könnyű. A mentők ezekben a napokban mostohább körülmények között voltak, mint bármikor. Amíg mások ünnepeltek.. A háromnapos ünnepben egyszer sem ettek meleg ételt, mert az üzemélelmezés dolgozói ünnepeltek. Hogy mégis mi volt a hajtóerő, amely őket és a bányászokat, karbantartó iparosokat a föld mélyébe nagy küzdelemre szólította? A jövő évi munka sikere, a bányászbecsület. Kányás-akna ebben az évben sem tartozott a roszszul teljesítő aknák közé. 1958- ban kétszer került az aknatoronyra az élüzemi kitüntetés. S a kányásiak 1959-bensem akarnak lemaradni. Az új év nagyobb feladatot ró az itt dolgozókra. A mennyiségi termelés 15 százalékkal növekedik. S amit a mentés alatt gyakran elmondtak, hadd idézzem én is: »Még azt hiszik, nem bírunk az új évben nagyobb teljesítményt nyújtani.« Ez, a holnapról való gondoskodás tette őket elszánttá. Több megbecsülést a bányamentőknek Nem voltam jelen a vízbetörésnél. Az itt leírtakat az üzem vezetőjétől és a bányamentőktől hallottam. S az utóbbiaknál nehéz dolgom volt. Valamennyi bányamentőt a szerénység jellemzi. Nem kérkednek, nem dicsekednek. Mint mondják, amit tettek: kötelességük. Munkájuk azonban több ennél, mert átövezi a szeretet, a nép vagyonának védelme. S ha az új év első napjaiban a nyugati bányamezőből felszínre ér az első csilleszén, az a bányamentők jó munkáját is hirdeti majd. S amit nem tőlük hallottam, hanem magam láttam, jó lenne, ha a tröszt nagyobb megbecsülésben részesítené a derék önkénteseket. Megérdemelnének a mentőállomásra minden bizonnyal egy televíziót is, mert jelenlegi rádiójukat is kölcsön kapták. De az még jobb lenne, ha részükre az ünnepeken meleg ételt is biztosítanának.. Mert megérdemlik, hiszen nem egyszer életüket viszik Veszélybe a holnap sikeréért. Hortobágyi András Az alábbi kis cikk a Pedagógusok Lapjában jelent meg. Szerzője, Telekes Hana tanárnő 1 pedagógustársával együtt bányalátogatáson vett részt. Ők kértek erre lehetőséget, hogy jobban megismerjék tanítványaikat és tanítványaik szüleit. Szándékosan nem javítottuk ki a cikkben a nyilvánvaló szakmai hibákat, elírásokat, hiszen ez a kis cikk így igazi, így kedves, így látja egy idegen életében először a bányát. Csak anynyit teszünk még hozzá: nagyon örülünk ennek a kezdeményezésnek, s szeretnénk ha a bányavidékeken dolgozó tanítók, tanárok és tanárnők minél közelebb kerülnének bányászainkhoz. Álmos szürke fellegek nehezedtek az öreg Mátra csúcsára, amikor a mozdony hosszas sípolással jelezte az indulás idejét. A vonat gyorsan maga mögött hagyta a falut, elrohant az útszéli fák mellett, helyenként meg-megállva, újabb embercsoportokat szippantva magába. A végcél: Szorospatak, a Nógrádi Szénbányászati Tröszt egyik üzemegysége. A kisvonaton a bányászok mellett ezúttal „idegenek” is utaztak: mi tizenheten, pedagógusok, azzal a céllal, hogy megismerjük tanítványaink szüleit munka közben. Mert tanítványaink: bányászgyerekek. Megérkeztünk a bányához. Mi is megkaptuk a védőöltözetet, meg a kis lámpást. A bemutatott térképen megválasztottuk a helyet, amit meg akartunk nézni. Azután elindultunk. Eleinte egyenes testtartással meneteltünk a föld gyomrában. Az út állandóan lefelé lejtett. Sok helyen a nedves talajon alig tudtunk előre botorkálni a nehéz csizmákban. Zegzugos folyosókon keresztül jutottunk mind mélyebbre. A ruha ránk melegedett, fejünket minduntalan belevertük a falba, vagy az ácsolatba. Hosszas bandukolás után végre elérkeztünk a szénfalhoz. Itt azonban már csak kúszni tudtunk egyes helyeken. A szén oldalt és fejünk felett vastag rétegben húzódott. Már csak egy lépés választott el bennünket a szénfaltól, ahol a bányász ácsolat nélkül, fejtőkalapáccsal dolgozik. Bemutatták a használatát. Mi is megpróbáltuk ezt a munkát, de bizony nemigen ment, mert még megemelni is nehéz a fejtőkalapácsot, nem hogy dolgozni vele. A kifejtett szenet a rázócsúzdába lapátolják, ami előbbre szállítja a csillékig. Itt kissé megpihentünk. Szemügyre vettem nemcsak a terepet, hanem azokat is, akik dolgoznak. Beszélgetés közben rengeteget kérdeztünk: az ácsolás módjáról, az előrehaladás gyorsaságáról, a kereseti lehetőségekről stb. Érdeklődtünk a családról, a gyerekekről is. Aztán továbbindultunk. Egy másik labirintus következett. Két-három ember guggolt a földön, a robbantás előkészítésével voltak elfoglalva. Már távolabb jártunk, amikor tompa dörrenés hallatszott ,óvszerre sárgás füst gomolygott körülöttünk és a torkunkat fojtogatta a gáz. Igyekeztünk elhagyni a helyiséget. Ahogyan kitisztult a levegő, újabb csoporttal találkoztunk. Újabb ismerősöket véltem felfedezni a bányászok között. Igaz, hogy nehezen ismertem meg őket, csak amikor megszólítottak. Ugyanis nemcsak gyermekekkel foglalkoztunk itt bányavidéken, hanem felnőttekkel is, a bányaipari technikum levelező tagozatán és a dolgozók iskolájában is tanítunk. Ott álltam szemközt az egyik felnőtt tanítványommal, és ezúttal én vettem tőle leckét a bányászatból. Közben gondolatban újra értékeltem eddigi munkámat. Bizony, sokszor nem is vettem figyelembe, hogy a kezük kérges, nem tudják úgy forgatni a tollat, mint ahogyan én szeretném. S nem, szabad zokon venni, ha olykor-olykor elszundikálnak a magyarázat alatt — hiszen fáradtak és álmosak. Jobban kell őket segíteni, hogy a nehéz munka mellett vállalt tanulásban is megállják a helyüket. A kísérőnk másik úton vezetett kifelé. A szellőzőnyílásookon beáramló friss levegő jól' esett mindnyájunknak, pedig alig két órát tartózkodtunk a' föld alatt. Egy-két ajtó becsa-', pódott utánunk és kinn vol-, tunk. A nagy napot egy kis be-* szélgetés zárta be, fehér asztalt mellett. Koccintottunk a bá- nyászok egészségére. És mi le- hetett volna a vendéglátási méltó viszonzása, mint egy másik meghívás: „Jöjjenek a bányászok az iskolába, és ismerjék meg ők is minél töb-ben a mi munkánkat.” Erre ígéretet kaptunk. Ahogy az esti csendben las- san bandukoltunk az állomás felé, gondolatban minden bá- nyásszal kezet szorítottam. A zsebemben lévő kis széndarabot pedig hazahoztam — em- lékeztetőnek, hogy mindigg eszembe jusson az, amit odalenn, a bányában elhatároz-* tam: még többet akarok adni segíteni felnőtt és ifjú tanít- ványaimnak: a bányászoknak, és gyermekeiknek. ~ TELEKES ILONA, J Nagybátony. 1 65 komlói fejtés ben használnak fafelvonó-vilfát A bányászat, egyik legnehezebb fizikai munkáját, a fejtések biztosításához szükséges faanyag bekészítését egy évvel ezelőtt még kézi erővel végezték a Komlói Szénbányászati Tröszt valamennyi üzemében. Ettől a, nehéz és időrabló munkától mentesíti a bányászokat a komlói Béta-aknán dolgozó két műszaki, Gyimesi Ernő gépészeti vezető és Kovács Lajos bányamester egyszerű és kitűnő ésszerűsítése, a fafelvonó-villa. Cérnagurigához hasonló, forgó fémdobot szerkesztettek, amelyek a komlói bányákban általánosan használatosak. Böhler fúrókalapáccsal hajtják meg, fát a forgódobra rátekeredő drótkötél húzza fel a fejtésbe. A fabekészítés így minden fizikai erőkifejtés nélkül a régebbi két, két és fél óra helyett 10—15 percet vesz igénybe, a felszabaduló időt a közvetlen termelőmunkára fordíthatják. Az egyszerű, olcsón előállítható fafelvonó-villát a bányászok nagyon megkedvelték, amit mutat is, hogy rekordgyorsasággal terjedt el, és jelenleg már a tröszt üzemeinek 65 fejtésében használják. Gyimesi Ernőt és Kovács hajóst a törsztigazgatóság egyelőre 2000—2000 forinttal jutalmaztat 400 lifllet könyv ajándék A tatabányai XIV. akna területén működő legényszállóban pezsgő kultúralét van kialakulóban. Az akna kultúrtermében nemrégen összeállított kis őstörténeti és geológiai múzeum után most egy könyvtár felállítását határozták el. E könyvtárhoz az alapot a bányaipari dolgozók szeretetében és megbecsülésében élenjáró Szabó Ervin Könyvtár dolgozóinak 400 kötet könyvet meghaladó ajándéka adja. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár dolgozóinak, különösen Kertész Pál és Szelestyey Gyuláné elvtársaknak ezúton is köszönetet mondanak a XIV. akna dolgozói. Lánczos Zoltán Tatabánya, XIV-es akna Indiában nehéz az élet Beszélgetés M. C. Narasimhannal Alacsony termetű, vékonyka ember a Bányász Tagozat Adminisztratív Bizottságának indiai képviselője. A tagozat budapesti ülésének egyik szünetében beszélgetünk. Jó kedve van, láthatóan jól érzi magát Magyarországon. Csak akkor komorodik el tekintete, mikor az indiai bányászok életére terelődik a szó. — Ahhoz, hogy a magyar bányászok jobban megértsék indiai testvérek nehéz helyzetét — mondja —, néhány tényre fel szeretném hívni a figyelmet. Országunk tizenegy éve szabadult fel a gyarmati sorból, de a külföldi tőkeérdekeltségek jelentős része megmaradt. Azok a bányák, amelyek a legértékesebb szenet adják, az angol tőkések tulajdonát képezik. Ismeretes, hogy kormányunk ötéves tervet dolgozott ki, amelynek megvalósításához segítséget kap a Szovjetuniótól és az Amerikai Egyesült Államoktól egyaránt. Amíg azonban a Szovjetunió önzetlen segítségképpen gépeket, berendezéseket szállít, ami az iparosítást segíti elő, az USA tőkebefektetésekre igyekszik, ami könnyen függő sorba hozhatja tőlük egész iparunk fejlődését. Az ötéves terv megvalósítása során ezt már tapasztaltuk is, ugyanis az amerikai monopolisták különböző mesterkedésekkel gátolni akarják az önálló indiai ipar kifejlődését. Mindebből következik, hogy a mi szakszervezetünknek kétfrontos harcot kell folytatni. Harcot — sok esetben hazai tőkéseinkkel közös fronton — a nemzeti függetlenségért gazdasági vonalon is a külföldi tőke ellen — és harcot saját burzsoáziánkkal szemben a bányászok, az ipari munkások munka- és életkörülményeinek megjavításáért. — Hogyan dolgozik ilyen körülmények között Indiában a bányászszakszervezet? — kérdezzük. — Sajnos — válaszol —, a szakszervezeti mozgalom, még nem eléggé fejlett a bányaiparban. A bányászok erejét három szakszervezet között osztják meg: egy részük a Szakszervezeti Világszövetséghez tartozik, más részük a »szocialista« (sárga), harmadik részük a kormányon levő kongresszusi párt irányítása alatt működő szakszervezet tagja. A kétfrontos harc amúgy is bonyolult dolog, hát még akkor, ha a munkásosztály erői meg vannak osztva. Mi, az SZDSZ-hez tartozó szakszervezetek sok esetben együttműködünk a szocialistákkal, de a kongresszusiak már elzárkóznak a közös akcióktól. Ez a megosztottság is hozzájárul az indiai bányászok nehéz életéhez, ez is súlyosbítja helyzetüket.• Az egységes fellépés hiánya okozza azt, hogy nem tudtuk eléggé kiharcolni a szinte tragikusnak mondható munka- körülmények megjavítását. 1957—1958-ban 6175 baleset történt, s ebből 662 végződött halállal. (Minden tizedik baleset halálos.) Ezekért a halálos balesetekért főleg az angol tőkéseket terheli a felelősség. 1958 tavaszán sújtólégrobbanás történt az egyik angol kézben levő bányában. Harminc halálos áldozat volt, s annak ellenére, hogy mi kiderítettük, ki volt a hibás, az égvilágon senkit sem vontak érte felelősségre. — Indiában már számottevő az állami ipar is. Hogyan élnek a dolgozók ezekben a bányákban? — kérdezzük befejezésül. , — Nem sokkal jobb ott sem a helyzet, ahol már sikerült a külföldi tőkéseket kiszorítani a bányaiparból. Szakszervezetünk nyomására nemrég sikerült elérni, hogy az aranybányákat államosítsák. Ezek a világ legmélyebb bányái. Most derült ki, hogy olyan »örökséget« kaptunk az angol monopolistáktól, hogy ma itt pusztít legjobban a szilikózis. Most azért küzdünk, hogy az állam javítsa meg az aranybányászok munkakörülményeit. — A szénbányákban — legyenek bármilyen kézben — a kizsákmányolás fokozódik. Könnyen lemérhető ez azon is, hogy 1956-ban 39, 1958-ban 43 millió tonna volt az évi széntermelés — de közben 10 000 bányászt elbocsátottak. Végeredményben ez azt jelenti, hogy még jobban kizsákmányolták a munkásokat, ugyanezért a bérért nagyobb teljesítményre kényszerítették őket. A szünet véget ért, be kell fejezni a beszélgetést. Narasimhan búcsúzóul újra elmosolyodik: — Látja — mondja —, nehéz a helyzetünk, de én bízom abban, hogy India bányászai megtalálják az egység útját, közösen lépnek fel saját érdekeik védelmében, és akkor majd vidámabb dolgokról is beszélgethetünk. HAGY MUNKAVÉDELMI REJTVÉNYPÁLYÁZATUNK ELSŐ FORDULÓJÁNAK EREDMÉNYE A Bányamunkás októberi, november és decemberi számában közölt munkavédelmi pályázatra a kitűzött határidőig, december 31-ig 133 helyes megfejtés érkezett. A megfejtés a következő: (sorrendben) ABBSZ. 163. 5., 418. §. és 586 a. ?. Tekintettel arra, hogy az ABBSZ amúgyis nehezen megszerezhető, a pótlásokhoz pedig még nehezebben jutnak hozzá a dolgozók, nem vettük figyelembe a megfejtés eredményeinél, hogy a 163. SS. idézett részét egy újabb rendelkezés módosította. A sorsolást 1959. január 6-án tartották meg. Nyertesek: 500.— Ft-ot nyert KARDOS PÁL, Komló, Ballai I. u. 8. L 200.— Ft-ot nyert LUDNIK LAJOS, Bánszállás, Ózd u. 4. 100.— Ft-ot nyert Katonai JÁNOS, Várpalota, Rákóczi telep 11. 500 Ft-ot nyertek GAÁL VENDEL, Ajka, Erőmű, Újlakótelep. HAJDÚ KÁLMÁN, Ajkacsingervölgy, Vájáriskola. GODÓ DEZSŐ, Petőfibánya, 8-as kocka, 1. em. 3. JUHÁSZ ISTVÁN, Szegi (Borsod). A nyeremények összege összesen 1000 forint. Felhívjuk olvasóink figyelmét arra, hogy pályázatunk tovább folyik. Az ABBSZ az üzemeknél, a munkavédelmi felügyelőknél hozzáférhető. A nyereményeket postán küldjük el Az új nyugdíjtörvényről A napokban jelent meg az Elnöki Tanács 40-es számú törvényerejű rendelete, a dolgozók társadalombiztosítási nyugdíjáról, mely 1959. január 1-vel életbe lépett. Az új társadalombiztosítási nyugdíjtörvény néhány vonásában eltér az eddigi törvénytől s a nyugállományba menő dolgozókra nézve még előnyösebb helyzetet teremt. A rendelkezés intézkedik a régi, alacsony nyugdíjak felemeléséről is. Ezáltal lényegesen csökken a régi és új nyugdíjak közötti aránytalanság. A rendelet életbelépésével megvalósul a dolgozók sokat hangoztatott kívánsága, s a pártnak, kormánynak a dolgozók életszínvonala emelésére tett ígérete. Az új törvény szerint 1959. , január 1-e után nyugdíjba menőknél kifejezésre jut a nyugdíj összegében a hosszabb szolgálati idő. 1929-ig visszamenőleg 1,1 százalékkal növeli a nyugdíj összegét minden munkaviszonyban eltöltött esztendő. A törvény 25 százalékkal emeli a 800 forinton aluli régi bányanyugbéreket, az 1952. január 1-vel életbe lépett 30-as számú rendelet alapján megállapított nyugdíjakat. Lehetővé teszi az 1954. január 1-én hatályba lépett 800 forinton aluli nyugdíjak nyugdíjpótléka emelését az 1945 előtti szolgálati évek figyelembevétele alapján. A 850 forinton aluli nyugdíjasok részére 100 forintra emeli a házastársi pótlékot. Ezekkel az intézkedésekkel sok régi jogú alacsony összegű nyugdíj több mint kétszeresére emelkedik. 25 százalékkal emelkedik a régi jogszabály alapján megállapított állandó özvegyi nyugdíj,ha nem éri el a 400 forintot. Felemeli az új törvény az árvák ellátását is. A félárvák az eddigi minimális havi 100 forint helyett 175 Ft-os, a teljes árvák 150 Ft helyett 250 Ft árvaellátásban részesülnek. A régi alacsony nyugdíjak emelése mintegy 10 ezer bányanyugbérest, kb. 7 ezer 1952 —1958. évek között nyugdíjba ment alacsony járadékost, 11 ezer özvegyi nyugdíjast és néhány ezer árvajáradékost érint, összességében tehát a bányaiparból különböző jogcímen nyugellátást, járadékokat élvezőknek több mint 30 ezer főnek emelkedik 1959. január 1- től az ellátás összege. Országos viszonylatban ez az emelés kb. 500 ezer embert érint, ami, azt jelenti, hogy évi anyagi kihatásában újabb 630 millió forintot vállalt kormányunk. Nagy várakozás előzte meg nyugdíjtörvényünket. Leszögezhetjük, hogy államunk vezetői — gazdasági erőnket figyelembe véve — a legmeszszebbmenően a régi alacsony nyugdíjasokra és az új nyugdíjba menőkre egyaránt kedvezően döntött. Várakozás volt tapasztalható a 850 forinton felüli nyugdíjat élvezők egy részénél is. Ezzel kapcsolatban korábban és jelenleg is az a véleményünk, hogy kormányunk helyesen döntött, amikor azokon segített, akiknek a minimális megélhetésük sem volt biztosítva. Gazdasági erőnkből ennyire tellett. Az új nyugdíjtörvényünk szolgáltatásai világviszonylatban az elsőik között van, még a fejlett kapitalista államok társadalombiztosítási szolgáltatásai sem közelítik meg. Nemrég a hazánkban járt latinamerikai, egy sor nyugati és más kapitalista államok bányász szakszervezeti vezetői elmondták, hogy az öregségi nyugdíjak korhatára általában 65 év és a nyugdíj összege a kereset 15—25 százaléka között mozog. Van kapitalista állam, ahol jóformán nincs társadalombiztosítás, nyugdíjszolgáltatás. A nyugdíjak kifizetésére kerülő összegek jelentős részét a dolgozók fizetik be. Hogy az ellenforradalom súlyos erkölcsi, anyagi rombolása után alig 2 évre nyugdíjemelések, új nyugdíjtörvény tekintetében ilyen intézkedések történhettek, az elsősorban a párt, a kormány helyes politikája, a dolgozók többségének becsületes munkája, ezáltal a népgazdaságunk fejlődésében elért eredményeink tették lehetővé. Legégetőbb nyugdíjproblémáink e rendelkezés nyomán megoldást nyernek. Vannak még tennivalóink szociális, egészségügyi, kulturális stb. téren. Belátható időn belül sok problémát megoldhatunk, ha minden dolgozó érzi, hogy az ő munkája is hozzájárul, része egy-egy célkitűzésnek, s annak elérésére törekszik, legjobb tudása szerint dolgozik. Skaliczki András