Bőripari Munkás, 1926 (36. évfolyam, 1-24. szám)

1926-01-14 / 2. szám

XXXVI évfolyam. Budapest, 1926. évi Január hó 14-én 2. A magyarországi bőriparban foglalkoztatott munkások és munkásnők érdekeit védő lap Megjelenik minden hónap 1-én és 15-én. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Vll. kerület, Alsó erdősor 32. szám. Telefon: József 16—30. szám Tagok a lapot tag illetményként kapják. Nemtagoknak az előfizetési ár egy évre 100.000 K, félévre 50.000 K. Kéziratokat a szerkesztőség nem ad vissza Frankhamisitás — és munkanélküliség* Az u.­ esztendő súlyos és nagyarányú bot­ránnyal köszöntött ránk. Zilált gazdasági éle­tünkre jégverés gyanánt hatott a frankhami­sítás, amely elvette a gazdasági élet javulá­sába vetett minden reményünket. Beruházás, külföldi hitel, fogyasztási adók leépítése, épít­kezések, vállalkozások, az ipari és kereske­delmi élet föllendülése — minderről senki sem beszél! Mindenki csak arról beszél, ami világ­­szenzációvá nőtte ki magát, a frankhamisítás­­ról. Kevesen szólnak csak arról, ami a frank­hamisítás nyomában jár, arról a nagy erköl­csi és gazdasági kárról, amely ennek az őrült gonosztettnek a nyomán az országra zúdult. Az eddigi súlyos munkanélküliség még na­gyobb arányokat öltött. A gyárak­ újból sok munkást bocsátottak el. A gazdasági helyzet még reménytelenebb, mint volt. Mi­a meggon­doljuk, hogy ez az állapot a szanálás óta tart, s ha meggondoljuk, hogy a dolgozó nép hely­zete egyre rosszabb, kétségbe kell esnünk azon a hojnokságon és tehetetlenségen, amellyel a gazdasági és pénzügyi politikát irányítják! A bőriparban a javulásnak még halvány re­ménysége sem tűnt föl. Immár hosszú hóna­pok óta a gyárakból és a műhelyekből érkező hírek egyre rosszabb és sötétebb képet feste­nek elénk. Sokgyermekes családapák viaskod- ■ nak immár hosszú hónapokon keresztül a munkanélküliséggel. Férfiak és nők, akik meg­szokták, hogy egész életüket súlyos robotban töltsék és megszokták, hogy életüket a műhely és a gyár falai között éljék le, immár egy esz­tendeje élnek kényszerű szabadságban, min­den értéküket, amit hosszú éveik fáradságos munkájával szereztek, a háztartás apróbb-na­­gyobb berendezéseit, az egy vagy két rend ruhát, most mind rendre-sorra eladják, hogy az árából egyik napról a másikra tengessék szomorú életüket! Minden lakbérnegyed, min­den házbérüzetés a legkétségbeejtőbb gondo­kat zúdítja a munkanélküli munkások tízez­reire. A kétségbeesés pedig rossz tanácsadó! ... Másutt is van munkanélküliség. A gazdasági válság sem új dolog. Megszoktuk, hogy a kapi­talista termelés magától értetődő és elkerül­hetetlen jelenségének tartjuk a jó konjunktú­rát követő súlyos gazdasági válságot. A kapi­talista termelés törvényszerűségéhez tartozik, hogy konjunkturális termelésben gyors ütem­ben, éjjel-nappal szakadatlanul dolgoztat mindaddig, amíg a raktárak megtelnek áru­val és a piacokat túlontúl halmozzák kínálat­tal. Megszoktuk, hogy a kapitalista társadalom észszerűtlen állapotában, a termelés és a fo­gyasztás elosztásának mai rendje a feje tete­jére állítja az emberi értelmet. Amig az egyik oldalon telisdedtele tömött áruraktárakat látni, addig a másik oldalon a legelemibb szük­ségleteket is nélkülöző nagy tömegek éheznek, fáznak és ruhátlanul, cipőtlenül, rongyos­­kodva hasztalan kínálják föl munkaerejüket. A termelés és a fogyasztás belső rendjének ellentéte ütközik ki ebben. A kapitalizmus csak haszonra, profitra termel és a legkisebb pro­fitért is éjt nappallá változtatva dolgoztat embert és gépet egyaránt, de az első órában, ha a megszokott profitja elmarad, ha áruját nem tudja eladni, rögtön beszünteti a terme­lést és szélnek ereszti valamennyi munkását, nem törődve azzal, hogy holnap hogyan ke­resik meg betevő falatjukat. A kapitalizmus csak árut termel és nem közszükségleti cikke­ket. Innen van az, hogy amíg áruban renge­teg fölösleg van, addig a legelemibb szükség­leti cikkekben nagy a hiány azok részére, akik nem tudják megvásárolni. Gazdasági válság, munkanélküliség, tömegnyomor tehát nem új dolgok s minden országban gyakran találko­zunk velük és következményeikkel. Mégis szé­dületes nagy különbség van ebben is, ha vizs­gáljuk a dolgokat, itthon és a külföldön, Auszt­riának óriási munkanélkülisége van. A munka­nélküliek száma 150—200.000, Angliában leg­alább 2 millió, de ezekben az országokban és más országokban is, az állam és a város rend­szeres mun­kanélkülisegélyeket folyósít az ön­hibájukon kívül munkanélkülivé vált mun­kásoknak. A magyar reakciót, a feudalizmus utolsó mentsvárát Európában, erre a köteles­ségére még eddig nem lehetett rászorítani. Itt éhen pusztulhat, kétségbeesésében fölfordulhat a munkás és a tisztviselő, ha becsukták mö­götte a műhely és a gyár kapuját és a hivatal ajtaját. Senki sem törődik azzal, hogy a nyolc­­tíz­ hónap óta kenyér és kereset nélkül maradt munkások miből élnek. Senki erre a rejtélyre nem kiváncsi. Az állam és a hatóság előtt ez egyaránt közömbös! Közömbös előttük, hogy a mélység milyen borzalmakat takargat; kö­zömbös előttük, hogy a nyomortól és kétségbe­eséstől aláaknázott kráter tetején táncolnak!... * A frankhamisításban egy tékozló, könnyelmű és lelkiismeretlen gavallérnak a tempójára is­merünk. Egy gavallérra, aki mindig a másét tékozolja el és mindig hajlamos arra, hogy egy vakmerő kalanddal, egy snájdig huszár­vágással, még ha az mások életébe is kerül, magára hívja föl a figyelmet. Ez a könnyelmű és lelkiismeretlen gavalléria a mások erkölcsi tőkéjével, a marsok életével és erejével, jellemző tulajdonsága a fertesizíriáv tett restett- kóbor lovagjainak, akik nem találják helyüket a megváltozott viszonyokban. És amíg ők ural­kodunk fölöttünk, amíg ők tartják megszállva a hivatalokat, amíg ők jelentik a társaságot, az arisztokráciát és a születés rangját, amíg az övéké a hatalom és befolyás a hadseregben, a közigazgatásban és a törvénykezésben, ad­dig valóban nagyfokú naivitás modern szo­ciálpolitikáról álmodozni, amikor az ő csele­kedeteik — Hubertus-lovaglásban, lovaglóün­nepélyeik rendezésében és — frankhamisításban jelentkezik! Valóban stílusos és mindent kifejező kép tárul elénk. Amikor a ny­omorúság marcan­golja az embereket, amikor az öngyilkosok szám­a n­apról-napra nő, amikor az ipar és a kereskedelem pang, a csődök és kényszer­­egyezségek eddig nem látott méreteket ölte­nek, amikor a fogyasztási adókat elviselhetet­len magasságra srófolták, akkor nem egy min­denre kiterjedő, okos és jó gazdasági és pénz­ügyi politikát, a nyomorúságot enyhítő széles­körű szociálpolitikát csinálnak, hanem­ lo­­vaglóünnepélyeket rendeznek és frankhamisí­tásra esküsznek!... Valóban, ez a rendszer a gyökeréig rothadt. Megérett a pusztulásra és pusztulásának csí­ráit magában hordja. A mi feladatunk, hogy erőnk minden megfeszítésével dolgozzunk a magunk sorsának megjavításán, erőink össze­gyűjtésén, hogy egy pusztulásra, stélt kurzus romjain egy egészségesebb, szebb és jobb élet­nek a lehetőségét teremtsük meg. Frankhami­­sítók az egyik oldalon — a dolgozó nép a má­sik oldalon! Kern kétséges, hogy ebben a küz­delemben csak a nép lehet a győztes!... A tanonckérdés ma a legfontosabb problémák egyike, a­ képe­sítéshez kötött iparágakban. Az előrelátó mun­káltatók és a szervezeti­ munkások komolyan aggódnak, hogy mi történik a­ különböző szak­máknál azokkal az egyénekkel, akik az életük nagyobb részét egy iparág megtanulásával töl­tötték el, akik éveket áldoztak minden ellen­szolgáltatás nélkül azért, hogy egy foglalkozási ágat kenyérkereset biztosítására elsajátítsanak. Az ipari termelés megzavarásával, az ipar át­alakulásával, a képesítéshez kötött foglalkozá­sok biztonságához fűzött remények elhalvá­nyultak, és az emberek nagy részénél teljesen szét is foszlottak. A tenonckérdést a nemzetközi gazdasági vál­ságból nagyra nőtt munkanélküliség emelte az égető problémák közé. Az évek óta tartó nagy munkanélküliség alatt még élesebben tűnik szembe a tanoncok olcsó munkaerejével, a föl­szabadult munkások rovására űzött szenny - konkurrencia. Különösen a kisipari jelleggel bíró iparágaknál jelentkezik a tanoncok foglal­­koztatásával űzött lelkiismeretlen kizsákmá­nyolás. A bőriparban a legsúlyosabb kérdés most a tanoncnevelés. A bőrgyártás kivételével a­ szakmák kisipari jellegűek. A kisipari termelés pedig állandóan, minden időben a tanonc­­tenyésztésre és a tanoncok kizsákmányolására építette fönmaradását. A kisiparban csak a leg­ritkább esetben akadtak egyesek, akik az ipar jövőjét és az iparban foglalkoztatottak érdekét a tanonctartásnál is figyelembe vették. Az ipa­rosok nagyobb része a tanonckérdést a saját önző érdeke, az olcsó munkaerő és­ a­ család fizetés nélküli mindenese szempontjából nézte és ezért annyi tanoncot tartott, amennyit csak foglalkoztatni tudott. Ez az önző egyéni érde­kek alapjára helyezett tanonctenyésztés az iparban foglalkoztatottak összességén bosszulta és bosszulja meg magát. Nem lehet közömbös sem­­a munkáltatók, sem a munkás, sem a tanoncok szempontjából, hogy az­ az ipar, amelyhez egész életünket kötjük, tud-e részünkre tisztességes megélhetést bizto­sítani? Ezért a munkáltatóknak, mivel a mun­kaerő utánpótlása teljesen az ő hatáskörükbe tartozik, amikor tanoncokat akarnak fölvenni, az iparban foglalkoztatottak érdekeire is te­kintettel kellene lenni. A munkáltatók a­ tanon­cok fölvételénél ezt _ a„ kordést rendszerint ,11 gyebnen, kivid hagyják. A bm-iparban kisbb nősen nem lehet "ilyen kívánsággal* fellépni, még kevésbé lehet ilyen kívánság érvényesíté­sétől eredményeket várni.­ A cipésziparban a tanonctenyésztés, különö­sen a vidéki városokban van rendkívül elter­jedve. A jó vidék ifjúsága és a szülők járatlan­sága a foglalkozási ágak exisztenciát nyújtó ,megítélésében teljesen tájékozatlan. A vidék kimeríthetetlen forrás a cipészmesterek részére, amelyből tetszésüknek és lelkiismeretlenségük­nek megfelelően szabadon meríthetnek. Ezt a lehetőségüket ki is használják. Vannak cipész­­mesterek a vidéki városokban, akik munkáso­kat egyáltalán nem foglalkoztatnak, hanem 5—10 tanoncot tartanak és minden termelésüket a tanoncokkal végeztetik el Vannak vidéki vá­rosok, mint Baja, Békés, Békéscsaba, Debrecen, Eger, Esztergom, Hódmezővásárhely, Kapos­vár, Szeged, Szolnok, Törökszentmiklós­­ és Veszprém stb„ amelyekben a tanoncok száma lényegesen fölülmúlja a fölszabadult munká­sok számát. Az ilyen városokban az egész ci­pészipar tönkre van téve. Sem a­ munkáltatók nagy része, sem a munkások ezekben a váro­sokban népi boldogulhatnak. Tisztességes mun­­kaföltételeket nem tudnak teremteni. Az ilyen városokban az ipar még a száraz kenyeret sem tudja a foglalkoztatottak részére biztosítani. A vidéki városokból indul el a felszabadult fiatal cipészmunkások áradata kenyeret haj­szoló útjában a nagyobb ipari gócpontok és a főváros felé, amelyek már nem képese­k be­fogadni és munkával ellátni a beözönlöttek nagy seregét. An­nál kevésbé lehetséges ez, mi­vel a vidéki városokban fölszabadult szaktár­­sain­k szakmailag hiányosan vannak kiképezve és a nagyobb városi és budapesti igényeket nem képesek kielégíteni. Hányódnak, vetődnek a szerencsétlenek, terhére­­ van jiak az iparnak, munkástársaiknak, míg végre visszakerülnek kiindulási helyükre, szüleikhez és rokonaikhoz, már amennyiben ilyenek vannak. Csak ilyen­kor látják sivár helyzetüket a teljes valóság­ban. Ekkor ébrednek annak a­ tudatára, hogy fiatal életükkel tanítómestereik milyen köny­­nyelm­ű játékot­ űztek. Exisztencia és kenyér­kereseti lehetőség helyett mit sem érő munka­könyvet kaptak. Szaktudás, megélhetés, foglal­kozási lehetőség­ helyett keserű csalódás, nél­külözés, szenvedés az osztályrészük. N­—4 évi tanonckodás után új foglalkozás után nézhet­nek. A felsőrészkészítőipar előzőleg csak a főváros­ból, az utóbbi időben a nagyobb­ vidéki váro­sokból kapja a munkaerőutánpótlást. A munka­erőfölösleg ebben a foglalkozási ágban jelenleg a­ legnagyobb. Az utánpótlás az iparban meg­lévő munkafelosztás folytán a legkönnyebb. Az utóbbi időben a felsőrészkészítőmesterek viszik el a lelkiismeretlen tanonctenyésztés te­rén a pálmát. Az új foglalkozást keresők közül

Next