A Bánya, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-02 / 1. szám

2 A Bánya 1910. január 2. (1. sz.) IUmMIHIWIICTTlTIIVIII1 sak voltak a bányavidékek némelyikén, va­lamint a borzasztó courrières-i bányaka­tasztrófa — mind beigazolták a bányatör­vény alapos átdolgozásának parancsoló szük­ségességét, miután az sem a politikai és gazdasági élet követelményeinek, sem pe­dig a jelenkori társadalom feltételeinek többé már nem felelt meg. De hát ott a politikai pártok a bányá­szatot közgazdasági programmpontjukká tették! Eltekintve most az egyes párt­árnyalatok irányzatától, csupán csak azt a tényt kívánjuk megállapítani, hogy a franczia munkáspárt 1880. évi programmjában épp úgy ott szerepel kifejezetten a bányászat, mint akár a köztársasági szoczialisták szö­vetsége (1880—1881), akár a radikális és radikál szocziálista párt, vagy a franczia szocziálista párt 1902. évi programmjában, akár pedig a köztársasági párt 1907. évi és az úgynevezett egyesített szoczialista (S. F. I. O.) programmjában is. Nekünk is ezt kell követelnünk! Ne­künk sem szabad többé megelégednünk azzal, hogy az egyes bányavidékek képvi­selőjelöltjei programmbeszédeikben egy-két frázist mondjanak a bányászatról, s azután — mint a­kik megfeleltek kötelességüknek — a parlamentben hallgassanak róla. Ne­künk is követelnünk kell, hogy minden egyes parlamenti pártunk programmszerűen szint valljon a bányászat iránt táplált ér­zelmei felől, a képviselőktől pedig elvárjuk, hogy ki-ki a parlamentben is tényleges működést fejtsen ki ebben az irányban, s minden adott alkalommal az ország színe előtt hangoztassa a bányászathoz fűződő nagy nemzeti érdekeinket, s elsősorban a magyar bányatörvény megalkotásának el­odázhatatlan szükségességét! Elég volt már a meddő közjogi viták­ból, a­melyek ópium méregként kábították a nemzetet, hogy az ébredéssel annál gyen­gébb és fásultabb legyen! Közgazdasági törvényhozást kívánunk, s mindenek előtt magyar bányatörvényt ! „A Bánya“ eddigi pályafutása alatt is ezt a czélt szolgálta, s amint bányászati közvélemény megteremtése képezte fő prog­­rammját eddig, úgy továbbra is ily irány­ban óhajt fokozottabb buzgalommal haladni, a­mihez — olvasóink támogatását kérve — az új és reméljük jobb esztendő küszö­bén adjon Isten mindnyájunknak kitartást, lelkesedést és „jó szerencsét!“ is magyar sókivitel. A napisajtóban nagy érdeklődést keltettek azok a hírek, melyek Szerbia sószükségletének ellátásával kap­csolatban ismertekké lettek. Aktualitást a dolognak az adott, hogy Szerbia, mely tízéves ciklusokban szokott gondoskodni a maga sószükségletérő­l, most írta ki a nemzetközi árlejtést e tárgyban és ez árlejtésen részt­­vett a magyar só is, szemben a német, továbbá a román és a szicíliai olasz sóval, mely utóbbinak fellépését állí­tólag egy magyar pénzintézet is támogatásában részesí­tette. E körülményből éles hírlapi vita támadt. Ebbe a vitába nem avatkozunk, annál is inkább, mert az ese­mények ezt a szempontot hamarosan túlhaladták, ellen­ben lapunk szakközönségét tájékoztatjuk az ügy lénye­géről mérvadó és beavatott helyről szerzett információ alapján. Szerbia a 80-as évek közepéig legnagyobb piaca volt a magyar sókivitelnek, mely ugyanekkor Bulgáriába is igen jelentékeny mennyiségeket szállított. Ez időtájt kaptak erőre a román sóbányák, melyek modern beren­dezésükkel, valamint kedvező geográfiai helyzetük foly­tán, de tagadhatatlanul sokkal ügyesebben vezetett üzleti politikájukkal is, a magyar sót teljesen kiszorították Szerbiából s annak elhelyezési lehetőségét Bulgáriában is fokról-fokra szűkebbre szorították, így aztán a nyolc­vanas évek végén megszűnt sókivitelünk Szerbiába. Ugyanarra a sorsr­a jutott folytonos hanyatlással a Bulgáriába irányuló kivitel is. A kilencvenes évek végéig tehát tökéletesen megszűnt a magyar sókivitel s mind­két Balkán-államban a román só lett úrrá. A dolgok állásának ebben a kedvezőtlen stádiu­mában a kilencvenes évek végén bízta meg a magyar királyi pénzügyminisztérium az export­ üzlet egyéb terén már hosszabb idő óta működő és a Balkán-félsziget országaiban erősen szervezett organizációval dolgozó Magyar Kereskedelmi Részvénytársaságot a magyar sókivitelnek újbóli felkarolásával. Ez nyilvánvalóan igen nehéz feladat volt, mert az időközben nagyon is erősen befészkelődött román só természetszerűleg ellentállt a magyar térhódítási törekvéseknek és pedig Bulgáriában az árak leszállítása, valamint az üzleti verseny többi kíméletlen eszközével igyekezett visszaszorítani a magyar törekvéseket, Szerbiában pedig egyszerűen kizártnak volt tekinthető a verseny, mert a romániai bányáknak 1910-ig szerződéses alapon kizárólagos joga volt a só­bevitelére. Mindezek dacára a magyar só érdekében kifejtett szívós törekvésekkel már az első évben sikerült némi eredményt elérni. 1900-ban a nevezett részvénytársaság 17.700 méter mázsa hazai sót adott el magában Bulgáriá­ban, tehát megtörte a jeget s megvetette a lábát e régi fogyasztó­piacon, azontúl aztán fokozatosan haladt előre. A következő évben már 35.800 métermázsa, 1902-ben 53.650 métermázsa volt az eredmény s ez lépésről-lépésre tovább emelkedett, 1908-ban 62.300 métermázsára. Ezek az eredmények olyan széles alapot teremtettek Bulgáriá­ban a magyar só fogyasztásának, hogy a most múló 1909. évben nagy erőfeszítéssel lehetővé vált egy hirte­len előrehaladás: 1909-ben több mint 150.000 méter­mázsa magyar só ment Bulgáriába és ezzel ott a ma­gyar só valósággal uralkodó tényezővé vált. E szám­adat jelentőségének megítélése végett utalhatunk arra, hogy Bulgária egész sószükséglete évenként 240.000 méter mázsa, tehát ennek több mint 60%-a Magyarország­ból fedeztetik, míg a többi Románia és kisebb mérték­ben az újabban szereplő szicíliai sóbánya közt van megosztva. Ez az eredmény nyilvánvalóan jogot ad annak konstatálására, hogy Bulgária már visszahódított­nak tekinthető a magyar só kivitelének. Ezzel a Bulgáriában elért nagy eredményekkel egyidejűleg aktuálissá vált a Szerbiába való sószállitás kérdése is, amennyiben ott a jövő év végén lejár a Romániával fennálló sószerződés terminusa. E körül­ményre való tekintettel a Magyar Kereskedelmi Részvény­

Next