Bányamunkás, 1968 (55. évfolyam, 1-12. szám)

1968-09-01 / 9. szám

Délutánok és esték A pécsi bányász­szálló lakóinak szabadidejéről — Mi ez a csoportosulás? — Ez nem csoportosulás. Ez futballcsapat. — Hogyhogy? Ekkora po­cakkal és ilyen görbe lábak­kal? — De bizonyám! Ha ekkora pocakkal bányában lehet dol­gozni, akkor a pályán is meg­állja a helyét az illető, nem? — Azt én nem tudom — mondom Kovács Árpádnak, a Pécs-meszesi Bányász Szálló főgondnokának — mert mind a kettőt próbáltam már, de egyiket sem hivatásszerűen. S ahogyan beszélgetünk, odajön­nek közénk a „labdarúgók”, a Meszesen lévő Bányász Szálló lakói, a pécsbányai, szabolcs­­bányai meg vasasbányai csil­lések, vájárok. Mondják, hogy jót tesz ez a kis testmozgás — én meg álmélkodva hallgatom, hiszen olyan emberek mond­ják, akik mást se tesznek egész nap csak mozognak. Szenet fejtenek, csilléznek. — Kik ellen játszanak? — A Pécs-új­hegyi üzem csapata ellen. Mondhatnánk úgy is, hogy a külszíniek mé­rik össze az erejüket a föld­alattiakkal, de úgy is, hogy a fehérek játszanak a feketék ellen. A játékvezető belefúj a sípjába, gyülekező! Irány a pálya, felsorakoznak, üdvözlik a közönséget, kapuválasztás, sípszó megint és kezdődik a vérre menő küzdelem. A Pécs­­meszesi Bányász Szálló két­száz lakója közül százhúszan izgulnak a nézőtéren, és mi­csoda izgalom ez! Még ilyet sem láttam! Nem egységesek a drukkerek, széthúznak. Egy nagy család tagjai, szállón­ la­­kók mind, mégis van köztük nem is egy, amelyik az újhe­gyiek csapatát bíztatja. Kap is a fejére tréfásan vagy két koppintást. De a hangulat kitűnő, az eredmény — ezen a meccsen éppen 1:1 — a többi mérkő­zéseken pedig eddig még min­dig a szálló csapata győzött. Késő délutáni szórakozásnak mindenesetre kitűnő, tágul a tüdő, több friss levegőt kap mintha csak ülnének a padon, az izmok is másféleképpen mozognak labdarúgás közben mint a bányában vagy a pécs­­újhegyi lakatosműhelyben. Es­te pedig majdnem kivétel nél­kül ugyanazokat az arcokat látom a szálló kultúrtermében. A Tudományos Ismeretterjesz­tő Társulat előadója beszél arról, hogyan öltözködjünk, hogyan viselkedjünk színház­ban, szórakozóhelyeken, mi­lyen legyen a hajviseletünk. Ez a minden évben szokásos tíz előadásból álló sorozat utolsó előadása. Augusztus közepétől szep­tember közepéig szünet van, nincsen szervezett program, helyette itt van egy kitűnő könyvtár, 4500 kötet könyv­vel. Van itt sportlexikon, ze­netörténeti mű és regény, élet­rajzi regények és útleírások bőven, nem is szólva a ren­geteg irodalmi folyóiratról és bányászati szakkönyvről, ame­lyek ugyancsak népszerűség­nek örvendenek. Van aki a Kortárs, a Jelenkor, a Nagyvi­lág című szépirodalmi és tár­sadalmi folyóiratokat szereti, mert ezekben „jó kerek elbe­szélések vannak és a bányá­szok életéből vett történetek is olykor-olykor, de ebből több kellene” — mondják és vára­kozóan néznek rám. Mire észhez térek, már ben­ne is vagyok egy érdekes szép­­irodalmi vitaest közepében. Anélkül, hogy bárki is szer­vezte volna, vagy meghívott volna előadónak. Felteszik a kérdést, hogy miért játszanak a mozik mostanában olyan sok bűnügyi filmet. Mondom, hogy azért, mert állítólag éppen maguk kérték, maguk a dol­gozók, a lakatosok, bányászok és mások. Mérgesek. Visszautasítják a vádat. Az igaz, hogy szeretik az izgalmas történeteket, könyvben is, regényben is, mint ahogyan a mézet is sze­retik, meg a fagylaltot. De ilyen tömegben??? Ez már sok. Nevetve állapítom meg, hogy van ezen a szállón esti program, esti kulturális ese­mény, akkor is, ha Rausch Márton, a „Marci bácsi” nem szervez minden áldott estére valamit. Szervez persze, szo­kott szervezni, van fél éves kultúrprogram írásban, be van azon osztva szinte mind a má­sodik este. A többi azért nincs, mert hagyni kell szabad időt másra is, például arra, hogy az üzemi esti iskolába menjen aki most végzi az általános is­kola 6—7—8. osztályát. Mások számára viszont az MHSZ ke­retében folyó gépkocsivezetői tanfolyamra kell az esti sza­bad idő, ami ilyen módon vé­gül mégsem szabad idő. So­kan járnak hegesztő-tanfo­lyamra, autóvillamossági elő­adássorozatot is hallgatnak (rendszerint ugyanazok), má­sok pedig beülnek a könyvtár­ba, vagy megnézik a nagyte­remben a képkiállításokat. A televízió műsorait is meg kell „nézni”. A kell nézni — így mondja mind, akivel erről vál­tok szót: „meg csuda tudja, mi­lyen varázserő van ebben a té­vé­készülékben, de tény, hogy úgy vonzza ma­gához a nézőket, mint a mágnes a vasszöget. Aztán meg itt van a szálló étterme is. Ez fél éve már, hogy zenés étte­rem lett, egy te­hetséges hárfa­művész játszik benne. Szépen játszik, szereti a közönség, bejár­nak ide a kör­nyező lakosság közül is többen , és szívesen jönnek. A Bá­nyász Szálló la­kói kulturált módon, rendesen viselkednek, szépen szórakoz­nak a zenés étteremben. Azért sem lehet minden napra esti programot szervezni a szállón lakóknak, mert jó részüknek bérlete van a Pécsi Nemzeti Színházban. Tessék, leírtam, mindenki megtudhatja akit érdekel, ho­gyan szórakozik, művelődik a mai bányász — mit csinál este — Pécsett a meszesi Bányász Szállón. Gyevi Károly Kiállítás a szállón Hetvenkét éves, beteges ember már az idős bányász. Érzi a francia­­országi bányákban szerzett szilikó­zist. Nehezen lélegzik, fulladásra pa­naszkodik. De csendes hangja meg­telik élettel, energiával, ha a régi harcokra emlékezik. Magyar József harca fiatalon kezdődött, s csak most, néhány éve tette le a fegyve­rét, szerelt le a munkásőrségből. Le­szerelt, mert a karja nem bírja már a nehéz fegyvert, de a hite éppen olyan szilárd mint régen, amikor még markolta. Tatabányán, a régi hatajtós bányászházakban, a Vasút utcában találom meg őt. — Látja — int körül karjával — itt ezek az utcák nem sokat változ­tak. A házak elé tolódott helyiségek­kel szemben a lakások nagyobbak lettek ... De az élet azért más itt is, másként él a bányász, mint amikor az én szüleim ide jöttek lakni a zir­ci járásból. Tizenegyen voltunk test­vérek, köztük én a hetedik. Tizen­négy éves koromban már az I-es ak­na siklójában dolgoztam, vigyáztam a légajtókra, aztán csillés lettem, és 1917-ben vájár. Magyar József tizenhat éves korá­ban találkozott a munkásmozgalom­mal. A szomszédjuk vasmunkás volt, Budapestről jött dolgozni a bánya­telepre. Az érdeklődő fiatal gyerek­nek könyvet nyomott a kezébe, a földtulajdon szentségéről. — Ezt a könyvet többször is elol­vastam. Bejártam a szomszédunk­hoz, aki magyarázta nekem: más­ként is lehet élni. Egy nap aztán nem találtam meg. Kiutasították Ta­tabányáról. Azt mondták felforga­tó ... lázította a munkásságot... — Amikor kitört az első világhá­ború, a bányatelepen létrehozták a katonai parancsnokságot. Feleskettek bennünket is, katonák lettünk... Ti­zenkét órát dolgoztunk, az élelmet a családok, a felszínre küldött csil­lékben küldték le hozzánk a bányá­ba. Ekkor már a hármas aknában dolgoztam, ahol 1916-ban Szóráth András, Hlavati András és Czikora János megkezdte a bányászok szerve­zését. A környező erdőkben találkoz­tunk, hogy kikerüljük a csendőrség és a katonai parancsnokság figyel­mét. 1917-ben aztán a bányában kap­tam meg a bányász szakszervezeti tagsági könyvemet. — Ifjúmunkás voltam, s amikor 1917-ben májusban leálltunk köve­telni a nyolcórás munkaidőt, maga­sabb béreket, munkásfürdőt, ember­séges bánásmódot, én vállaltam az összekötő szerepét az újtelepi és az ótelepi bányászok között. Büszke voltam erre a megbízatásomra ... A sztrájkunk egy hét után véget ért. Kaptunk huszonöt százalékos bér­emelést, de letartóztattak több mint ezer munkást, akik közül tizet — a vezetőket — halálra ítéltek. Később Károly király megkegyelmezett ne­kik, hazajöhettek, de jelentkezniük kellett a katonai parancsnokságon. 1917-ben létrejött a szociáldemok­rata párt helyi szervezete és én a következő évben beléptem oda is. A nyolcórás munkaidő követelése vál­tozatlanul előtérben szerepelt. Az elnyomás olyan nagy volt, hogy ez 1918-ban is sztrájkba kényszerített bennünket. Ez a sztrájk tizenkét na­pig tartott. Tovább nem lehetett ki­tartani, mert bevonultatták a sztráj­kotokat. Engem a két sztrájkközpont között, hírvivés közben tartóztattak le és besoroztak a 31. honvéd gya­logezredbe. A besorozás után — a nagy mun­káshiány miatt — engem nem hív­tak be katonának, így ott menetel­tem az ünneplők között én is 1918 októberében. Eltettük a Károlyi-kor­mányt, sokat vártunk tőle. Énekel­tük: „Elő, elő sorba hadba Te oktalan proletár” Az 1918-as demokratikus forrada­lom meghozta számunkra a nyolc­órás munkaidőt, de a bánásmód, s a bérek, jottányit sem változtak. To­vább kellett harcolni. És amikor 1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, minden remé­nyünk megvolt, hogy teljesülnek kí­vánságaink. A Tanácsköztársaság fel­hívására önként jelentkeztem a Vö­rös hadseregbe. Tatán teljesítettem szolgálatot. A hadsereg élelmezésé­nek biztosítása volt a feladatunk. Sajnos, nem sokáig kellett gondos­kodni élelmezésükről, mert június elején egy éjszaka darutollas tisztek körülvették a barakkunkat, s vala­­menyiünket letartóztattak. Másnap Fehér százados nagy beszédet tartott nekünk, hogy az ország irányítását ismét a törvényes hatalom veszi át és lépjünk be a nemzeti hadseregbe. Egyetlen ember sem jelentkezett a felszólításra. Akkor hazaáruló bitan­gok lettünk. Mondták, átadnak ben­nünket a benyomuló román hadse­regnek. Azon az éjszakán negyedma­­gammal megszöktem .. Hetekig bújkáltam, de így nem le­hetett élni. Jelentkeztem Tatabányán a csendőrségen. Nagyon megver­tek ... Két évig naponta kétszer je­lentkeztem, állandó megfigyelés alatt álltam. Még­sem hagytam abba a munkások szervezését. A hetes akná­ban 1920-tól 1925-g voltam megvá­lasztott bizalmi. Ekkor nem bírtam tovább. Tevékeny részem volt az 1924 és 1925-ös sztrájkokban, ezért büntetésből mindig a legrosszabb munkahelyeket kaptam. Alig­ keres­tem valamit. Választanom kellett. Akkor már családom volt, két gyer­mekem. Kivándoroltam Franciaor­szágba. Itt ismerkedtem meg a kom­munista mozgalommal. Két évig él­tem itt. Ekkor — mert családomat nem tudtam kihozatni —, hazatértem. A nevem már csak kommunista ha­zaáruló volt. Az 1-es aknában kap­tam munkát. 1929-ben nagyon sok embert elbocsátottak. És akkor egy éjszaka kiírtam a falitáblára: „Mun­kát, kenyeret, tűrtünk eleget. Raj­tunk a sor, föl a harcra, bányászok.” Másnap elbocsátottak. Magyaror­szágon nem maradhattam. Egy bal­oldali ügyvéd megcsinálta a papír­jaimat és két hét múlva családostól kivándoroltam Franciaországba, ahonnan már csak 1940-ben tértem haza... Közülünk nagyon sokan nem ér­hették meg a felszabadulást. Szóráth András — aki engem először beszer­vezett —, 1919-ben a fehérterror ál­dozata lett. A régi vezetők is mind elmentek már. A gyermekeinknek, az unokáimnak nem győzöm tanítani, hogy vigyázzanak a munkáshatalom­ra. A gyermekeim is mind párttagok, bányászok. Az unokáim nehezen hi­szik el a régi időket, csodálkoznak, hogy olyan nyomor is volt a világon, mint az én fiatalságomban. Magya­rázom, hogy ezt a nyomort akarta megszüntetni az első munkáshata­lom. Sok idő kellett hozzá, míg ezt a célt elértük. Én 1967-ben kaptam a „Szocialista Hazáért” érdemrendet. Büszke vagyok rá . .. Csak azt sajná­lom, hogy elment az idő, meggyen­gült a karom. Hitemet azonban sze­retném átadni az új nemzedéknek: hegyenek harcuk igazságában ... Az én emlékeim ennek a harcnak az igazságát bizonyítják . . Kovács Klára ÉS AKKOR «19-AIM­... Magyar József emlékei Olaj Szilvágy határában A zalai olajkutatók többszö­ri próbálkozás után újabb olajkutat fúrtak a Zala me­gyei Szilvágy község határá­ban, a dél-zalai olajmezők és a lengyeli olajmező közötti térségben, ezúttal eredménye­sen. A társadalmi vezetőség égisze alatt Tartalmas kultúrélet Alberttelepen Tizenhárom tagja van annak a szervnek, mely társadalmi munkában irányítja, szervezi Alberttelep kulturális életét. Ezt a társadalmi vezetőséget az elmúlt évben választották új­já. A minőségi cserékre, a fel­­frissítésre, a választásokra négyévenként kerül sor. Saj­nos olyan társadalmi aktívá­ja egy sincs az alberttelepi kultúrotthonnak, aki a kezdet kezdetétől részt vett volna a művelődési otthon munkájá­ban. Csupa elismert, nagy te­kintélyű dolgozó került be az elmúlt évben is az irányító gárdába. A tanács, a KISZ, az iskola, a nőtanács és a szak­­szervezet mellett a bányaüzem is képviselteti magát a társa­dalmi vezetőségben. Székely Tibor üzemi főmérnök szemé­lyében olyan patrónusa akadt a kultúrotthonnak, aki lanka­datlan kitartással, harcol az éves munkaterv feladatainak maradéktalan megvalósításá­ért. E program összeállítása talán a legnehezebb feladat. Ez érthető is, hiszen rendkí­vül nehéz olyan színes, tartal­mas és változatos munkater­vet megalkotni, melyben min­denki megtalálja az igényei­nek, elképzeléseinek legjob­ban megfelelő szórakozási és továbbképzési formát. Miben rejlik tulajdonképpen a társadalmi vezetőségek je­lentősége a kulturális irányító munkában? Az alberttelepiek azt válaszolják, hogy a kultu­rális munka természeténél fogva is társadalmi jellegű. Egy ember nem képes ezrek szórakozási, tanulási igényeit kielégíteni, irányítani. Ez csak egy széles fórum bölcs útmuta­tásaival érhető el. Milyen segítséget nyújt az alberttelepi Hunyadi János Művelődési Otthon munkájá­hoz a társadalmi vezetőség? A leghathatósabb segítséget a tömegek szervezésében és mozgósításában érték el. A gazdasági irányításból, az el­lenőrzésből és a karbantartó munkából szintén kiveszi ré­szét a társadalmi vezetőség. Természetesen ez a segíség nem közvetlen, tehát nem a vezetőség tagjai mennek el ki­meszelni a kultúrotthont, ha­nem az irányításuk alá tartozó dolgozókat aktivizálják, moz­gósítják e feladatok megoldá­sára. A társadalmi vezetőség tag­jai általában három havonként üléseznek. Természetesen, ha szükség van rá, rendkívüli ta­nácskozásokat is közbeiktat­nak. Ezeken az üléseken beszá­moltatják a szakkörök vezetőit, s megbeszélik a soron követke­ző­ feladatokat. Eremia Mátyás, a kultúrott­hon igazgatója elégedett a tár­sadalmi vezetőség munkájával. Igaz, van néhány olyan tagja is ennek az irányító testület­nek, akik nagyobb aktivitás­sal is dolgozhatnának a kultu­rális munka tökéletesítésén. Ezeknek az embereknek rend­kívül nagy a hivatali elfog­laltságuk, de ha akarnak min­den bizonnyal jutna idejük a kultúrmunka intenzívebb tá­mogatására is. Nem mindegy az, hogy ki szólítja fel, vagy kéri az embereket egy-egy fel­adat megoldására. Ha egy nagy tekintélyű és köztiszteletben álló vezető példamutatóan te­vékenykedik a kulturális bi­zottságban, ez lelkesítőleg hat azokra a dolgozókra is, akik csak kívülről ismerik a műve­lődési otthont. Egy azonban bi­zonyos: bármilyen kéréssel is forduljon a társadalmi vezető­séghez Eremia Mátyás, minden kívánságát teljesítik, ha csak egy mód is van rá. Az emberek mozgósítása kü­lönösen az utóbbi években vált meglehetősen nehéz feladattá. Sokak véleménye szerint előnyben részesítik az otthon kényelmét, a tv-nézést a dolgo­zók. Otthonülők lettek az em­berek. A társadalmi vezetőség nagy feladata éppen az lenne, hogy kimozdítsák bezárkózott­­ságukból az embereket, s na­gyobb szerepet szánjanak a kö­zösségi életnek. Vissza kell hó­dítani az elmaradozó látogató­kat és aktivistákat a kultúr­­háznak. Ezt a célt pedig csak a kollektív bölcsesség irány­­mutatásával és lelkes tettvá­gyával lehet elérni. Különösen az ifjúság megnyerésére kell nagy gondot fordítani. Ehhez pedig olyan programot, vonzó perspektívát kell kialakítani, amelynek egyszerűen nem le­het­­ellenállni. Nagy szerepe van a propagandamunkának is. Az alberttelepi társadalmi vezetőség jó munkájának ékes bizonyítéka a közelmúltban felépített szép presszó és ifjú­sági klub is. E körülmények, az adottságok kitűnőek Albert­telepen az eredményes kultu­rális munkához. A társadalmi vezetőség mindent megtett an­nak érdekében, hogy ezek az adottságok és lehetőségek ne maradjanak kihasználatlanul. A társadalmi bázis kiszélesíté­se az egyetlen olyan feladat, amely még nem érte el a kí­vánt színvonalat. Az akarat nem hiányzik a társadalmi ve­zetőség egyetlen tagjából sem. A dolgozók, a település lakói, a bányászok különösen az utóbbi időben — a szabad idő megnövekedésével — egyre gyakrabban keresik fel a kul­túrotthont, ahol vonzó körül­mények között szórakozhatnak, művelődhetnek s bőven része­sülhetnek a szellemi javak táp­lálékából. Alberttelepen már nagyon sokan ráébredtek arra a nagy igazságra, hogy az em­ber szellemi lény is és nem csupán kenyéren és vízen él. Pataki Jenő Veteránok a 100 éves Vasason A 100 éves vasasi bánya centenáriumi ünnepségsorozat bevezetőjeként veteránokat lá­tott vendégül. Az akna egy­kori dolgozói közül olyan nyugdíjasokat hívtak meg, akik már nem lehettek tanúi az öreg bánya utóbbi tíz esz­tendőben végrehajtott „fiata­lításának”, korszerűsítésének. Vasas-bánya a műszaki fej­lesztés eredményeképp ma már megfelel a kor követel­ményeinek és évi termelése meghaladja a félmillió tonnát. Nagy teljesítményű fejtési koncentrációk kialakítása le­hetővé tette a szállítás szinte teljes gépesítését. A fémtá­­mok széles körű alkalmazása csökkentette az anyagfelhasz­nálási költségeket. A korszerű munkaszervezési módok elter­jesztésével évről évre növel­ték az egyes munkások és a kollektívák teljesítményét. Jellemző például, hogy több tízezerrel csökkent az egy évre számított improduktív műsza­kok száma. Mindez együttesen azt eredményezte, hogy a rendkívül jó minőségű kok­szolható vasasi feketeszén ki­termelésének költsége a leg­alacsonyabbak közé tartozik a mecseki szénmedencében. A sok érdekes változással bá­nyajáráson ismerkedtek meg az üzem egykori dolgozói és elismeréssel nyilatkoztak a látottakról. Az idős és fiata­labb bányásznemzedék talál­kozója fehér asztal mellett, baráti beszélgetéssel ért véget. Vetélkedő A Királdi Bányaüzemnél a „Szakma ifjú mestere” moz­galomban 18 csapat vett részt. A királdi kultúrházban augusztus 29-én került sor a döntőre, amelyen négy csapat küzdött egymással. Első Balogh B. István bri­gádja lett 235 ponttal. A bri­gád 2000 Ft pénzjutalom­ban részesült. A versenyben rész vevő Orosz György, Koós Ferenc, Balogh Zoltán a „Lakma ifjú mestere” arany­fokozatú jelvényt, a brigád többi tagja oklevelet nyert el.

Next