Bányamunkás, 1985 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
A közgazdasági felelősök Miskolc-Tapolcán ... a központi 5,5 százalék lesz, ... a kiemeltséget plusz 1,5 százalékkal ismerik el, ... lehet, hogy 5,5 sem lesz, ... a szerződéseket teljesítjük, csak a többlet igény nem megy, ... és termelés lesz most már minden szabadnapon ? ...mennyi hitelt adnak?, ...az új helyzetben mi lesz a szakszervezetek és mi a kamara szerepe? Ilyen és ehhez hasonló mondattöredékeket foghatott fel, aki az SZMT Oktatási Központjában Miskolc-Tapolcán a közgazdasági felelősök továbbképzésén az előadások szünetében figyelmesen hallgatta a zsibongást. Különösen Mészáros Jánosnak, a SZOT főmunkatársának rendkívül érdekes informatív előadása után volt élénk a vita. A minden hallgatót aktivitásra ösztönző tájékoztatást követően a részvevők közösen értékelték az ötnapos továbbképzés tapasztalatait. Jambricsek József a Mecseki Szénbányák Közgazdasági Bizottságának vezetője elmondta, hogy ő személy szerint igen sokat kapott a tanfolyamon az 1985. évi gazdasági szabályozó változások értelmezéséhez. Általános vélemény volt, hogy a továbbképzés igen jól időzítetten került megrendezésre. Az 1985. évi gazdasági változások közzététele után a vállalati, a tröszti, közgazdasági felelősök azonnal megfelelő, részletes tájékoztatást kaptak, konzultálhattak a még tisztázatlan, vitás kérdésekről. Sokat segített az egyes rendeletek helyes értelmezésében Letovai Sándor, az Ipari Minisztérium főtanácsosa, aki a bányászat munkaügyi szakembereivel néhány nappal előbb folytatott megbeszéléséről hozta magával amár ott is vitatott kérdéseket és az azokra adott válaszokat. Igen kedves rögtönzött ünnepséggel zárult a továbbképzés. Sztori Józsefet nyugállományba vonulása alkalmából köszöntötték a részvevők. Scsevlik István a bányászszakszervezet közgazdasági és szociálpolitikai osztályának helyettes vezetője tolmácsolta Kovács László főtitkár jókívánságait és köszönte meg Sztári elvtárs több évtizedes, lelkiismeretes, elkötelezett munkásságát, melyet a bányászokért és a mozgalomért fejtett ki. E helyről is sok szeretettel és tisztelettel kívánunk Sztári József elvtársnak jó pihenést, abban a reményben, hogy a szakszervezeti mozgalomban szerzett sok éves tapasztalatát nyugállományában is a borsodi bányászság rendelkezésére fogja bocsátani. A továbbképzésen résztvevőiket azzal bocsátották útra a renderők, hogy az ott szerzett ismereteket minél előbb adják át a saját területükön az apparátusnak és az érdeklődő dolgozóknak. Irányítsák a figyelmet az 1984. év termelési feladatainak teljesítésére, az 1985. évi termelés jó előkészítésére. Tóth László Novemberben teljesítették tervüket a dorogi bányászok Rekordidő alatt teljesítette éves szakmai széntermelési tervét a Dorogi Szénbányák Vállalat, dolgozói az év eleje óta 550 000 tonna szenet küldtek a felszínre. November elseje óta már a felszabadulási és kongresszusi munkaversenyben vállalt terven felüli 120 000 tonna szén kitermelésén dolgoztak. Novemberben és decemberben minden szombaton három, vasárnap pedig egy műszakban dolgoztak a tömegtermelő munkahelyeken. Még a karácsonyi ünnepek alatt sem szünetelt a munka. Annak érdekében, hogy a két hónap alatt 120 000 tonna többletszenet küldhettek a felszínre, még az irodaink is leszálltak az aknába dolgozni. Gratulálunk az elért eredményeikhez. Szeptember első napjaiban úgy éreztem magam, mint a régész, aki egyedülálló leletre bukkan és büszkén mutogatja mindenkinek. Levelet kaptam Salgótarjánból, Nagy Lajos volt bányásztól, aki azon fáradozik, hogy a sok évvel ezelőtt történteket felderítse Nógrád megyében. Az üldözött kommunista párt bányászbizottságának két tagja — Petőfalvi Lajos és Golub Rudolf — 40 évvel ezelőtt járták Nógrád megye falvait és szervezték az ellenállási mozgalmat egészen addig, amíg el nem fogták őket. Nagy Lajos az ő nyomukat követte és sok emberrel beszélt. Egyik idős bányász elmondta, hogy Petőfalvitól kapott 1944 őszén röpiratot, köztük a Harcoló Bányász I. évfolyam 1. számát. Ez még most is a birtokában van. Ez volt a nagy felfedezés, aminek annyira megörültem, hiszen a Harcoló Bányászból mindössze két számot készíthettünk, a 2. számból van a Pürttörténeti Intézetben, de hazatérésem óta reménykedtem abban, hogy az első számot is valahol megtalálom. S most felbukkant valaki, aki negyven éven keresztül őrizte és még ma is féltve őrzi azt. Egy stencilezett papírlap, két oldalán sűrűn gépelt szöveg; ez volt a Harcoló Bányász, amelynek első száma 1944 szeptemberében jelent meg. „Kiadja a Kommunista Párt Bányászbizottsága”, állt a főcím alatt. „Meg akarjuk teremteni az eleven kapcsolatot a párt és a bányamunkásság között. Egybe akarjuk kapcsolni az ország minden bányamunkásának harcát. Ezért indítottuk meg mi kommunista bányamunkások a „Harcoló Bányász”-t. Ez a lap harci eszköz lesz a bányászság kezében. Támogassátok cikkekkel, levelekkel és hozzászólásokkal” — írtuk az első szám vezércikkében. A lap készítésének körülményeiről ez állott az utolsó sorokban: „Lapunk minden egyes példánya Életveszélyek közepette készül! Egyetlen példánynak sem szabad elvesznie! Add tovább! Halál a német megszállókra!” Ez a pár sor tömören jellemezte azokat a körülményeket, amelyek között a „Harcoló Bányász”-t létrehoztuk, sokszorosítottuk, terjesztettük. Az állandó veszély ellenére munkánk nem volt oly nehéz, mint ma gondolja az ember. Megkönynyítette a kiélezett politikai helyzet szorítása és az az elszántság és lelkesedés, amelyről beszélni ma patetikusan, szentimentálisan hangzik. 1944 őszén nap-nap után felmerült bennünk a gondolat: speciális bányászlapot kell indítanunk. A párt bányászbizottságának tevékenysége, az ellenállási harc fokozódásával, rohamosan növekedett. Nagyon nagy veszteséget jelentett ugyan számunkra, hogy tatabányai szervezeteink egy részét felgöngyölítette a defenzívosztály. A környebányai szovjet hadifoglyokkal együtt 1944. augusztus 24-én néhány tagunk is a Gestapo kezébe került. Ezt követően szeptember 8- án 58 kommunistát tartóztattak le Tatabányán és a bányatelep más falvaiban. Ennek ellenére a bányászbizottság a többi bányavidéken továbbra is tevékeny volt. S a tatai szénmedencében is megmaradt egyik szervezetünk, amelyet Király Lajos a felszíni üzemekben és a területen hozott létre. Ebben az időben már kapcsolatot tartottunk fenn a legfontosabb bányavidékekkel. Baranyába Nedermann Ferenc, Nógrádba Petőfalvi Lajos (és később Golub Rudolf), a vértesbakonyi bányavidékre Bugyács Imre utazott el rendszeresen. A dorogi medencét Kara József kapcsolta a bányászbizottsághoz. A szétágazó szervezeti hálózat irányítása és rendszeres tájékoztatása komoly gondot okozott. A körülmények a bányászbizottság munkáját is nehézkessé, komplikálttá tették. Teljes ülést tartani nem lehetett. Vendéglőkben, kávéházban beszéltük meg a teendőket. Ott csak kettenhárman jöhettünk össze. Különben is csupán Király Lajos és Kara József élt legálisan. A többieket, velem együtt körözte a rendőrség. A párt lapjait, a Béke és Szabadságot, majd a Szabad Népet lejuttattuk a bányavidékre, így a párt és a függetlenségi mozgalom általános problémáit, az általános politikai helyzetet és teendőket megismerhették azok, akik kézbe kapták a sajtónkat. A Bányászbizottságnak viszont az egységes bányászpartizán-arcvonal megteremtéséhez, a napi feladatok ismertetéséhez speciális és egyben e réteget mozgósító fórumra volt szüksége. Ezzel mindenki egyetértett a bizottság tagjai közül és a párt vezetésének jóváhagyását is megkaptuk, bányászlapot kell indítanunk. A legtöbbet a lap címéről vitatkoztunk : Bányamunkás, Bányász, Harcos Bányász legyen-e. Végül is úgy találtuk, hogy a Harcoló Bányász tükrözi legjobban; a bányamunkásság ne csak „harcosan” szemlélje a nemzeti felszabadítási harc kibontakozását, hanem harcoló részese legyen annak. Ezek után az illegális Szabad Nép 1944. októberi számában olvashattuk, hogy „Harcos Bányász” címmel megjelent pártunk bányászbizottságának lapja.” A lap elnevezése körüli vita sok ideológiai, stratégiai, taktikai és módszertani kérdést hozott felszínre. Bár akkor a nézeteltérések és problémák lényegét nem így fogalmaztuk meg és gyakran hatalmi szóval kellett dönteni. A bányász elvtársiak egynémelyikének kételyei voltak. Helyes-e rombolásira és később a német hadigépezet számára dolgozó bányák teljes felszámolására felszólítani a munkásokat. Féltették a bányát, amely rövidesen — a szovjet hadsereg már Magyarország területén nyomult előre —, a miénk lesz. Végül is megállapodtunk abban és ezt mindenki elfogadta, hogy minden egyes nap, amivel megrövidül a háború, embereik ezreinek az életét jelenti és a bányát, vagy a gyárat ismét üzembe lehet helyezni. Akörül — természetesen — nem volt nézeteltérés, hogy a bányák felszerelését meg kell védeni, ha a megszálló németek magukkal akarják vinni azt. A lap fejléceinek megtervezése is nagyon emlékezetes számomra. A Városligetben ültünk egy padon Bugyács Imrével és a lapról beszéltünk. Ő valami faággal felrajzolta a porba, milyennek képzeli a fejlécet, majd a lábával elsimította az ábrát. Ez a homokba rajzolt formakerült aztán a stencilpapírra. Az első szám 1944 szeptemberében készült el, a második október második felében jelent meg. A harmadik szám teljes anyaga már a táskában volt, amikor október 30- án letartóztattak. Az első szám megjelenésekor még foolytak a tárgyalások Horthyékkal a munkásság felfegyverzéséiről. A második szám már Horthyék nemzetáruló trükkjéről, a hatalom átjátszásáról, az októberi nyilas puccsról számolt be. Mindkét szám tartalmazott bányászleveleket és a „Bányászélet a Szovjetunióban” című sorozat egyegy cikkét. Ezt a sorozatot Golub Rudolf, a bányászbizottság vezetője írta, mivel ő évekig kint élt és dolgozott a Szovjetunióban, ahová franciaországi emigrációból ment feleségével és öt gyermekével, ő nagyon büszkén mesélt ottani életéről és arról, hogy mint vájár, elnyerte a sztahanovista címet is. A szerkesztési munkában nagy segítséget jelentett Braun Éva. (Őt 1945. januárjában végezték ki a Várban.) A lap szerkesztését azután kezdtük el, miután a tartalomról minden érdekelttel megállapodtunk. Ezután már csak kiegészítő írásokat kellett készíteni. Rendszerint vasárnap reggel Évával beültünk egy kávéházba. A Bem utca és a Margit körút sarkán volt a törzshelyünk. (Ma valami tisztító van a helyén.) Reggelit rendeltünk, leveleket olvasgattunk, írogattunk és csevegtünk. A külső szemlélő úgy gondolhatta, két szőke nő a legfrissebb családi és társasági pletykákkal foglalkozik. Pedig komoly szerkesztőségi munka folyt, komor, szénporos bányászok harci programját fogalmaztuk. Területünkkön három írógép és két sokszorosító gép működött. Illegális szervezetnél ez jelentős technikai apparátus. Az anyagi fedezetet Galambos Sándor, dr. Székely Sándor, Király Lajos és még sok más forrás biztosította. Papírt, stencilt és más kellékeket nemcsak vásároltunk, hanem kaptunk is, többek között Martis Bélától, aki a katonai térképészeti intézetben teljesített katonai szolgálatot. A lap előállításának technikai munkáin Braun Éva, Lóránt Éva, dr. Székely Sándor, Herczegh Bea, dr. Halász Pál dolgozott. Természetesen illegáliskörülmények között nem lehetett teljesen szétválasztani az irányító, szervező, propaganda-, technikai és terjesztési munkákat. Egy-egy ember sok mindent csinált, sok területen dolgozott. A bányászbizottság tagjai is részt vettek a sajtó vidékre szállításában, a szétosztást a helyi akciógárdák végezték. A kommunista párt bányászbizottságának tagjai közül csupán Király Lajos és Manhertz Antal érte meg a felszabadulást. A többieket a magyar Gestapo átadta a németeknek és koncentrációs táborban pusztultak el. Utoljára a dachaui vasútállomáson találkoztam velük. Ott választották szét a magyar transzportot. A férfiakat más táborba vitték, mint a nőket ... Döme Piroska HARCOLÓ BÁNYÁSZOK Egy bányászújság története Jól élni és nem visszaélni a hatalommal Amikor a kezembe veszek a magyar üveggyárak által készített poharat — kivétel a kristály és az ólomkristály —, sohasem gondolok arra, hogy ennek az alapanyagát a magyar bányászat termeli. Az Országos Érc- és Ásványbányák Dunántúli Művének Fehérvárcsurgói Üzemében jártam. Az itt dolgozó 245 emberből 26 a mérnök és a technikus. Mielőtt a vezetői munkájáról beszélgetnénk, előtte az életéről kérdezem az üzem vezetőjét, Tengeri Józsefet. — Nagyon szegény parasztcsaládból származom. A gimnázium után a miskolci Műszaki Egyetem bányamérnöki karán végeztem 1959-ben. Az aknamélyítőknél, a SZOT Munkavédelmi Tudományos Kutató Intézetében, az eplényi mangánércbányáknál dolgoztam, majd kitérő után kerültem 1976- ban Fehérvárcsurgóra. Közben a budapesti Műszaki Egyetem energiagazdálkodási szakán még egy diplomát szereztem. — Milyen üzemet vett át 1976- ban? *— Rossz értelemben összefonódott kapcsolatokat találtam itt. Sógor- és komaságok láncolata fűzte egymáshoz az embereket. A középvezetőknek sem volt erkölcsi alapja a fegyelem betartásához. Olyan hangulat volt: ha ő lopott az üzemből, akkor én is. Sem rend, sem fegyelem, sem munkamorál nem volt.— Az elvtelen összefonódást és az Ön által felsorolt hibákat hogyan sikerült úgy kiküszöbölni, hogy közben a Dunántúli Mű leghatékonyabb üzemévé fejlődtek? — Az üzem adottságai korábban is megvoltak ahhoz, hogy többet és hatékonyan termeljenek, de a fenti okok miatt nem tették. Az első időben, amikor ide kerültem, vasfegyelemmel, de nem vakfegyelemmel kellett rendet teremteni. Lineáris vezetési sémát állítottam fel, ahol az első helyen az egyszemélyi felelős vezető áll. Nekem mindenben példamutatónak kell lenni, az irányításban, a szervezésben és ellenőrzésben egyaránt. Nem időre, hanem idő előtt jártam a munkahelyre, naponta 12— 16 órát dolgoztam. A műszaki állomány sem volt megfelelő, ezért sok mérnököt és technikust hoztam, akik ma már az üzem termelésének pillérei. — Ezt mindenki jó néven vette? — Operatívan is be kellett avatkozni az emberek munkájába. Felelősségre vontam a rendbontókat, sőt egyeseket el is küldtem. A felsőbb pártszerveknél fel is jelentettek. Emiatt feszültség volt köztem és a területi pártszerv között. Bizalmatlanul fogadták a tevékenységemet. Később azonban, amikor a minősítésem készült, azt mondták: „Tengeri elvtárs, köszönjük a munkáját, mert mindabból, amit maga ellen felhoztak, semmi sem lett igaz.” Átértékelték a munkámat és megerősítettek. Amikor ide jöttem, nem volt szocialista brigád az üzemben, ma nyolc van és a dolgozók 78 százaléka a tagja. — A műszakiakat hogyan sikerült csatasorba állítani? — Elsősorban példamutatással, fegyelmezéssel és meggyőzéssel. Rájöttek arra, hogy jót akarok és a munkájukat nemcsak dotálom, hanem szakmailag, emberileg is elismerem. Az elején még a termelőknek is én adtam utasítást, ma már nem teszem. A kollegáim kezében van a jutalmazás, a prémium-keret szétosztása. Nem szólok bele. Most is jött az egyik mérnök, hogy mit csináljon, mert a bizalmi nem írta alá a jutalmat. Menjen vissza és egyezzen meg vele — mondtam. — Sok konfliktusa van? — Igen. — Hogyan vezeti le? — Az a legnagyobb hibám, hogy mindig azonnal és nyersen megmondom a véleményemet. Ha meg tudnak győzni, elfogadom, de csak a jó érveket. Kitüntetésem még nincs. Mondták, kaphattam volna, ha nem olyan lennék, hogy mielőtt kimondanék valamit, soha nem tudok tízig számolni. — Az állandóan parancsokat osztogató emberben könnyen kifejlődik a felsősobrendűségi érzés, ami csökkenti az önkritikára való képességet? — Az első időszakban olyan vezetőre volt szükség, aki keményen maga mellé tudta állítani a jóakaró embereket. Itt elvált, ki akar dolgozni és ki nem. Ezután azonnal át kell alakulni demokratikus vezetővé. Tudni kell váltani. Én váltottam. Nem elég az, hogy valaki csak irányít, hanem az is kell, hogy szeressék, tiszteljék, valamint szakmailag és erkölcsileg elfogadják. — Ötvenéves most. Nem tart tőle, hogy a sok fiatal mérnök, akit ön idehozott, egyszer lekörözi? — Nem félek, mert még mindig meg tudtam újítani magam. Amíg a kollegák elfogadnak vezetőnek és munkatársnak, addig nincs baj. A legtöbb vezető attól retteg, hogy fejére nőnek a fiatalok, azért nem neveznek ki helyettesnek olyanokat, akik számításba jöhetnek a helyükre. Ösztökélem a mérnök kollégákat a továbbtanulásra, mert egy mérnöki diploma tíz év múlva elavult. Ha nem képeztem volna magamat, az 1959-ben végzett bányamérnöki diplomával már nem tudtam volna mit kezdeni. — Azt tapasztalom, hogy nem sok vezetőnek van ilyen véleménye? — Sajnos a bányászatban dolgozó mérnök kollégák -s— tisztelet a kivételnek — legnagyobb hibája az, hogy beszűkültek. Van egy beosztásuk és egy telkük. Ez a világuk. Nem képezik tovább magukat, nem szélesítik a látókörüket. Ezt látom a környezetemben és a volt évfolyamtársaimnál is. Azt gondolom, hogy a mai gazdasági élet olyan vezetőket feltételez és kíván, akik az irányító posztokon nemcsak példaképek, hanem úttörők is, és leküzdik a rutin áttörésével szembeni ellenállást. Tenyeri József, amikor az üzemvezetői tisztséget elfogadta, bizonyára tudta, hogy mit vállalt. Az eddigi munkájában példásan vizsgázott nap mint nap, szakmai, politikai és emberi-erkölcsi magatartásból. Most hogy újra kezemben forgatom a poharat, más optikából látom az üveg általmegtört fényt Ladányi András bányamunkás is