Bőripari Munkás, 1926 (36. évfolyam, 1-24. szám)
1926-01-14 / 2. szám
XXXVI évfolyam. Budapest, 1926. évi Január hó 14-én 2. A magyarországi bőriparban foglalkoztatott munkások és munkásnők érdekeit védő lap Megjelenik minden hónap 1-én és 15-én. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Vll. kerület, Alsó erdősor 32. szám. Telefon: József 16—30. szám Tagok a lapot tag illetményként kapják. Nemtagoknak az előfizetési ár egy évre 100.000 K, félévre 50.000 K. Kéziratokat a szerkesztőség nem ad vissza Frankhamisitás — és munkanélküliség* Az u. esztendő súlyos és nagyarányú botránnyal köszöntött ránk. Zilált gazdasági életünkre jégverés gyanánt hatott a frankhamisítás, amely elvette a gazdasági élet javulásába vetett minden reményünket. Beruházás, külföldi hitel, fogyasztási adók leépítése, építkezések, vállalkozások, az ipari és kereskedelmi élet föllendülése — minderről senki sem beszél! Mindenki csak arról beszél, ami világszenzációvá nőtte ki magát, a frankhamisításról. Kevesen szólnak csak arról, ami a frankhamisítás nyomában jár, arról a nagy erkölcsi és gazdasági kárról, amely ennek az őrült gonosztettnek a nyomán az országra zúdult. Az eddigi súlyos munkanélküliség még nagyobb arányokat öltött. A gyárak újból sok munkást bocsátottak el. A gazdasági helyzet még reménytelenebb, mint volt. Mia meggondoljuk, hogy ez az állapot a szanálás óta tart, s ha meggondoljuk, hogy a dolgozó nép helyzete egyre rosszabb, kétségbe kell esnünk azon a hojnokságon és tehetetlenségen, amellyel a gazdasági és pénzügyi politikát irányítják! A bőriparban a javulásnak még halvány reménysége sem tűnt föl. Immár hosszú hónapok óta a gyárakból és a műhelyekből érkező hírek egyre rosszabb és sötétebb képet festenek elénk. Sokgyermekes családapák viaskod- ■ nak immár hosszú hónapokon keresztül a munkanélküliséggel. Férfiak és nők, akik megszokták, hogy egész életüket súlyos robotban töltsék és megszokták, hogy életüket a műhely és a gyár falai között éljék le, immár egy esztendeje élnek kényszerű szabadságban, minden értéküket, amit hosszú éveik fáradságos munkájával szereztek, a háztartás apróbb-nagyobb berendezéseit, az egy vagy két rend ruhát, most mind rendre-sorra eladják, hogy az árából egyik napról a másikra tengessék szomorú életüket! Minden lakbérnegyed, minden házbérüzetés a legkétségbeejtőbb gondokat zúdítja a munkanélküli munkások tízezreire. A kétségbeesés pedig rossz tanácsadó! ... Másutt is van munkanélküliség. A gazdasági válság sem új dolog. Megszoktuk, hogy a kapitalista termelés magától értetődő és elkerülhetetlen jelenségének tartjuk a jó konjunktúrát követő súlyos gazdasági válságot. A kapitalista termelés törvényszerűségéhez tartozik, hogy konjunkturális termelésben gyors ütemben, éjjel-nappal szakadatlanul dolgoztat mindaddig, amíg a raktárak megtelnek áruval és a piacokat túlontúl halmozzák kínálattal. Megszoktuk, hogy a kapitalista társadalom észszerűtlen állapotában, a termelés és a fogyasztás elosztásának mai rendje a feje tetejére állítja az emberi értelmet. Amig az egyik oldalon telisdedtele tömött áruraktárakat látni, addig a másik oldalon a legelemibb szükségleteket is nélkülöző nagy tömegek éheznek, fáznak és ruhátlanul, cipőtlenül, rongyoskodva hasztalan kínálják föl munkaerejüket. A termelés és a fogyasztás belső rendjének ellentéte ütközik ki ebben. A kapitalizmus csak haszonra, profitra termel és a legkisebb profitért is éjt nappallá változtatva dolgoztat embert és gépet egyaránt, de az első órában, ha a megszokott profitja elmarad, ha áruját nem tudja eladni, rögtön beszünteti a termelést és szélnek ereszti valamennyi munkását, nem törődve azzal, hogy holnap hogyan keresik meg betevő falatjukat. A kapitalizmus csak árut termel és nem közszükségleti cikkeket. Innen van az, hogy amíg áruban rengeteg fölösleg van, addig a legelemibb szükségleti cikkekben nagy a hiány azok részére, akik nem tudják megvásárolni. Gazdasági válság, munkanélküliség, tömegnyomor tehát nem új dolgok s minden országban gyakran találkozunk velük és következményeikkel. Mégis szédületes nagy különbség van ebben is, ha vizsgáljuk a dolgokat, itthon és a külföldön, Ausztriának óriási munkanélkülisége van. A munkanélküliek száma 150—200.000, Angliában legalább 2 millió, de ezekben az országokban és más országokban is, az állam és a város rendszeres munkanélkülisegélyeket folyósít az önhibájukon kívül munkanélkülivé vált munkásoknak. A magyar reakciót, a feudalizmus utolsó mentsvárát Európában, erre a kötelességére még eddig nem lehetett rászorítani. Itt éhen pusztulhat, kétségbeesésében fölfordulhat a munkás és a tisztviselő, ha becsukták mögötte a műhely és a gyár kapuját és a hivatal ajtaját. Senki sem törődik azzal, hogy a nyolctíz hónap óta kenyér és kereset nélkül maradt munkások miből élnek. Senki erre a rejtélyre nem kiváncsi. Az állam és a hatóság előtt ez egyaránt közömbös! Közömbös előttük, hogy a mélység milyen borzalmakat takargat; közömbös előttük, hogy a nyomortól és kétségbeeséstől aláaknázott kráter tetején táncolnak!... * A frankhamisításban egy tékozló, könnyelmű és lelkiismeretlen gavallérnak a tempójára ismerünk. Egy gavallérra, aki mindig a másét tékozolja el és mindig hajlamos arra, hogy egy vakmerő kalanddal, egy snájdig huszárvágással, még ha az mások életébe is kerül, magára hívja föl a figyelmet. Ez a könnyelmű és lelkiismeretlen gavalléria a mások erkölcsi tőkéjével, a marsok életével és erejével, jellemző tulajdonsága a fertesizíriáv tett restett- kóbor lovagjainak, akik nem találják helyüket a megváltozott viszonyokban. És amíg ők uralkodunk fölöttünk, amíg ők tartják megszállva a hivatalokat, amíg ők jelentik a társaságot, az arisztokráciát és a születés rangját, amíg az övéké a hatalom és befolyás a hadseregben, a közigazgatásban és a törvénykezésben, addig valóban nagyfokú naivitás modern szociálpolitikáról álmodozni, amikor az ő cselekedeteik — Hubertus-lovaglásban, lovaglóünnepélyeik rendezésében és — frankhamisításban jelentkezik! Valóban stílusos és mindent kifejező kép tárul elénk. Amikor a nyomorúság marcangolja az embereket, amikor az öngyilkosok száma napról-napra nő, amikor az ipar és a kereskedelem pang, a csődök és kényszeregyezségek eddig nem látott méreteket öltenek, amikor a fogyasztási adókat elviselhetetlen magasságra srófolták, akkor nem egy mindenre kiterjedő, okos és jó gazdasági és pénzügyi politikát, a nyomorúságot enyhítő széleskörű szociálpolitikát csinálnak, hanem lovaglóünnepélyeket rendeznek és frankhamisításra esküsznek!... Valóban, ez a rendszer a gyökeréig rothadt. Megérett a pusztulásra és pusztulásának csíráit magában hordja. A mi feladatunk, hogy erőnk minden megfeszítésével dolgozzunk a magunk sorsának megjavításán, erőink összegyűjtésén, hogy egy pusztulásra, stélt kurzus romjain egy egészségesebb, szebb és jobb életnek a lehetőségét teremtsük meg. Frankhamisítók az egyik oldalon — a dolgozó nép a másik oldalon! Kern kétséges, hogy ebben a küzdelemben csak a nép lehet a győztes!... A tanonckérdés ma a legfontosabb problémák egyike, a képesítéshez kötött iparágakban. Az előrelátó munkáltatók és a szervezeti munkások komolyan aggódnak, hogy mi történik a különböző szakmáknál azokkal az egyénekkel, akik az életük nagyobb részét egy iparág megtanulásával töltötték el, akik éveket áldoztak minden ellenszolgáltatás nélkül azért, hogy egy foglalkozási ágat kenyérkereset biztosítására elsajátítsanak. Az ipari termelés megzavarásával, az ipar átalakulásával, a képesítéshez kötött foglalkozások biztonságához fűzött remények elhalványultak, és az emberek nagy részénél teljesen szét is foszlottak. A tenonckérdést a nemzetközi gazdasági válságból nagyra nőtt munkanélküliség emelte az égető problémák közé. Az évek óta tartó nagy munkanélküliség alatt még élesebben tűnik szembe a tanoncok olcsó munkaerejével, a fölszabadult munkások rovására űzött szenny - konkurrencia. Különösen a kisipari jelleggel bíró iparágaknál jelentkezik a tanoncok foglalkoztatásával űzött lelkiismeretlen kizsákmányolás. A bőriparban a legsúlyosabb kérdés most a tanoncnevelés. A bőrgyártás kivételével a szakmák kisipari jellegűek. A kisipari termelés pedig állandóan, minden időben a tanonctenyésztésre és a tanoncok kizsákmányolására építette fönmaradását. A kisiparban csak a legritkább esetben akadtak egyesek, akik az ipar jövőjét és az iparban foglalkoztatottak érdekét a tanonctartásnál is figyelembe vették. Az iparosok nagyobb része a tanonckérdést a saját önző érdeke, az olcsó munkaerő és a család fizetés nélküli mindenese szempontjából nézte és ezért annyi tanoncot tartott, amennyit csak foglalkoztatni tudott. Ez az önző egyéni érdekek alapjára helyezett tanonctenyésztés az iparban foglalkoztatottak összességén bosszulta és bosszulja meg magát. Nem lehet közömbös sema munkáltatók, sem a munkás, sem a tanoncok szempontjából, hogy az az ipar, amelyhez egész életünket kötjük, tud-e részünkre tisztességes megélhetést biztosítani? Ezért a munkáltatóknak, mivel a munkaerő utánpótlása teljesen az ő hatáskörükbe tartozik, amikor tanoncokat akarnak fölvenni, az iparban foglalkoztatottak érdekeire is tekintettel kellene lenni. A munkáltatók a tanoncok fölvételénél ezt _ a„ kordést rendszerint ,11 gyebnen, kivid hagyják. A bm-iparban kisbb nősen nem lehet "ilyen kívánsággal* fellépni, még kevésbé lehet ilyen kívánság érvényesítésétől eredményeket várni. A cipésziparban a tanonctenyésztés, különösen a vidéki városokban van rendkívül elterjedve. A jó vidék ifjúsága és a szülők járatlansága a foglalkozási ágak exisztenciát nyújtó ,megítélésében teljesen tájékozatlan. A vidék kimeríthetetlen forrás a cipészmesterek részére, amelyből tetszésüknek és lelkiismeretlenségüknek megfelelően szabadon meríthetnek. Ezt a lehetőségüket ki is használják. Vannak cipészmesterek a vidéki városokban, akik munkásokat egyáltalán nem foglalkoztatnak, hanem 5—10 tanoncot tartanak és minden termelésüket a tanoncokkal végeztetik el Vannak vidéki városok, mint Baja, Békés, Békéscsaba, Debrecen, Eger, Esztergom, Hódmezővásárhely, Kaposvár, Szeged, Szolnok, Törökszentmiklós és Veszprém stb„ amelyekben a tanoncok száma lényegesen fölülmúlja a fölszabadult munkások számát. Az ilyen városokban az egész cipészipar tönkre van téve. Sem a munkáltatók nagy része, sem a munkások ezekben a városokban népi boldogulhatnak. Tisztességes munkaföltételeket nem tudnak teremteni. Az ilyen városokban az ipar még a száraz kenyeret sem tudja a foglalkoztatottak részére biztosítani. A vidéki városokból indul el a felszabadult fiatal cipészmunkások áradata kenyeret hajszoló útjában a nagyobb ipari gócpontok és a főváros felé, amelyek már nem képesek befogadni és munkával ellátni a beözönlöttek nagy seregét. Annál kevésbé lehetséges ez, mivel a vidéki városokban fölszabadult szaktársaink szakmailag hiányosan vannak kiképezve és a nagyobb városi és budapesti igényeket nem képesek kielégíteni. Hányódnak, vetődnek a szerencsétlenek, terhére van jiak az iparnak, munkástársaiknak, míg végre visszakerülnek kiindulási helyükre, szüleikhez és rokonaikhoz, már amennyiben ilyenek vannak. Csak ilyenkor látják sivár helyzetüket a teljes valóságban. Ekkor ébrednek annak a tudatára, hogy fiatal életükkel tanítómestereik milyen könynyelmű játékot űztek. Exisztencia és kenyérkereseti lehetőség helyett mit sem érő munkakönyvet kaptak. Szaktudás, megélhetés, foglalkozási lehetőség helyett keserű csalódás, nélkülözés, szenvedés az osztályrészük. N—4 évi tanonckodás után új foglalkozás után nézhetnek. A felsőrészkészítőipar előzőleg csak a fővárosból, az utóbbi időben a nagyobb vidéki városokból kapja a munkaerőutánpótlást. A munkaerőfölösleg ebben a foglalkozási ágban jelenleg a legnagyobb. Az utánpótlás az iparban meglévő munkafelosztás folytán a legkönnyebb. Az utóbbi időben a felsőrészkészítőmesterek viszik el a lelkiismeretlen tanonctenyésztés terén a pálmát. Az új foglalkozást keresők közül