Bányamunkás, 1996 (83. évfolyam, 1-12. szám)

1996-01-01 / 1. szám

1996. JANUÁR Bérkonfliktus és feloldása a MOL-nál 1994 novemberében a MOL Rt. igazgató tanácsa négy igen, négy nem és az elnök nem szavazatával elutasította a szakszervezet további négy százalékos (eredetileg tizennyolc százalék volt) béremelési követelését. Nem mertek dönteni egy olyan hely­zetben, amely a november 30-i közgyűlésre jelentős személy­­cseréket ígért a felső vezetésben. A MOL Bányász Szakszer­vezet - jóllehet megnehezült körülmények között - továbbvitte a tárgyalásokat, s december 22-én, már az új vezérigazgatóval, sikerült megállapodni abban, hogy januártól tíz százalékkal növekedjenek az átlagbérek.­ ­ Mi akkor közöltük, hogy ha decem­ber 22-én elfogadják a tizennyolc száza­lékos javaslatunkat plusz azt a négy százalékot, ami novemberben elveszett, akkor az 1995-ös bérmegállapodást komplettnek tekintettük volna - mondja Kudela József, a MOL Bányász Szak­­szervezet elnöke. - Mi akadályozta, hogy ez a későb­biekben realizálódjon? - A kormány bérmegszorító intézke­désekről hozott határozatokat, s ennek következtében beindult az állami gépe­zet. Az ÁPV Rt. kierőszakolta, hogy a május 30-i közgyűlés az üzleti tervben szereplő 15 százalékos mértéket jóvá­hagyja. Egyébként a MOL Rt. a ‘94-es mérlegében veszteséget mutatott ki, füg­getlenül attól, hogy kb. 140 milliárd forintot fizetett be a költségvetésnek.­­ Az ÁPV Rt. keresztülverte a köz­gyűlésen a 15 százalékot, mint maxi­mumot? - Igen, csakhogy volt ennek egy szép­séghibája: nem volt ugyanis ‘95. évre érvényes bérmegállapodás. Abban volt egyezség, hogy tíz százalékkal indítsunk és majd később visszatérünk a további­akra. Az ÁPV Rt. mint többségi tulaj­donos, májusi döntését és a kormány­­határozatot is törvénytelennek minősítet­tük és kezdeményeztük a bértárgyalások folytatását. Augusztus 5-én ügyvezetői értekezleten téma volt a bérkérdés, ahol szóvátettem, hogy amennyiben ezt köz­gyűlési határozathoz kötik, akkor vegyék fel a következő közgyűlés napirendjei közé a béremelést, legyen érdekegyez­tetés az ÁPV Rt-vel, s módosuljon a köz­gyűlési határozat, bár hangsúlyoztam, hogy nem jogszerű egy bérmegál­lapodásba közgyűlési határozattal bele­szólni. - Ezt az álláspontot figyelembe vet­ték? - Az akkori vezérigazgató ígéretet tett arra, hogy a dolgot megoldják, az igaz­gatóság döntött is e kérdésben, s jóvá­hagyásra átküldték az ÁPV Rt-hez. Velünk elfelejtették közölni, hogy mit döntöttek, s mire kiderítettük, már szeptember közepe volt. Közbevetőleg mondom, hogy intenzíven foglalkoztunk a dolgozói tulajdonlással, s ez időnk jó részét lekötötte. - Ha jól tudom, akkoriban ismét vezetői mozgások voltak a MOL-nál. - A szeptember 15-i közgyűlésen le­váltották a vezérigazgatót, kicserélték az igazgatóságot, úgyhogy kezdhettük elöl­ről az egészet. Itt tudtuk meg, hogy október 16-án lesz a következő köz­gyűlés, ám egy héttel előtte értesültünk róla, hogy ezen sem foglalkoznak a béremeléssel. Azzal nyugtatgatták fel­háborodásunkat, hogy december 11-én is lesz közgyűlés. Október 10-én döntött az elnökségünk arról, hogy amennyiben nem lesz ezügyben előrelépés, kemé­nyebb eszközöket fogunk alkalmazni. Elhatározásunkat közöltük az ügyveze­téssel és az igazgatóság elnökével is. Ma már tudjuk, s ez nagy tanulsága az ügynek, hogy jóhiszeműségből elkövet­tünk egy olyan hibát, amely a későbbiek­ben csúnyán visszaütött. Megállapod­tunk ugyanis a MOL Rt. vezetésével, hogy nem zavarjuk a cég privatizációját, a külföldi tőkebejegyzést és egyebeket, de abban maradtunk, hogy mindent előkészítünk és akkor novemberi bérki­fizetéssel meg lehet oldani ezt az egész problémát. - Hol volt a csapda? - Az ÁPV Rt. kihasználta a fegyver­­szünetet, s november 22-én határozatot hozott, persze megint nem tudtuk, hogy mit, aztán hat nap múlva értesültünk róla, de ez akkor már érdektelen volt, hiszen a közgyűlés összehívására - ami­hez ők ragaszkodtak - ‘95-ben már nem kerülhetett sor. Érdekes volt a magya­rázatuk. Nem a merevségükre hivatkoz­tak, hanem arra, hogy időközben a külföldi tőkebefektetők bejegyezték a MOL részvényeinek 19 százalékát, s olyan ígéretet kaptak, hogy ez évben legalább 6,9 milliárd forint adózott ered­mény lesz, ami után fizetik az osztalékot, ennek megfelelő az árfolyamemelkedés, szóval nyereséges a társaság. Csakhogy szeptemberben a Pénzügyminisztérium a MOL-lal befizettetett 2 milliárd 800 mil­lió forintot jamburgi gázár címen, s ez máris illuzórikussá tette az üzleti tervben szereplő eredményt. Tehát azt,aminek egy részét a munkavállalók megkaphat­ták volna, beszipkázta az állami költ­ségvetés. Ettől kezdve a mi számunkra nem maradt semmilyen más lehetőség, mint a sztrájkfenyegetés.­­ Amit aztán nem kellett beváltanotok, hiszen a tárgyalások eredményt hoztak. Milyet?­­ December 9-én még soha nem volt a következő évre vonatkozó bérmegál­lapodás, ilyen mértékű meg végképp nem. A másik hozadék: 1996. január 5- én a munkavállalók egy hóközi kifizetés­sel, az alacsonyabb keresetű fizikai és ügyviteli alkalmazottak egyhavi alap­bérnek megfelelő, az egyéb szellemi alkalmazottak félhavi alapbérüknek megfelelő összeget kapnak. Ez nem disz­krimináció, csupán azt a célt szolgálja, hogy hozzávetőlegesen azonos mértékű jövedelemhez juttassa a dolgozókat.­­ A beígért sztrájktól megrettent a vezetés? - Rettenésről nincs szó, hiszen világo­san látszik, hogy mi nem a MOL vezeté­sével voltunk konfliktusban. A sztrájk­ígéret azt segítette, hogy az egyébként megállapodásra kész ügyvezetés magára vállalta a ‘95. évi konfliktus ‘96-ban történő megoldását. A 19,5 % úgy igaz, hogy 1966-ban még 14 %-os bérfejlesztés valósul meg és a 6 százalékból 5,5 %-ot áthoztak 1995-re. Ez volt az a pont, ahol a két fél hosszas vita után megegyezett. - Sikeres sztrájk lett volna? - A vezetés is tájékozódott a munka­­vállalók sztrájkhajlandóságáról, s mi is folyamatosan szavaztattuk a dolgozókat. 75-95 % között volt a munkában lévő állomány sztrájkelszántsága. A mi sztrájk­szabályzatunk rögzíti, hogy akkor hirdet­hetünk csak munkabeszüntetést, ha a munkában lévő állomány (50 %) 75 szá­zaléka a sztrájkra szavaz. Ez a teljes ál­lomány 35 %-a. Ennél lényegesen na­gyobb volt most a készség a sztrájkra. - Együttműködtetek a MOL Vegyész­szakszervezettel? - Ez esetben nem. ők a probléma megoldására más utat választottak, s azt járták. Akkor találkoztunk, amikor a megállapodást aláírtuk, mint reprezen­tatív szakszervezetek. - Miután elmaradt sztrájkról van szó, sok a kérdésemben a „volna”. Arra va­gyok kíváncsi, hogy mit jelentett volna az a bizonyos sztrájk alatti elégséges szolgáltatás? - Azt, hogy lehet ugyan sztrájk, de mindenki ellátja a feladatát, tehát a szol­gáltatás színvonalában,­­mennyiségében nincs semmi változás. Van még úgyne­vezett minimális szolgáltatás is, ami a mi esetünkben nem értelmezhető, mivel nálunk - nem lévén szolgáltató társaság - nincs ilyen kötelezettség. Ha mégis magunkra erőszakoljuk e kategóriákat, hát az elégséges szolgáltatás azt jelent­heti, hogy mivel egyedüli földgáz­szál­lítók és kereskedők vagyunk, annyi gázt kell szállítanunk, amennyire szükség van. A minimális szolgáltatás meg azt, hogy a gázszolgáltatók még tudják telje­síteni a minimális kötelezettségüket.­­ Hogyan jelentkezett volna a cég gaz­dálkodásában a sztrájk hatása? - Napi hetven-nyolcvan millió forint veszteséggel. - Az ország nem látta volna kárát? - Annyiban feltétlenül, hogy van az Állami Energiahivatalnak egy gázkorlá­tozási terve, hogy gázhiány esetén milyen ütemben lehet a fogyasztókat sor­rendben korlátozni és eszerint a fogyasz­tók az utolsók. Első helyen állnak az alternatív földgázfogyasztók (pl. azok a hőerőművek, amelyek tudnak olajjal, földgázzal és szénnel is működni), aztán jönnek a puffer fogyasztók,­­akik vala­milyen más energiahordozóval fűtenek, de ha a diszpécserközpontunk jelzi, hogy van tartalék gáz a rendszerben, akkor átállnak annak az eltüzelésére, mivel az olcsóbb, mintha mással tüzelnének.). - Milyen időtartamra terveztétek a sztrájkot? - Öt napra készítettünk előre tervet, s ez naponta bővülő mértékben lépett volna érvénybe. Azt azért el kell mon­danom, hogy a második napon kaotikus állapotok lehettek volna a földgázszol­gáltatásban. - Volt elképzelésetek a kieső bér pótlására? - Van sztrájkalapunk, ami garancia arra az esetre, ha nem tudunk meg­egyezni a munkáltatókkal, a bérfizetést illetően. - Használt ez a fellépés a szakszer­vezet tekintélyének? - Erről korai lenne még nyilatkozni, mégis úgy érzem, hogy erősítette az érdekvédelem azon részét, amelynek a konfliktuskezeléssel kell foglalkoznia. Olyan tapasztalatokat szereztünk ezalatt a másfél hét alatt, ami nagymértékben fogja javítani a további munkánkat Mert nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy bérkérdésben ez volt az utolsó erőpróba. kapott Horváth Sándor VDSZ titkár és Juhász Tibor csoportvezető, Borbála érem miniszteri kitüntetést pedig Ben­­kovics István, a MÉV vezérigazgatója, valamint Harsányi Lajos, a geológiai szolgálat vezetője. Húsz dolgozó ügy­vezető igazgatói dicséretben részesült, majd Szalayné Pásztor Gabriella, a BDSZ kabinetvezetője elismerő okle­velet adott át öt aktivistának. Ezt meg­előzően rövid beszédben méltatta az UDSZ tevékenységét, a BDSZ-szel való jó együttműködést, a több közös fellépést a kormányzati szervekkel való ütköztetés során, melyek többször jár­tak eredménnyel. Az ünnepségen felolvasták Szili Katalinnak, a Környezetvédelmi és Te­rületfejlesztési Minisztérium politikai államtitkárának, az „urános” térség par­lamenti képviselőjének levelét, aki kül­földi tárgyalásai miatt nem tudott sze­mélyesen résztvenni a rendezvényen. Többek között ezt írta: „Az uránbányá­szat majdani megszüntetésével meg­nyugtató módon kell rendezni az itt élők, itt dolgozók helyzetét, hiszen ennek meg nem engedhető elmaradása további szo­ciális feszültségeket indukálna.” Az ünnepnek vége. Az uránosoknak nincs szégyenkeznivalójuk. Az 1995. évi üzleti tervben megfogalmazott költ­ség- és exporttervet, gazdálkodási ter­vüket teljesítik annak ellenére, hogy számos áremelés kedvezőtlenül hatott munkájukra. Gondjaik azonban nem enyhülnek. Még mindig nem rende­ződött az 1994-ig felhalmozódott adós­ság kérdése annak ellenére, hogy több felelős politikus is konkrét ígéretet tett erre. És a jövő finanszírozásáról is sürgősen dönteni kell, mert a korábbi kormányhatározat nem erre a helyzetre született. Talán nem kellene megvárni, hogy ezeken a problémákon Szent Borbála segítsen. Kablár János BÁNYAMUNKÁS 3 Azt, hogy a privatizáció szükséges, a villamosenergiaipar jövőbeni nagy fej­lesztési igénye miatt igen kevesen vitat­ták. Nagyobb visszhangot váltott ki vi­szont az, hogy a társaságok milyen tőke­része kerüljön át a külföldi tulajdonosok kezébe. Egy stratégiai iparág többségi tulaj­donát nem szabad átengedni a külföl­di tőkének - érveltek sokan a magáno­sítás többségi formája ellen. A Villamos­­energiaipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége és a Bányaipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének integrá­ciós tagozata közösen sztrájkbizottságot alakítottak 1995. május 15-én, hogy tár­gyalásokra kényszerítsék a privatizációs minisztert. A sztrájkbizottságon belül a BDSZ integrációs tagozata a privatizáció humánpolitikai garanciáinak kidolgo­zására helyezte a hangsúlyt. Követelték, hogy a pályázati kiírásokban szerepel­tessék azokat a feltételeket, amelyek a privatizáció után is biztosítják a munka­­vállalók eredményes érdekvédelmét. Bár az energiaszolgáltató társaságok tulajdoni hányadának többségi priva­tizálásával kapcsolatos vita jelentős tár­sadalmi rétegeket mozgatott meg, ebben a kérdésben mégsem sikerült a kormány döntését befolyásolni. Egyfajta kompro­misszumot jelentett ugyanakkor annak az ágazati kollektív szerződésnek az el­fogadása az MVM Rt. részéről, amely mintegy 52 ezer munkavállalót érintve a privatizáció előtt és után is mindenkire vonatkozóan előírta a humánpolitikai vívmányok megőrzésének minimumát. Ebben a felek kölcsönös kompromisszu­mával megkötött szerződésben rögzítet­ték a bérmegegyezés mechanizmusát, a szociális juttatásokat, meghatározták a végkielégítés mértékét, az alkalmazotti áramdíj tarifát és a hűségjutalmat. Ez a dokumentum a külföldi befektetők szá­mára is irányadónak minősült. A privatizációs tárgyalássorozat azon­ban továbbra sem haladt a szakszer­vezetek által kívánt úton. Sztrájkfenye­getettség kellett ahhoz, hogy a kormány és a sztrájkbizottság közötti megállapo­dás végül is 1995. július 4-én megszü­lessen. Az aláírt dokumentumban a pri­vatizáció stratégiájával kapcsolatban ugyan nem sikerült eredményeket elérni, de a - főként a BDSZ által képviselt - humánpolitikai biztosítékok terén azon­ban igen. A megállapodás értelmében - többek között - döntés született a kedvezményes dolgozói részvényvásárlási lehetőség­ről, a privatizációs bevételek öt száza­léknak elkülönítéséről humánpolitikai célokra, valamint arról, hogy a meglévő kollektív szerződéseket mind társasági, mind ágazati szinten a privatizáció befe­jezését követő egy év elteltéig csak közös megegyezéssel lehet módosítani. Ezek után 1995. július 6-án a kormány döntött arról, hogy a privatizáció első fázisában az erőművek esetében, az ÁPV Rt. kezelésében lévő tulajdoni hányad értékesítése kell megtörténjen 1995-ben, ez a Mátrai Erőmű Részvénytársaságnál a részvények 38 %-át jelentette. Ugyan­akkor rögzítették, hogy a külföldi tulaj­donosok a részvények többségét két éven belül alaptőke emeléssel, vagy az MVM részvényeinek részbeni értékesítésével szerezhetik meg. A privatizációs pályázati kiírás szerint egyfordulós, nyílt pályázat alapján kel­lett értékesíteni az állami tulajdont. A pályázatok beadásának határideje no­vember vége volt, elbírálására a tender­­bontást követő 15. napot tűzték ki. A bíráló bizottság az ÁPV Rt., az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium, a Pénzügy­minisztérium, a Környezetvédelmi Mi­nisztérium, az Energia Hivatal, a Ver­senyhivatal és az MVM Rt. képvise­lőiből állt, véleményezési jogkörrel részt vettek benne a társaságok vezér­­igazgatói is. Eldőlt, hogy a privatizáció teljes sza­kaszát lezáróan a Mátrai Erőmű Rész­vénytársaságnál egy darab szavazattöbb­séget biztosító részvény - úgynevezett „Aranyszegélyű” részvény marad állami tulajdonban. Ezen a szavazattöbbséget biztosító részvényen keresztül az állam egyetértése szükséges a társaság alap­tőkéjének leszállításához, a társaság te­vékenységi körének esetleges módosí­tásához, a társaság egyesüléséhez, szét­választásához szükséges döntéseknél, az osztalék­politika és fejlesztési politika meghatározásánál. Jövőkép A Mátrai Erőmű Rt. többségi tulaj­donát megszerző befektető rendelkezik a jövőben annak a lignitvagyonnak a kiter­melési jogával, amelyet a szakértők 870 millió tonna körüli volumenre becsül­nek. Hosszú szakmai egyeztetések ered­ményeként a pályázati feltételek között ezért is szerepelt 450 MW erőművi ka­pacitás beépítése Visontára, a nagy Déli bányára alapozottan 2000. december 31-ig vagy előbb. A projekt megvaló­sítását a kormány nagyon szigorú felté­telekhez kötötte: ha az új tulajdonos önhibájából nem valósítaná meg azt, a projekt mértékének 50 %-át jelentő köt­bért kellene fizetnie. Ez megfelelő biz­tosítékot jelent arra, hogy a fejlesztés megvalósuljon. Az ÁPV Rt. döntése alapján a Mátrai Erőmű Rt. privatizációjára kiírt pályázat nyertese az RWE-Energie/EVS Kon­zorcium lett. Mind az RWE Energie AG, amely a legnagyobb német magántulajdonban lévő energiaszolgáltató társaság, mind pedig az Energie Versorgung Schwaben AG, az egyik nagy német közszolgáltató fő tevékenységi köre a villamosenergia­termelés, szolgáltatás és elosztás. A konzorcium a privatizációs pályáza­tában az alábbi általuk biztosított elő­nyökre hívta fel a figyelmet: - pénzügyi stabilitás, - nagy tapasztalat a villamosenergia előállítás, elosztás és szállítás területén, - bevált együttműködés, - érzékenység a helyi igények tekin­tetében. A konzorcium két tagja 1994-ben mintegy 145 milliárd kWh-nyi villa­mosenergiát értékesített mintegy 150 áramszolgáltató vállalatnak, 20.000 ipari felhasználónak és mintegy 2000 tele­pülés több mint 10 millió egyéni fo­gyasztójának. Mindkét társaság maga állítja elő az értékesített villamosener­giát. Egyesített kapacitásuk meghaladja a 30.000 MW-ot. Az RWE Energie AG és az EVS AG már évtizedek óta egy közös üzleti kultúrán alapuló jó munkakapcsolatot alakított ki. Mindkét társaság fogyasztó orientált szemléletű és működési terü­letük is szomszédos. Ez a jelentős és hozzáértő csoport nagy együttműködési tapasztalatokkal rendelkezik Németor­szág, Ausztria és Közép-Európa szerte. A tapasztalataik segítségével még ered­ményesebbek lehetnek a magyar villa­­mosenergia-termelés hatékonyságát, biz­tonságát növelő beruházások, valamint nagyobb hangsúlyt kaphat a környezet­védelmi előírások betartása. S nem utolsósorban - tegyük hozzá - a privatizált cég további munkalehe­tőséget jelenthet több ezer már jelenleg is a villamosenergia előállításában dol­gozó, illetve a fejlesztések kapcsán mun­kához jutó munkavállalónak. A lehetőségek tehát adottak. Kihasz­nálásukra viszont igazi garanciát az je­lent, ha a Bányaipari Dolgozók Szak­­szervezete, mint a társaság életében az egyik meghatározó érdekvédelmi repre­zentatív szervezet­­ éberen őrködik a megállapodások betartása fölött és a jövőben is a bányász hagyományokhoz hűen valódi erőt képvisel. Molnár G. Krisztina Sorsfordulat a Mátrai Erőmű Rt.-nél A Magyar Köztársaság Kormánya már 1994. december 7-én dön­tött a villamosenergia ipari társaságok privatizációjáról. Az 1114. számú kormányhatározat volt az, amely meghatározta a törvényalkotók, a tulajdonosok és a menedzsment feladatait az elmúlt egy évben. Az előkészítés természetesen nem volt zök­kenőmentes, a döntésben résztvevő és érintett felek vélemény­­különbsége hosszabb ideig hátráltatta a folyamatot.

Next